dagonya

Szeretném megérteni a dolgokat. Ha ez segít? Ha nem csak passzív befogadói vagyunk e világnak, mindent megrágunk és kiköpünk. Közben tán gondolat is születik.

Friss topikok

  • "G"-pont: Kedvesem! Hagyd a bőröndöt porosodni.Hogy mit tudok felkinálni?Vagy zimankót,olyan recsegős jegese... (2009.08.02. 12:48) Vékony jég

Linkblog

HTML

A férfi bátorsága

2009.08.08. 20:03 | klarisz | Szólj hozzá!

Olykor találkozom egy-egy gondolattal, ami annyira belőlem szól, mintha az én agyamból pattant volna ki, mintha én szültem volna. Egyre gyakrabban fordul ez elő velem, s kezdetben még nagyzolva csettintettem ezen izgalmas egybeesés okán: Hah, ez a nagy szellemek találkozása!

Ma már tudom, hogy a lelki közelség az, ami ezeknek a gondolatoknak a közös nevezője. Alakulok, formálódok, változok, s a gondolkodásom, szemléletem, értékrendem is érettebb lesz. Felnövök annyira, hogy megértsem a szellemi nagyságok bölcsességét. Most akkor azt hihetném, fölöslegesnek tűnik sok száz (ezer?) haszontalan könyv elolvasása, rögtön ezekkel kellett volna kezdenem. Ha tudtam volna. De a sok-sok százat azért kellett elolvasni, hogy erre az igazságra rádöbbenhessek. Vagyis mégsem haszontalan.

Íme egy gyöngyszem, a ma délutáni olvasóóráról:

Férfi-e az, aki nem teszi jobbá a világot...?
"Nagy bátorság kell ahhoz, hogy egy ember fenntartás nélkül engedje szeretni magát. Bátorság, csaknem hősiesség. A legtöbb ember nem tud szeretetet adni és kapni, mert gyáva és hiú, fél a bukástól. Szégyelli, hogy odaadja, s még sokkal inkább szégyelli, hogy kiadja magát a másiknak, elárulja titkát. Azt a szomorú, emberi titkot, hogy szüksége van gyöngédségre, mert nem tud meglenni nélküle. Mert azt hiszem, ez az igazság."

(Márai Sándor)

Fogjuk a Holdra!

2009.08.08. 00:21 | klarisz | Szólj hozzá!

Ahogy leülök az ablak melletti egyetlen székre, a parkolót díszítő három fehér törzsű nyár között az égre látok. Ezt a csatornát keresem meg, mintha bizony így nem volna fizikai akadály köztem és a Felső Erő között. Akár egy levegőnyaláb, vagy a hurrikán tölcsére, vagy az égbe vezető lifthof. Mindegy, minek nevezem - működik. Hangolódom az erejére, kapaszkodok belé, érzékeim polipkarjaival magamhoz húzom és megtartom. Pár perc csupán, de ennyi kell, hogy elteljek, beteljek vele. Most is szükségem van rá, mert csak annyit érzek, hogy nem vagyok oké, megcsúsztam, vagy elhagytam az egyensúlyom, vagy kibillentem saját magamból. A fene sem tudja. Valami nincs rendben.

Már reggel így indult a nap: rossz volt a lift, gyalogolni kellett. A kereszteződésekben végig piros hullámot fogtam ki, a figyelmem is tompult, sőt egyenesen kicsorbult. Ütemtelen volt az egész nap, ez piszkosul kimerített. Nem voltam a helyemen, na.

 
Ahogy ott ültem az ablak előtti széken, úgy éreztem magam, mint egy leeresztett ráncos léggömb. Kis levegő még maradt benne, s ha marokra fogjuk, ujjaink között még préselhetünk belőle kisebb lufit, de nincs belső feszesség benne, már ereszteni sem tud tovább. Hova lett a levegő belőle? Hova lett az erő és vitalitás belőlem? Ennyire megsínyleném a Béres-csepp hiányát? Jó-jó, elkezdem újra, de a pocsék hangulatomról is az tehet?
 
Nézek a fák fölött az égre, közben látom, ahogy a széles kerekű, süllyesztett piros sportkocsi nagy lendülettel beáll a parkolóba. Előbb egy tűsarok száll ki, aztán jön utána a nő, pár pillanatig hanyagul szétvetett lábbal áll, mint egy divatlapmodell, aztán elindul a kapu felé. Energikusan, nagyokat lép, és minden lépésnél megingatja magát a tűsarkakon, júj, hogy fognak fájni azok a bütykök harminc év múlva! A lépése nem csupán lépés, hanem alkalom, hogy kijjebb lendítse a csípőjét, hol jobbra, hol balra. A dereka úgy úszik, mint ahogy a kígyó tekeredik előre. Ennyi bőven elég, hogy néhány évtized múlva majd masszőröket dolgoztasson az agyonstrapált csontjain, de van még más is! A gerincét mereven tartja, csattogjanak csak a csigolyák, vállát hátraszorítja, a lapockák lapulnak, ez kell, hogy mellei éppen annyira ringjanak, amennyire az izgalmas látvány lehet. Ha hanyagul és rugalmasan csak lépkedne, akkor lóbálná a kebleit, így viszont azok úgy rugóznak kis nyolcasokat leírva, ahogy a nagykönyvben meg van írva. Meddig gyakorolhatta! Viszont ordít róla az energikusság és a vitalitás.
 
Mi van Klarisz, savanyú a szőlő? Valaha tudtam én is így vonulni, és azt is tudom, mennyire fárasztó… Nézem a nőt, vizsgálgatom magam, a leeresztett lufit, és megkérdezem magamat: cserélnék-e vele? Egy elnéző mosoly és egy szelíd, de határozott nem a válasz, mert talán még életében nem volt orgazmusa a duci dugó mellett (pp), s mert miféle üresség lehet belül, ha mindent kívül hord? Ó, nem, erősítem meg magam, és ettől kicsivel több levegő kerül a lufiba, sportkocsi, műkörmök, fitnesz sem ér fel azzal, ahogy én megélem a napjaimat, elnézőn, humorral, éretten. Vonulás helyett nekem vannak mélyenszántó beszélgetéseim magammal, műkörmök helyett könyvek, fitnesz helyett lelki béke, sportkocsi helyett belső tartalom. Hízik a lufi, már ruganyos, csaknem feszes.
 
Jó, toljunk az önbecsülésnek! Nézzünk az égre, csápként keresve a FE-t, és közben szívjuk be mélyen a levegőt is, hogy azt felhasználva jó nagyot sóhajtva túllendülhessünk a rosszkedven.

Ha ezek után még pocsék a hangulatunk, egyszerűen fogjuk a Holdra!

Az éjszaka színei

2009.08.01. 00:19 | klarisz | Szólj hozzá!

Éjszaka mások a fények. A piros pirosabb, a kék kékebb. Dörgölnek szembe a kamionok, vakító fényszórósoraiktól alig látom a parányi foltocskákat, ami ütemesen villog, piros-kék, piros-kék. Lassítok, hogy időben meg tudjak állni, de nem közúti ellenőrzés van, egy keresztbe állított rendőrautó mögött elsőként értem az útlezáráshoz. A biztosításra kirendelt hölgy nem éppen egyértelműen jelez, amíg körbe-körbe forgatta a zseblámpáját, abból értettem, hogy megállásra szólít fel, de a lóbálást nem tudtam mire vélni. Maradjak? Induljak? Az út szélén kamionok, tehertautók, kisbuszok álltak szabályosan, roncsot nem láttam sehol, csak a rendőrségi autók parkoltak össze-vissza eszetlenül, orral, farral, meg keresztbe. A rendőrlány lóbálja a kezét, ez bizony nem az a szabályos karjelzés, amit a KRESZ-oktatáson tanítanak. Araszolok előre, erre határozottal felém indul, és látom rajta a felháborodást. Visszafarolok. Már az ablak mellett nyitná a száját, hogy leghordjon, de megelőzöm: ebben a vészvillogásban semmit nem látni, nemhogy a parányi elemlámpájának az iránymutatását, meg az egyértelmű jelzést. Szemből elhúz egy tucatnyi autó, most szabad a fél sáv, indulhatok. Lassan megyek, lépésben, mert egy helyszínelés közepébe csöppentem, ebből az irányból elsőként. Csak óvatosan. Próbálom kitalálni, mi történt, mondom, minden autó jócskán lehúzódva áll, nincs árokba borulva, összetörve. Odaérek a konvoj közepébe, és látom már, hogy miért állnak össze-vissza a rendőrautók: a reflektoraikkal a helyszínt világítják. Egy ember fekszik az útra borulva, mint ha térdelésből az aszfaltot ölelné. Nagydarab ember, látom, hátán feszül a póló, de nem mozdul. A helyszínelők csak állnak, senki nem dolgozik rajta, sem orvos, sem életmentő, az ember csak fekszik a flaszteron, arccal a földre borulva. Halott lehet.

Édes Istenem, egy halott.
Rutinból vezetek, mint aki sokkot kapott. Villogok a szembe jövőknek, mert piszok gyorsan száguldanak, vészvillogózok, nyalábolok a reflektorral föl-le, hogy jelezzem a bajt. És azt sem veszem észre, hogy percek óta harmadikban húzatom az autót.
Egy halott. Ki lehetett? Mi történhetett vele? Nem az újságíró kíváncsisága munkált bennem, mert eszembe sem jutott kipattanni a kocsiból, és helyszíni életszagú felvételt csinálni a telefonommal, nem, ez fel sem merült bennem. És nem hívtam az ügyeletest sem, hogy jöjjön gyorsan, mert még forró a terep. A férfin járt az eszem. Van-e családja? Boldog volt-e? És az első, ami eszembe jutott, hogy imádkozzam érte. Ha megsérült, a felépüléséért, ha meghalt, a lelki üdvéért.
Eddig három embert láttam halva. A keresztanyám volt az első, tizenéves koromban. Felravatalozták a miskolci temetőben, és anyám odatuszkolt a koporsó mellé, nézzem meg, és simogassam meg. Néztem a nénjét, olyan volt, mint aki alszik, de a haja tövében apró vízcsöppek gyöngyöztek, mintha izzadna. Megérintettem az arcát, de az borzasztóan hideg volt. Már engedett ki a fagyott test. Hetekig nem tudtam aludni, tán be is pisiltem éjszakánként, és nem akartam több halottat látni. Az élet úgy hozta, hogy láttam lepedővel letakart hordágyat, meg koporsót is, de halott embert - a bőrét! - sokáig nem. Apám volt a következő. Vörös arccal, lila nyelvvel hevert a radiátorcső alatt, amire felakasztotta magát. Anyám már elvágta a vasaló zsinórját, és hisztériázott, hogy menjek apu mellé, nézzem meg, meghalt-e. Csak rápillantottam. Nem volt már segítség, hívtam a rendőröket és a mentőt. A ravatalra szépen eltüntették a nyomokat, semmi nem látszott a nyakán a véraláfutásból, az arca békés volt és méltóságteljes, úgy már tudtam nézni, szeretni.
A szomszéd bácsi volt a harmadik. Rózsi mama kétségbeesetten dörömbölt, hogy a Laci ráborult az asztalra, és nem mozdul. Csak köhhintett egyet, biztos félrenyelt és megfulladt. Utóbb kiderült, hogy egyszerűen szívrohamot kapott szalonnázás közben. De hozzá sem mertem közel menni. A küszöbről néztem, hogy D. megnézze, van-e pulzusa a csuklóján, nyakán.
Fura, de most ott alszom, ahol ő meghalt: a konyhaasztaluk volt ott, ahol az ágyam van. Néha gondolok rá, de nincs bennem babonás rossz érzés.
Olykor, ha valami filmben látom, hogy valaki magához ölel egy halottat, elgondolkodom, meg tudnám-e tenni. Félek a halottaktől. Azt hiszem írtózom megérinteni. És azt sem akarom megtudni, meg tudnám-e tenni. Ne kelljen, istenem, soha ne kelljen nekem kedves embert halottként a karjaimban tartani, átölelni, megsimogatni. Kérlek, Istenem.
És ma este az a férfi az aszfalton. Istenem, adj neki lelki békét.
Hazavergődtem valahogy, és tudtam, hogy beveszem a nyugtatót, az altatót, ledöföm magam, hogy nyugton aludjak. Szerencsére D. megkérdezte, mint mindig: Milyen utad volt? És elmondhattam. Aztán azt mondta, a fiúk elmentek Szigetszentmiklósra autóval. Majd valamikor éjjel jönnek haza. Autóznak a gyerekek.
Autóznak a gyerekek?! Lenyomtam a gyógyszereket, és most várom az első ásítást. Úgysem fog jönni, amíg a kipufogó szörnyű hangját meg nem hallom.
D. úgy tesz, mintha tévézne, pedig valójában virraszt. Én meg hasztalan várom az ásítást, úgyhogy írok, színekről, kékról, pirosról, mert éjszaka ezek is mások.

 

Vékony jég

2009.07.30. 23:00 | klarisz | 1 komment

Nem, nem tudom, hogyan kerültünk közel megint a témához! Amit mondani akartam, annak a felét sem mondtam el, más irányt vett a beszélgetés, aztán egyszer csak ott volt a kérdés.

Szerettem volna elmondani, hogyan duruzsolt, vagy inkább dorombolt alattam az autó, megtette a magáét az olajcsere, meg a patent gyertyák, egészen más a hangja: sima, halk, szinte simogató. Majdnem megadta magát szegény, de az Ember nem bírta nézni a szenvedését, megszervizelte. Nyomom a gázt, mert előzök éppen, és nem fuldoklik az erőlködéstől, hanem érzem, van még benne, könnyen gyorsul, húz, mint állat, szeretne még pörögni, és még-még, de már így is háromezer a fordulat, és százharminc a sebesség. És nem zörög, nem zakatol és sivít, mint egy vonat. Egy gép is lehet hálás - erre még sosem gondoltam.
Aztán elmondtam volna, hogy tegnap éjjel már éreztem az ősz lehelletét. Apró felhőket kergetett szét az autó, és én tekintgettem előre, tán kamion kavarta fel a port?, de tök egyedül voltam az országúton, se előttem, se mögöttem senki, a fátyol meg elém-elém húzott. Parányi ködcsíkok voltak, a július végi hűvös éjszakában. Mintha bonbonosdobozt tartanék a kezemben: ez a természet ajándéka nekem.
Aztán elmondtam volna még színesebben, ahogy heregyerek munkát kínált - nem, nem ezt, hanem azt, ahogyan FE-hez imádkoztam munkáért, ahogy azt mondtam neki: nem ajándékot kérek, nem kapott pénzt, nyereményt, jutalmat, hanem munkát, amiért megdolgozva kapok fizetséget. Ezt kértem, és lám, megkaptam. És ma hálát adok ezért. De mással is szerettem volna megosztani (nem elmondani: megosztani!) olyasvalakivel, aki tudja, hogyan dolgozik a FE, és tudja, hogyan működik az ima - fohász - hála háromszög. Másnak hiába mondanám, úgysem érti.
És azt is elmeséltem volna még részletesebben, ahogy a főnök odaszólt. Álltunk a bejárat előtt, mert ő mindig kint cigizik, én meg a dohányzóba járok, de a légkondi miatt úgy átfagyok, hogy néha kimegyek az udvarra felengedni. Amikor megláttam, hogy ott van, már nem volt visszaút, pedig ha lehet, elkerülöm a társaságát. Mások szinte lesik az ilyen alkalmakat, de én útálok smúzolni. Ha mondani akarok valamit, mondom, nem kell ahhoz ilyen mesterséges „találkozást” kivárni. Hetek óta gyűjtöttem a bátorságot, hogy kérjek tőle valamilyen lehetőséget, hogy egy kis pénzt keressek. Nem volt merszem elé állni. Azt hinné anyagias vagyok. Fosztani akarok. Jaj, dehogy. Hagytam a francba az egészet. Szóval matatok az öngyújtóval meg a dobozzal, mert kínosak ezek a percek - nem szoktunk beszélgetni. Egyikünk sem akar kényszeredett társalgást kezdeményezni („Cudar meleg van, mi?”), de a csend is kínos, úgyhogy ha ritkán összeakadunk, hallgatni szoktunk. Kínosan. A múltkor a gépem mellett állt meg. Kát karjával rátámaszkodott az asztalra, én meg ránéztem a következő bekezdés előtt, hogy akar-e mondani valamit. Nem akart. Vagy akart, de nem mondta. Csak támaszkodott, aztán fölegyenesedett és elment. Akkor azt éreztem, ha megkérdezem: „Akarsz valamit mondani?” - lehet, hogy hogy az utolsó mondatot hallottam volna tőle. Mintha nagyon is akart volna mondani valamit, s csak arra várt, szólaljak meg. Tehát matatok, hosszan szívom az első slukkot, mert az is tevékenységnek tűnik, aztán már a kérdését hallom: „Miért nem írsz többet?” Ezt kérem szépen dicséretnek kell venni. Rossz szerzőnek az ember nem mond ilyet. Én keveset írtam eddig, de az mind jó volt. Ha tudná, hogy esténként meg grafománkodom a j-k-t.blog.hu-n! Csak ezt nem fizetik.
Szóval a ringlószedésről beszéltünk G.-vel, és pár áttételen keresztül (mert nem tudok korán reggel menni, főznöm kell a csürhének, meg itt van nekem D.-ke, mert én így akarom, mert nem mást akarok, vagy valahogy így) megkérdezte: aztán férjül veszem-e? Nagyon zavarba jöttem. Egy embert már férjül vettem, jól rá is basztam. Most mi az okos dolog? Cs. I. azt mondja, ilyenkor hallgassak a szívemre, és ha az eszem is megerősíti, akkor lépjek. Szív és ész - mind a két szavazat kell. Egy kevés. És az ész most mást mond: jelzálog, gyerekek, emberség. Ezek akadályok. De én tudom, hogy az idő nekem dolgozik, és lesz megoldás, amikor a sors úgy akarja. Amikor eljön az ideje. Erre itt a kérdés. És az én kérdésem: „Neked nem jó így?” Hogy a francba volna jó?! Na akkor keressünk-e megoldást? Osszunk, szorozzunk, váljunk, költözzünk? Ha nem lennék tisztában a helyzetemmel, akkor Cs. I. szerint bizonyára dagonyáznék. De én tudom, mit akarok, és tudom, hogy nem dagonyában élek. Viszont nagyon kíváncsi lennék, milyen lehetőséget tudna G. felkínálni: pakoljam össze a bőröndömet, és lakjam be a garzont? Mert jó páros vagyunk. Attól még jogos a nyüszítésem: hol és miből élünk?
Szóval nincs válasz. Megoldhatatlan a helyzet. Most.
Ez a vékony jég időszaka. De az idő ezen is dolgozik: vagy biztonságos vastag jég lesz, vagy elolvad, és akkor veszélytelen. Hát én kivárom.

 

A nőcskék kacarásznak

2009.07.07. 09:00 | klarisz | Szólj hozzá!

Ott van az a mese, a Hófehérkével, amit már kisgyerekként sem értettem. Nekem nem volt rokonszenves a nő. Hét pasi cselédje lett a butuska szingli, ahelyett, hogy gerincesen vállalta volna magát. Egy kiköpött mai celeb veszett el benne. Én már akkor is a banyának szurkoltam, csakis azért, mert a bibircsókjaival és a kampós orrával annyira hátrányos helyzetű volt. Neki eleve leosztott lapja volt, esélye sem lehetett, hogy ő nyerje meg a játszmát. Tiltakozott az igazságérzetem. Ez tehát az alapjárat, amin fut a gondolkodásom. (S ha már a meséknél tartunk: van az a történet a rókáról, a hollóról meg a sajtról. Röhej. Egy ragadozó és egy rovarevő vitatkozik egy tejtermékről, amit egyikük sem szeret…) Ezzel csak azt szerettem volna megvillantani, hogy talán másként gondolkodom, mint sokan mások. Klariszosan. Szerencsémre.

Hogy más erről miként vélekedik - igazából teszek rá, mert kevesek véleményére adok. Most viszont a lelki támaszom azt mondta: túl sok a negatív ebben a blogban.
Mondhatnám epésen, hogy hja, kérem, a szabó is hozott anyagból dolgozik, én is azt szedegetek elő a puttonyomból, amit belepakoltam. (Lesznek azért örömök és sikerek és élvezetek meg tán szex is is hamarosan, de csak akkor és annyi, amennyit a tükör megvillant. Egyébiránt pedig ihlet kell hozzá, vagy benyomás, ha nincs, úgy nincs inspiráció sem.) Nem öntömjénezni és ujjongani jöttem ide, hanem ásni. Kérdezni. Válaszolni. Kimondhatatlanul jó érzés a saját szemembe nézni, a saját lelkemmel találkozni, kimondani a félelmeimet, megfejteni a magam előtt is rejtegetett titkaimat.
Most olvasom A férfit, s legszívesebben beleírogatnék, ha nem kötne gúzsba valami barom elv, hogy könyvbe nem firkálunk! (De miért nem? Michelangelo is megtette, Petőfi is, az írók, a tudósok, a kódexmásolók, jó, hagyjuk, drága könyv.) Hát mellé írogatok. És kijegyzetelem a fontos gondolatokat. Azokat a mondatokat, amiket kérdeztem vagy mondtam, pedig nem vagyok egy Csernus. (Akinek női lelke van. Tessék odafigyelni rá, és alaposan olvasni, úgy kiderül!) M. P. után (Varázskönyv) még egy ember, aki képes egy ötvenes nőben meglátni azt a varázslatos valakit, akiért méltó tett rajongani, akit lehet szeretni, akivel meg lehet élni az életet, aki mellől akár érdemes meg is halni. Az első száz oldal: maga a felismerés, hogy nem vagyok ostoba, tanultam A nőből. Alapmű, nem véletlenül koppintottam a blog címének azt, hogy dagonya. Ő nevezte így a hozzám hasonló szerencsétlen nőcik életét, akik nem tudtak mit kezdeni a sorsukkkal. Hát jelentem: az első etapon túl vagyok, köszönhetően a rosszindulatú G. T.-nek (glandula thyroidea), meg a Sz.-nek (Szponzor), és Cs. I.-nek, meg K.-nak (Klarisz). Nem is olyan sokára visszamehetek egy régebbi bejegyzéshez (Mint két idegen) és befejezhetem végre. Csak ki kellett várni, hogy kiforrják magukat a dolgok, vártam, hátha mégis másként alakul a történet, és más véget írhatok neki. Mégsem hazudozhatok itt biankó sztorikkal ugyebár.
A legfontosabbnak azt tartom, hogy az ember a karjába vegye a saját életét. (Nem járnak errefelé Batmenek, hogy megtegyék.) Márpedig én nem akarnék ostobán és gyáván „megdögleni” Csernus szavaival. Sosem késő megtenni egy lépést (aztán pedig még sok-sok lépést), hogy elinduljunk egy új ösvényen. Ez az én blog-ösvényem az őszinteség nyelvén beszél, a lélek húrját pengeti, és káprázatos tükröt tart elém: smink nélkül látom benne magam, hamisság és póz nélkül. És tetszik!
Sosem gondoltam volna, hogy miközben hibákat keresek, értékeket találok, hogy miközben a vétkeimet és bűneimet veszem sorra, a nagyság és a tisztesség is kirajzolódik előttem. Féltem a kíméletlen leltártól, de ott - a hibák mellett - az erények is sorakoznak. Azt hittem, a földbe döngölöm magam, ehelyett vérátömlesztésként hatott az önértékelésemre.
Egyszer, réges régen, egy fűzva alatt üldögétünk, s én megkérdeztem: „Mit akarsz tőlem?” Egyszeű feleletet vártam: „Légy a szeretőm!” Ehelyett akkor érthetetlen választ kaptam: „A lelkedet akarom.”
Megkapta. Aztán mit kezdett vele?
Közben más nőcskék kacarásznak, mert nem veszik észre, hogy nyakig süllyedtek a konformizmusba. Már látom, élvezettel dagonyáznak.
Nem tudják…

 

Az álmok mindent tudnak

2009.07.05. 23:49 | klarisz | Szólj hozzá!

Rosszul aludtam és rosszul ébredtem. A hőség miatt sarkig tárt ablakon valami csikorgás ébresztett. Lassan tisztult a tudatom, mintha ólmosan nehéz ködfátyol ereszkedett volna rá, azt hittem, sosem térek magamhoz. Honnan kell visszatérnem a világra? Merre jártam? Próbáltam felidézni és rögzíteni az álmot, de csak egy érzés maradt meg, a vastagra dagadt nyelvemről, amitől tele a szám, alig fér el, és az ízlelőbimbók hatalmasra duzzadtak, szinte szúrják a szájpadlásomat. Ezt nem kellett feljegyeznem az ágyam mellé készített noteszba, ez gyakori kép, vagy inkább jel. Még mindig csukott szemmel andalítottam magam az álomhatárra, hogy elcsípjek egy fonalat, amivel visszatalálok a tudatalattim éjszakai játszadozásához, de semmi megfogható, leírható dolgot nem leltem, csupán egy érzést. Meleg, csikorgás, ágy, naptár - így araszoltak a gondolatok, és így illeszkedtek egymáshoz a sorra felrémlő képek, mint az egymáshoz illő dominók. Aztán egy pillanat elég volt, hogy tudjam, hová kalauzolt az álmom.

 
Akkor is ilyen meleg volt. Minden ablakot kitártak, hogy legalább a huzattól elviselhetőbb legyen a hőség. Az éjszaka hűvöse sem enyhített sokat. Kintről csikorgás hallatszott, talán egyenest József Attila Altatójából kanyarodott oda egy villamos, hogy csöngessen picit. „Öt, hat…” - mondtam, mert valamiért számolnom kellett. De észrevettem, hogy nincs körülöttem senki. „Akkor hát élek!” - gondoltam, és gyorsan felmértem, hogyan is vagyok, így, még élve. Nem fáj semmi. Nem kell hánynom. Nem vagyok sem szomjas, sem éhes. Nem fázom, és nincs melegem. Akkor jó. És azzal visszazuhantam a kómába, amiből csak pár pillanatra térített az éberlétbe az a csikorgás.
 
Atyaég, ez éppen harmincöt éve történt, éppen ilyenkor, és - számoltam a naptárra nézve -: éppen ma. Hát mindent tudnak az álmok?
Fura, de a régvolt dolgok tisztábban maradnak meg bennem, mint a közeliek. Arra az 1974-es nyárra nagyon jól emlékszem, minden napjára, sőt óráira.
 
Azzal kezdődött minden, hogy elromlott a lift. Így aztán gyalog kellett felmenni a harmadik emeleti irodából a tizediken lévő étterembe ebédelni. A hetediknél nem bírtam a többiekkel menni, lihegtem, fulladoztam, megálltam pihenni. „Nincs ez rendjén, Klára kedves!” - mondta N. J., a főnököm, akit - minél több főnökkel hozott össze később a sors, annál jobban becsültem. A legjobb ember volt, akit valaha ismertem. „Most rögtön visszafordul, és elmegy orvoshoz. Aztán beszámol!” - adta ki az utasítást, és nem volt mese. Ez fél egykor volt. Elmentem a körzetre, az adott beutalót a tüdőgondozóba, ott is gyorsan megvizsgáltak: hatalmas foltot találtak a tüdőmön, és fél kettőre megírták a beutalót a Cs.-i intézetbe, mert „fertőző kaverna” - óvatoskodtak a diagnózissal. Aznap már nem kellett dolgoznom, hazaküldtek csomagolni. Telefonáltam a vőlegényemnek, hogy úgy néz ki, el kell halasztani az esküvőt, amit egy hónap múlva terveztünk. És a nászútat is. Nekem kórházba kell mennem. Este még lementünk a halászcsárdába, ettünk-ittunk a bánatra, és megbeszéltük, hogy ne pocsékoljuk már el az ausztriai nászutat, menjen el egyedül. És hozzon banánt, mosóport, csokit.
Másnap hagytam otthon egy cetlit a szüleimnek (sok közük nem volt hozzám): „Kórházba mentem. Klári”, aztán egy jó nagy bőrönddel buszra szálltam.
Talán a zötykölődés tette, de alig bírtam lekászálódni róla, és eljutni a kórházig. Az első nővérbe belekapaszkodtam, a kezébe nyomtam a beutalót, és hagytam magam összerogyni. Pár nap azzal telt, hogy naponta háromszor maréknyi gyógyszert nyelettek le velem, nem vicc, 15-20 szemet írtak elő. Egyik este sírtam a fájdalomtól, és az öreg nővér értetlenkedve lépett mellém: „Kicsikém, a tbc nem fáj!” De nekem fájt. Majd beszakadt a mellkasom. Másnap oldalról is csináltak egy röntgent, és kiderült, hogy nem tbc-m van, hanem daganatom. Szilványi. Az aorta, a tüdő és a mellhártya közé ékelődve. Talán a csecsemőmirigy nem szívódott fel a pubertás alatt, és az tokosodott be - okoskodtak. Akkor már olyan fájdalmaim voltak (a mellhártya telis tele idegvégződésekkel), hogy morfiumon éltem, nem is tudtam magamról. Ebbe az időtlen kómába szirénázó mentő hangja úszott be. Egyre hangosabb lett. Kinyitottam a szemem, és láttam, hogy én vagyok a mentőben. Visznek a szívklinikára, mert azonnal műteni kell. A daganat már csecsemőfejnyi. Megint a rázkódás tehette, de a fájdalmaim egy csapásra megszűntek, és a két lábamon szálltam ki a mentőből, ahová hordágyon toltak be. A klinika ajtajában apám várt. Majdnem egy hónapos kálvária kezdődött. Újabb vizsgálatok, aztán amikor végre kitűzték a műtét időpontját, akkor elvitték az összes orvost valami hadgyakorlatra. Apám még a minisztériumot is megjárta, engedjék el a professzort. Nem engedték. Apám minden nap jött, csak ült az ágyam mellett, szorongatta a kezemet, és sírt. Leste a kívánságomat, egy nap savanyúságot ettem volna, erre fogott egy taxit, pénzt adott a sofőrnek, hogy a nagycsarnokból hozzon kovászos uborkát. Szar ügy, de azt hiszem, akkor nagyon megbántottam apámat. Azt mondtam neki, hogy azt a sok-sok szeretetet, törődést és gondoskodást, amit egy hónap alatt kaptam tőle, igazságosan el kellett volna osztani húsz évre.
 
Aztán eljött a műtét napja. Belőttek a koktéllal, de a bódulaton keresztül is hallottam a saját hangomat: „Klarisz, ha ezt túléled, akkor nagyon tanuld meg becsülni az életet.” Aztán számoltattak: „Egy, kettő, három, négy”.
„Öt, hat” - mondtam, amikor kinyitottam a szemem, mert egy villamos csikorgott valahol. Az őrzőben voltam, csövek lógtak mindenütt (belőlem is, tudtam meg utólag). Kerestem a műtét helyét. Azt mondták, oldalt lesz egy kis seb, ezért a kezem óvatosan elindult először a jobb oldalon, de nem talált semmit. Aztán a bal oldalamon pásztázott a tenyerem. Semmi. Felemeltem a fejem (az altatás miatt kényszerű a nagyon vízszint!), és megnéztem magam. Láttam egy keskeny kötést, aminek nem volt vége! Elindult a nyakamtól, végig a mellkasomon, a két mellem között, át a gyomorszáj fölött, és valahol a köldökömnél ért véget. Azt hiszem, elájultam. Nem erről volt szó. A daganat már sárgadinnyényi lett, ezért szétfűrészeltek, mint egy csirkét, drótokkal, szegecsekkel, kapcsokkal, harminc varrattal raktak össze. Kész voltam. És évekig birkóztam ezzel a traumával. (És… talán birkózom még ma is. Ha egy ruhát néztem a butikban, a kivágást vizsgáltam: takar-e vagy látszik. És láttam az emberek tekintetét, hogy nem a szemembe néztek, hanem a mellkasomra. És figyeltem a férfiak kezét, ami az istennek sem akart ott megérinteni, kikerülték a melleimet. Aztán biztosan önvédelemből rövidre zártam a kínlódást: csak sötétben voltam hajlandó ágyba bújni, hogy ne lássak, hogy ők se lássanak, hogy senki semmit ne lásson.)
 
Ötnapos műtött voltam, amikor a vőlegényem meglátogatott. Indult a nászútra, de előtte eljött. Hozott egy dobozos sört (ritka kincs volt az akkoriban!), amitől picit becsiccsentettem. A hónom alá vettem a dunsztosüveget, amibe valami savószerű folyadék csordogált belőlem, és meginvitáltam a srácot a tusolóba. Leültettem a vécédeszkára, és miközben vihogott meg sziszegett - most kéne pontosan fogalmazni: mert nem megerőszakoltam, nem magamévá tettem, hanem - egész egyszerűen megdugtam vele magam. Nem lesz poén, úgyhogy elárulhatom: utoljára. Évekig nem láttam, mert elment a nászútunkra, ahonnan már haza sem jött. Nem hozott se banánt, se mosóport, se csokit, csak pár levelet kaptam tőle. Disszidált Ausztriába, onnan Amerikába. Ma Chicagóban él, egy magyar fodrászlányt vett feleségül, gyereke nincs. Kétévente hazajön, de nem találkozunk, a nálam is régebbi barátnőjével beszél néha. Öt év múlva Svájcban találkoztunk, de ez már egy másik történet. (Karmikus lecke volt, ami egy másik idősíkban G.-vel megismétlődött, de mondom újra: másik történet.)
 
Ennek van harmincötöt esztendeje.
Emlékek. Belopódznak agyunk valamelyik zugába, dolgoznak, küldik az üzeneteiket, a jeleket, hogy értsen belőle, aki tud és akar.
Az álmok okosak.

 

Miért döglenek a férfiak?

2009.07.03. 22:36 | klarisz | Szólj hozzá!

Még nem olvastam A férfi című könyvet, csak a kritikákat. Lehet, hogy nem mondok újat (mert én már majdnem mindent megírtam, amit fontosnak tartok, így azt is, hogy miért halnak korábban a férfiak), és húsz év távolából is megállapíthatom: nincs új a Nap alatt. Újra előveszik, felmelegítik a témát, s megint rágódnak rajta. Annak idején a Valóságban karcolt Bíró Dávid egy hihetetlenül buta tanulmányt (?) A „teremtés koronái” és a „gyengébb nem” címmel (nem baj, ha nem lehet már elolvasni, nem veszítünk semmit!), erre ma újra erről cikkeznek Csernus A férfi-ja kapcsán.

 
A téma egyébként érdekes. Miért halnak meg előbb a férfiak, mint a nők, miért nyílik a férfiak és a nők közötti mortalitási olló?
 
Számokkal igazolják, hogy a férfiak előbb halnak meg, mint a nők, gyakrabban lesznek alkoholisták, öngyilkosok, balesetek áldozatai, a keringési betegségek és a rák is több férfit pusztít el. Ezen nincs mit vitatkozni. A tények tények. Ám amikor a szerzők kezdik megmagyarázni, hogy miért nincsenek nagypapák, érvelésük hamis vágányra téved. Okfejtéseikben eljutnak odáig, hogy amiért a férfiak korán halnak, a nők a felelősek. Mert szekálják a férfiakat, mert határozottságot, döntést követelnek tőlük, amíg a nők a férfiak által teremtett biztonságban, hátrányos helyzetükkel visszaélve lubickolnak az életben. „Érthetetlen - írja egyikőjük -, miért kerültek a kettős teher alatt álló nők egyre jobb helyzetbe, miközben a férfiak halandósága tragikus mértékben romlott. A mortalitási ráták dinamikája miatt egy háborús veszteséghez hasonlítható pusztulással kell számolnunk.” A miért-re pedig Goldberg és Durkheim megállapításaival támasztja alá érvelését: „A nő az egyenjogúság nevében ezt-azt kér és követel, de a következő pillanatban a férfira hárítja az igazi erőfeszítést és leleményességet követelő munkát. A modern nő a különböző szerepelvárások mesteri zsonglőre… Magyarországon a mai férfi az egyre követelőzőbb nővel találja szemben magát (kiemelés tőlem)”. Majd azt elemzi, hogy a férfi–nő közötti viszony felbomlása (például a válás) a nőket kevésbé viseli meg, mert „a nő szexuális szükségletei kevésbé lelki jellegűek, mert általában az egész lelki élete kevésbé fejlett. Szükségletei közvetlenül kapcsolódnak a test követelményeihez, inkább közvetítik azt, semmint vezetik. (…) Minthogy a nő ösztönösebb lény, mint a férfi, csak ösztöneit kell követnie, hogy nyugalmat és békét találjon. S minthogy a férfi bonyolultabb társadalmi lény, csak akkor tarthatja magát egyensúlyban, ha több támpontot talál magán kívül, s erkölcsi tartása is azért rendül meg könnyebben, mert több feltételtől függ.”
 
Egyik csapás a másik után. Mostmár talán el sem hiszik nekem, hogy tulajdonképpen fiúnak szerettem volna születni. A cikk azonban elgondolkodtatott, s nem bánkódom többé, hogy „csak” lány lettem. Sőt, kezdem magam egyre jobban érezni a bőrömben. Ha panaszkodtam is hébe-hóba hátrányos helyzetem miatt, most már tudom, ettől leszek hosszú életű.
Hibásak azok a nézetek, amelyek mérlegelés nélkül magukévá teszik Durkheim gondolatait. A szociológus halála óta kilencven év telt el (könyörgöm!), könyve száz évvel ezelőtt íródott, márpedig a múlt évezredbeli századforduló óta alaposan megváltozott a világ. Például ma már nem igaz az, hogy a férfiak krónikus szexuális anóniában (a tevékenység szabályainak elvesztése, s az emiatt érzett szenvedés) leledzenek…
„Teljes társadalmat csak akkor építhetünk, ha egyformán használjuk mindkét nem sajátos képességeit, valamint azokat, amelyekben egyformán részesültek.” Ezt a mondatot is felfedeztem az egyik kritikában. Ezt a gondolatot azonban Margaret Mead (egy nő!) írta az egyenjogúságról szóló cikkében…
 
Az elemzők ott hibázzák el a dolgot, hogy bizonyos biológiai adottságokat mindenáron társadalmasítani akarnak, s ez végül is oda vezet, hogy szembeállítják a két nemet. A nembeli különbségek rovására írja a férfiak korai halálát.
 
Csakhogy nem a nőkre kell haragudni, amiért tovább élnek. Ilyetén én a keselyűkre, az elefántokra és az óriásteknősökre neheztelhetnék, mert azok elélnek száz, kétszáz vagy akár háromszáz évig is.

Igaz, nem vagyunk egy lakásba bejelentve.

 

És King baritonja

2009.06.30. 23:03 | klarisz | Szólj hozzá!

Még csak szürkül. Laza volt a nap, jó, hogy indulhatok haza. Semmi megerőltető nem volt a munkában, mégis fáradt vagyok. A meleg tenné? A horoszkópom (az a hülye horoszkóp, amit minden nap el kell olvasnom) napok óta azt üzeni, hogy lazítsak, pihenjek, utazzak, nyaraljak. Hát nem utazok eleget? Száz kilométert vezetek a hét hat napján, már csukott szemmel hazatalálnék, ismerek minden bukkanót, kátyút, táblát, ívet. Átlagban ötvenszer váltok sebességet, hússzor indexelek, tízszer előzök. Ha jó napom van nyolc zeneszám alatt hazaérek, ha nagyon rossz, akkor tucatnyi felvételt hallgathatok. És minden este legyilkolok vagy száz bogarat.

 
Egyik nap százhúsznál elengedtem a kormányt, hogy vajon hazatalál-e egyedül az autó. Egy darabig vitte a nyomvályú, a kormány igazodott az úthoz, aztán éreztem, hogy bizonytalan a kicsike, nem megy még ez neki.
 
Ma lassan vezetek. Nézelődni akarok, hisz még csak szürkül. Finom soul muzsikát keresek a rádión, B. B. King éppen megteszi, gitár, szaxofon, bőgő, meg a mágus rekedt baritonja. Mielőtt kifordulnék az Oskola utcára, kínai vendéglő mellett kell megállni. Bepillantok az ablakon: zsúfolva emberekkel. Esznek, nevetnek, a tányérokban ezerszínű ételek. Mintha némafilmet néznék: az embereknek mozog a szájuk, de nem hallom őket. Két kanyarral odébb egy kávéház teraszára látok. Üldögélnek a vendégek, csendesen kavargatják italaikat, kortyolják a hideg üdítőt, szopogatják a fagylaltot. Szívesen beülnék ide én is egy hosszúkávéra.
 
A Koronázó térnél ráérősen sétáló emberek, összeölelkező párok, baktató öregemberek, kutyát sétáltató nénik, babakocsit toló anyukák, wolkman-t hallgató fiatalok - jönnek, mennek, ülnek, állnak. Jönnék, mennék, ülnék, állnék én is. Irigyen nézem a körülöttem lévő világot. Aztán beletaposok a gázba: valahol biztosan várnak rám.
 
Ahogy átsuhanok Seregélyesen, látom, hogy a nonstop kocsmában gyülekezik a kamionos társaság: villognak, dudálnak a behemót járgányok, így kérik ki a sokszínű hajú pultoslánytól az italukat. Liternyi ásványvizet, jegesteát, tonikot. Szinte hallom, ahogy ugratják egymást, hangosan és felszabadultan viccelődnek, és jatt gyanánt úgy vágják hátba a másikat, hogy attól a hétköznapi ember hanyatt esne. Ma vajon kit tréfálnak meg a kemény legények?
 
A falu másik végén lampionos kert fénye világít messziről. Lakodalom? Szülinapi parti? Vagy megkapta a gyerek a diplomát? Nagy és sötét kocsik parkolnak hosszan: akkor ez elegáns buli, nem nekem való, húzhatunk is.
 
King csak rezegteti azt a csodás rekedt baritont, nem is énekel, hanem beszél a hangja, csak búg, hogy az ember elvarázsolná magát. Látom én is a magam klipjét: tengerpartot, sziklákkal vagy selymes homokkal, nádtetős bungalókat a plázson, vagy tiszta vizű hegyi tavat, kövekkel és meredélyekkel, vagy békés rónaságot, ciripeléssel, csicsergéssel, vagy erdei ösvényt, menedékházzal. Látok szépséges falvakat, izgalmas városokat, más embereket, más életeket.
 
A vasúti átjáró lámpája pirosan villog, leereszkedik a sorompó, s mint egy csapó, elvágja a mozizást. A vonat messziről süvit előre, fúrja bele magát a levegőbe. A fényesen világító kupékban emberek ülnek, éppen utaznak valahová. Ahogy elkattognak szemem előtt a fel-felvillanó képek, látom, egyikük újságot olvas, a másik szendvicset majszol, a harmadik a táskáját emeli a poggyásztartóra. Szívesen készülődnék én is. Szívesen csomagolnék. Szívesen mennék valahová.
 
Menjünk hát. Vár a varázslatos 62-es út, élvezzük az utazást. Hamarosan az M6-os autópálya következik - mondom hangosan, ahogy egy jó idegenvezető tájékoztatja az utasait. A sztráda fölé érve végigpillantok a végtelennek tűnő aszfaltcsíkon: úgy suhannak rajta az autók, mint a sebesen röppenő szentjánosbogarak. Apró pici fénypontok száguldanak erre vagy arra. Azok is mennek valahová.
 
Mindenki megy valahová. Én meg csak azt érzem: máshol lenni volna jó. B. B. King is jöhet gitárostul, szaxofonostul.

 

Meg lehet-e bocsátani?

2009.06.30. 00:02 | klarisz | Szólj hozzá!

Kellett egy kis bátorságot gyűjtenem, hogy fel tudjam idézni a fájdalmas emlékeket. Az első találkozásaimat a szexualitással. Nehezen szántam rá magam, de annyira jellemző és a későbbi (s tán mai!) viselkedésemet is oly mértékben meghatározza, hogy nincs kibúvó. Mesélni kell. Azt képzelem, hogy hátradőlök egy pszichiáter bőrkanapéján, és szememet becsukva - hogy még magam előtt se szégyelljem magam - elmondom. Hogy aztán egy életre megszabadulhassak tőle, s elfelejthessem végre. Nem magamutogató fecsegés következik, hanem ásás a gyökerekhez, amik táplálták a féktelenségemet, és amik miatt ma egyszerre vagyok prűd és telhetetlen.

A házban lakó V.-gyerek, akit csak Öcsinek becéztünk, kis cetlire firkantott egy mondatot, és megkért, hogy csak otthon olvassam el. Az volt rajta: (ha valaki nevetni mer, húzzon a redvába!): „Ha te megmutatod a micsodádat, én is az enyémet.” Voltam vagy hatéves. Apró miszlikre tépkedtem a cetlit, és a fejére szórtam, mert ott homokozott az ablak alatt. Nem volt szükség Öcsi szolgáltatására, mert a bátyámmal már rég megejtettük az üzletet. Férfiként Cz. bácsi ért hozzám először tízéves koromban. Lent bütykölt mindig a pincében, én meg oda hordtam a rollert. Adott puszit, és közben kalandozott a keze a nem létező cicimhez, és a bugyimba és betolta a kezét. Úgy remegtem, mint a kocsonya. Pár ilyen esetre emlékszem csak, aztán Cz. bácsi elment az atomerőműhöz dolgozni, a család elköltözött Paksra. Soha senki nem tudta meg, mit művelt velem (és talán más lányokkal), mert senkinek sem mondtam meg. A házunkban K. bácsira gyanakodtak a felnőttek, mert neki nem volt gyereke, emiatt ferde szemmel néztek rá. Pedig ő rendes ember volt. (Néha elvitt csónakázni. Átmentünk a nagy-Dunán, be a csalitosba, és egy mozdulatlan holtágnál lehorgonyoztunk. Ő horgászott, én meg néztem. Meg akart tanítani úszni. A víz a nyakamig ért, de annyira nyálkás volt a meder alja, olyan undorító a moszattól, békalencsétől, hogy nem akartam a lábammal hozzáérni. A hasam alá tette a kezét, fenntartott a vízen, és tempóztatott. Én meg nem akartam letenni a lábam. Akkor már inkább az úszás. De soha egy félreérthető mozdulata nem volt.)
 
Apám. (Látszik mi, hogy sietek, legyünk már túl rajta!) Imádott simogatni. Hazaértem az iskolából, köszöntem, és a keze máris a popsimat csipkedte, de úgy, hogy felhajtotta a köpenyemet, és lehúzta a bugyimat. Egyszer, tán tízévesen szóltam anyámnak, hogy szóljon apámnak, ne csinálja, mert nem szeretem. Többé nem csinálta. De ha kombinéban mentem át az előszobán, rám szólt, hogy öltözzek fel.
Egyszer láttam őket az ágyban. Egy szobában aludtunk, és én neszekre ébredtem. Apám meztelen volt, és anyám (jaj, hogyan fogalmazzak, mert akkor én még nem tudtam, hogy mi ez!?), szóval anyám apu pisilőjét a szájába vette. Hányingerem volt tőle, de úgy tettem, mint aki alszik. És nem is beszéltem róla soha senkivel.
Anyám azt sem mondta meg nekem, hogy menstruálni fogok. Tizenhárom évesen, amikor megjött az első vérzésem, azt hittem, haldoklom. Menyus, a tornatanárom mondta el, mi ez, én pedig a kimosott bugyimat a radiátor mögött szárítottam, hogy anyám ne vegye észre. Erről sem beszéltem soha senkivel.
 
Akkor még nem voltak pornólapok, szexfilmek, tájékoztató füzetek, ha a szülők nem segítettek, sehonnan nem lehetett felvilágosulni. Ostoba is maradtam volna, ha a szüleimen múlik.
De ott voltak a Z. lányok. A nagymamájuk szülésznő volt, és még őrizgette a régi könyveit. Abból tanultam meg, mi hol van, és mi mire való. És gyakoroltunk is, mert orvosost és papás-mamást játszottunk, és azt is, hogy udvarolunk, olyankor „villamosra szálltunk”, vagyis bementünk a sötét fürdőszobába.
 
Anyám csak a szüzességemet vigyázta. Azt mondta, az az egyetlen értéke egy nőnek. És hogy neki is csak egyetlen férfi volt az életében, ezért tisztességes.
Amikor leérettségiztünk, rajtam és a pap lányán kívül mindenki túladott már a szüzességén. Nekem elég nehezen sikerült. Elmúltam 19, mire megtörtént, amire pedig már készültem. Írattam fogamzásgátlót, hogy ne legyek terhes, és már fél éve szedtem, de a fiú csak nem akart lefeküdni velem. Egyszer aztán lehúzott egy pincébe. Szörnyű volt, mert a fiú be volt rúgva, nem volt tökéletes a merevedése, csak gyömöszölt, és utána testem lelkem fájt. Ennyi. Ez a fiú korai magömléssel küzdött, egy alkalommal négyszer-ötször is elélvezett, de az aktus maga csak egy-két percig tartott. És én meg voltam róla győződve, hogy ez így normális. Lefordítva: ezek után a következő fiúm az istennek se akart elélvezni, kellett hozzá húsz-harminc perc is, vagy még több, és csak egyszer sikerült neki. Abnormális - így éltem meg.
Lassan, nagyon lassan éreztem rá az ízére, de sok-sok évnek kellett eltelnie, mire megéltem életem első orgazmusát.
 
Tizenéves kislányként több aberrált emberrel találkoztam. Erzsébetről Csepelre mentem át a nagyihoz, amikor mellém lépett egy férfi, mutatta a micsodáját, és mondta, hogy fogjam meg. A házig futottam, és reszkettem az undortól. Aztán harmadikos gimis koromban kirándulni mentünk a János hegyre egy sráccal. Egy kis tisztásom készülődni kezdett. Azt hitte, azért megyek vele. És haragudott, amiért én pedig ki-rán-dul-ni jöttem. Megmutatta, hogyan tudna megerőszakolni. A két kezemet a fejem fölött összefogta, a másik kezével a nadrágját lazította, a bal térdével kitámasztotta az egyik lábam, a jobb combjával pedig leszorította a másikat. Simán megtehette volna, de nem nyúlt hozzám. Csak nagyon csúnyán beszélt velem, aztán megfogta a kezem, és visszavitt az intézetbe, de közben vett egy fagyit.
Már Pesten laktam, amikor szintén Csepelen hazafelé elkapott egy pasi, és a falnak nyomott, tépte le rólam a ruhát. Még ma is emlékszem a húgyszagra, meg a közeli műhelyből áradó ragasztószagra, és arra, hogy a kutyák döngették a kerítést. Arra gondoltam, hogyan úszhatnám meg.  Féltettem a ruhám, féltem, hogy meg fog látszódni rajtam, féltem a sebektől. És csendesen súgtam neki: Elintézhetnénk nyugodtan is… Ettől elpárolgott a kedve. Azt hihette, valami dörzsölt ribanc vagyok, s nem kellett neki. Sarkon fordult és eltűnt.
 
Nagyjából ennyi. És a dühöm, és a tehetetlenségem, és a kiszolgáltatottságom!
Mert nem tudom, meg lehet-e bocsátani azt, amit a szüleim, a beteg férfiak, az impotens faszok tettek velem. Aki nem tud egy kislányt felvilágosítani, normálisan navigálni ezen a kényes ösvényen, az ne basszon össze egy gyereket! És főként ne kurvázza le, amikor nyolc óra két perckor ér haza a diszkóból - szüzen és ostobán.
Na. Gondolom, Fraud mester elcsámcsogna ezen pár napig. És Csernus úr is esetnek tartana.

Nem tudom, mennyire sikerült megszabadulnom ezektől a kísértetektől. Olykor úgy érzem, húzom magam után, mint egy uszályt, máskor meg az elcseszett gyerekkoromban találok magyarázatot mindarra, amit aztán tettem. Vagyis: én elbasztam, te elbasztad, ő elbaszta, mi elbasztuk…

 

Kinek a fény, kinek a mocsár

2009.06.28. 14:29 | klarisz | Szólj hozzá!

Hogy ki az a V.? Hát nem mindegy? Írogatok én itten magamnak, s szerintem bőven elegendő, ha egy monogrammal jelzem, kiről is beszélek, nem fogják ezt irodalomtörténészek bányászni, hogy monográfiát szerkesszenek belőle.

Nem derül ki, kicsoda az a V.! Kérdezem (anélkül, hogy nagyképűen a szintjükre akarnám emelni magam, pusztán az érthetőség kedvéért), hogy tudunk-e mindent az öreg halászról, s tudjuk-e melyik étteremben született a velős csontról szóló opus, avagy József Attila kimosta-e időnként Flóra bugyiját?
 
Tekintve, hogy ez egy mezei blog (ahol elég, ha én értem a dolgokat), szükségtelen megmagyaráznom, kicsoda V. Ám éppen ez az indoka annak is, hogy teljesíthetem az óhajt, s elárulhatom: V., mint Varrónő. Így szerepel a korábbi bejegyzésekben, vagy talán T. I. monogrammal, netán Icus, alias nyuszilány. Ő az a teremtés, aki egy időben rám vert néhány kört, aki - velem ellentétben - elég érdekes és izgalmas lehetett ahhoz, hogy kapjon Valentin-napi meg nőnapi üdvözletet. Feledhető történet, tíz sor e blogban az értéke, s számomra nem is igen hordozott tanulságot, hacsak azt nem: sohase másokhoz mérjem magam. Más tanulsága persze van az esetnek, de az már nem az én leckém.
 
Az én feladatom - és most mondhatnám, hogy úgy érzem, de ez nem igaz, mert már egyszerűen tudom, hogy ezzel az útmutatással érkeztem ide - irkálni a blogomat. Nem a jövőnek, nem a majdnak, hanem a mostnak és magamnak. Ki a francot érdekel egyébként? És kinek fontos, hogy tudja, miként heveredtem bele egy gabonatáblába, megrajzolva a saját búzakörömet, vagy mit éreztem ma reggel, amikor megroppant a csípőtáji csigolyám, ki a szent szart érdekli, hogy milyen gyümölcsrizst csináltam, vagy mire gondoltam, miközben munkaruhát mostam? (Miként József Attila Flóra bugyiját…) Pár elszánt ember ezzel bünteti magát, ha olvassa.
 
Lehetett volna másként. És adott volt minden ahhoz, hogy másként legyen, de biztosan rossz korban élem a sorsomat… Elcsúszott az asztrálsíkom, vagy el-elkalandoztam közben? Még azt sem állíthatom, hogy aprópénzre váltottam a tehetségemet, mert sem a tehetséget, sem az aprópénzt nem lelem. Csak foszlányokat látok bizonyíték gyanánt.
 
Amikor a második diplomámat szereztem, a Fehér Galambban tartottuk az évzárót, és az Édenben köszöntött ránk a reggel. A rajongásig szeretett sajtótörténet-tanárom mondta, hogy nála folytathatjuk a bulit, s mentünk hozzá, a Visegrádi utcába. Mi voltunk a kemény mag: mindannyian jelesen végeztünk, bár én summa cum laude diplomát kaptam. Ezért nekem jutott a feladat, hogy elköszönjek P. igazgatótól, virágcsokrot nyújtva át neki. Akkor megkérdezte, bele a mikrofonba: „És elég öregnek tart ahhoz, hogy adjon egy puszit is?” Tévék, fotósok, újságírók előtt. Szemtelen voltam, kihívó, a világot fel tudtam volna öklelni. Hát válaszoltam: „Ellenkezőleg, elég fiatalnak!”
 
Minden tanárom szeretett (nagy nevek, néhányan még élnek, ezért mellőzöm a monogramokat, a névsor a leckekönyvemben van), és mindegyik hívott a csapatába. Laphoz, rádióhoz, tévéhez. Nekem a vidéki mocsár kellett. El is merültem benne, rendesen, bár ki tudja, mi lett volna, ha. Kár ezen tépelődni. Szóval elmentünk M. professzor lakására, ittunk, mulattunk, adomáztunk, ünnepeltük, hogy újságírók lettünk. Az iskola falára előző nap felfestettük: „Szabad országban, szabad újságíró azt ír, amit szabad!” Még csak a nyolcvanas éveket írtuk.
 
Másnap semmire nem emlékeztem. Egy kockás takaró alatt ébredtem, meztelenül, háborgó gyomorral. Azt sem tudtam, hol vagyok. Ismeretlen volt a lakás, és nem láttam a többieket: mindenki lelécelt, B.-nek adásban kellett lennie, E. misézett (nyugodj békében, kedves Ellák, hiányzol!), L. már az Erdélyi kocsmában iszogatott. Akkor ijedtem meg igazán, amikor a tanár úr reggelit hozott, és tegezve (!) mondta, hogy egyek. Lágy tojást savanyú, barna kenyérrel. (Sokáig volt hadifogságban, ott szerette meg a komiszkenyeret, s később, még a hihetetlen jólétben is ragaszkodott hozzá, ha itthon nem kapott, Ausztriából szerezte be. Volt még pár bogara: a cigarettát például úgy sodorta magának, ezt a szokását elloptam tőle, és évekig őriztem, szűrő nélküli sodrottat szívtam, elég kontrasztos látványt nyújthatott, amint a hosszú vörös körmeimmel igazgatom a dohányt, és nyelvem hegyével nyalom rá a hártyavékony papírt.) Zavarban voltam, mert úgy pesztrált, mintha a szeretője lettem volna/volnék/lennék. Aztán elmesélte az éjszakát, ami teljesen ártatlan volt: kidőltem, mint egy karó, lefektettek. „Maradhatsz, ha akarsz” - mondta, és biztosan így is gondolta, de én makacskodtam, s indultam haza. El akart hozni D.-be. Vajszínű bogárhátúja volt, azzal vitt az Engels térig, még ott is ajánlgatta, hogy ha émelygek, jobb, ha ő fuvaroz hazáig, mint a busz. Azt hiszem, szeretett engem. Nem a Klariszt, hanem a kitűnő diákját, aki viheti valamire, aki már akkor olyan esszéket írt dolgozatként, hogy a prof nem a reformkori irányzatokról magyarázott az előadáson, hanem az írásomat olvastatta föl velem.
 
Eljöttem. Később üzent, hogy keressem meg, mert az évtized legjobb újságíró-hallgatóját látja bennem. És kár volna a tehetségemért, ha szétszórnám magam.
 
Egy szavát sem hittem el. És szétszórtam magam. Most szedegetem össze a morzsákat.
Szóval nem kurvára mindegy, ki az a V.?

 

Találkozás V.-vel

2009.06.28. 00:15 | klarisz | Szólj hozzá!

Normális esetben hét perc alatt teszem meg az utat a buszmegállóig. Most volt rá öt vagy hat, de nem volt normális eset. A kosár, amit a házban még könnyedén megemeltem, s ujjongva mondtam: „Ez nem is nehéz! Egyáltalán nem nehéz.”, az egy idő után egyre nagyobb erővel húzta a karom, s hiába egyensúlyoztam ki magam a másik kezemben lévő - egyébként szintén tekintélyes súlyú - táskával. Ilyenkor hol vannak a fizika törvényszerűségei?! (És a gavallérok…) És ott volt a combos emelkedő is. Azt kellett előbb megmászni, a gyenge kaptató csak aztán következett, de mire odáig elértem - dacára a napias edzésnek -, már fújtattam, mint a nyomtatóló. Fizikaórán egyébként azt tanultuk, hogy a munka az út és idő szorzata, de akkor mért van az, hogy simán leszaladunk három emeletet, de felfelé megküzdünk minden fél szintért?! Egyszer majd megkérdezem valakitől. Szóval ki kellett lépnem, hogy elérjem a buszt, vagy dekkolhatok egy órát a bűzös váróban, és hadonászhatom a szúnyograjt. Tehát szedtem a lábam. Aztán kezdtem úgy érezni, mintha ólmosodnának a végtagjaim. Egyre lassabbnak tűntek a lépteim, végül már örökkévalóságig tartott, amíg hátulról előrehúztam egy újabb lépésre. Mi a franc van? - kérdeztem, mert ilyen még nem fordult elő velem: úgy lassultam le, mint amikor az autóban visszaveszek a gázból. (És mért nem az autómban vagyok, bassza meg?! - korholtam magam, amiért odaadtam a fiamnak.) Amennyire e rohanás közben lehetett, megállapítottam, hogy görcsöt kapott mindkét lábam. De nem a jól bejáratott vádlim, hanem a szárkapocscsonton tapadó vékony izomköteg. No, igen. Az egész nap kényelmes viseletű, ergonómiailag tesztelt gyógypapucsot nem erre tervezték. Szétterül benne a talp, de ha megerőltető járásra próbáljuk használni, a lábfej dolgozni kényszerül: minden lépésnél ökölbe szorul.

Még nem értem el az elágazáshoz, de már hallottam a busz moraját. Az orrom előtt húzott el, és fékezett a megállóhoz érve. Elérem vajon? Majdnem húszan vártak rá, ez sok jegyet jelent, elérem - ha futok. Egyszer majd biztosan irigyelni fogom ezt a mostani magamat, aki a megpakolt kosárral, meg a súlyos aktatáskával (komolyan mondom, abban annyi szar van, mint aki evakuálásra készül, de hagyjuk…) futva elérte a buszt, utolsónak ugyan, de felszállt.
Lezuttyantam a közeli ülések egyikére, és akkor, még ki sem lihegtem magam, még szúrt a tüdőm, még remegett a lábam, még sajgott a tenyerem a kosár fülétől, de akkor megéreztem a Jelet, és tudtam, hogy nem véletlenül ülök a buszon.
 
Mi fog történni? Hülye kérdés volt, mert tudtam, hogy mi fog történni. Fel fog szállni valaki. Akarom mondani Valaki. A megállóknál fürkésztem az utasokat, majdnem mindenki elhaladt mellettem, s húzódott a kocsi belsejébe. Alaposan megnéztem őket, de nem bizsergetett meg semmilyen érzés. Aztán megpillantottam őt, a Valakit. A sofőr mellett csak egy pillanatra állt meg, amíg felmutatta a bérletét, és már felém fordulva keresett helyet magának. „Ide, elém, ide ülj le, van egy szabad hely!”- szuggeráltam, és V. leült elém. Hátrapillantott, a szemével végigpásztázott a tömegen, majd a szemembe nézett. „Köszönj! Hiszen ismerjük egymást, nem igaz?” - szuggeráltam, de átnézett rajtam, a hátizsákjával vacakolt, hogy kibújjon belőle. Közben egy rándulásnál belehuppant az ülésbe. Elhelyezkedett, aztán hirtelen megint hátrafordult, a szemembe nézett, és mielőtt végleg előreszegezte volna a fejét, még egy pillantást vetett rám. Nem köszönt. Nem ismert meg. Eszébe sem juthatott, hogy A Suzukis Szőke Nő itt tanglizhat a műszakos buszon.
Nem baj. Előttem ült, alaposan megnéztem. Harsánylila dzseki volt rajta, ami a csíkok miatt inkább egy melegítőfölsőre hasonlított. Fekete szövetnadrág, fehér edzőcipő. (Istenem, micsoda ízlés! Olyan vásári holminak tűnik, bár lehet, hogy méregdrágán vette valamelyik elegáns butikban.) A haja sűrű, rövid, de hullámos, benne rendesen meg-megcsillantak az ősz szálak. Az elsuhanó tájból időnként felcsippentett valamit a szeme, s követte a tekintetével, így megnézhettem profilból is. Nagy, barna szeme van, erős, vastag orra, és ahogy a fény rávetült az arcélére, látni lehetett, hogy szinte bozontosan dús a szemöldöke, és barna bajusza van. A bőre sima, olyan szép tejeskávé színű, vagyis alapból kreol, de sokkal világosabbnak tűnik, mert sápadt. A szeme alatt karikák ülnek, amik sosem múlnak el. (Gyomor? Máj?) Két ujján gyűrű: egy vastag karika, meg egy vékony ezüst. Forgatta a fejét rendesen, ide-oda, ide-oda. Nem pusztán nézelődött. Szabályosan kapkodta a fejét. Hol jobbra, hol balra. Szinte izgágán tekintgetett körbe, de ebben nem volt semmi kíváncsiság, mert nem tapadt meg semmin a tekintete, még hátra is úgy pislantott, hogy azalatt szinte semmit nem lehetett sem nézni, sem látni. A vonásai nekem durvák, az arcában nem fedeztem fel semmi egyedit, már-már közönségesnek is mondhatnám. A pillantása elherdálja a nagy szemek adottságát, mert nem „mélyen” néz, hanem csak úgy. Vagy azt ritka alkalmakra tartogatja? Az a típus, aki sokáig nem öregszik, aztán egyszer csak hirtelen megvénül. Mint a cigányemberek. A bal válla úgy öt centivel lejjebb lóg, mint a jobb, de fura mód a tartása egyenes, a háta nem rogyik meg, a gerince olyan, mint aki karót nyelt. „Lazíts!” - szuggerálom, de szemkontaktus nélkül nincs hatalmam. Mi lenne, ha megszólítanám? Tudod, én vagyok az a nő… kezdhetném, aztán be is fejezhetném. Nem erőlködünk. A látványt kaptam ajándékba ezért a futásért, hát nézd meg jól magadnak. Szívd magadba a rezgését, fejtsd meg, raktározd el. (És írd meg egyszer… Most, hogy mindezt írom, csak becsukom a szemem, és látom magam előtt V.-t, sőt érzem, sőt őt magát őbenne érzem - mintha benne lennék. Bizony, ez így működik.) Így már érthető, miért nem ismert meg, s miért nem köszönt rám. Ez a találkozás másról szól, nem ismerkedésről és köszönésről.
Most eleresztem azt a szúrós figyelmet, csak könnyedén iszom a látványt, ez is kell ahhoz, hogy jól írjam le később. Úgy nézem, mint amikor a festő hátrébb lép az állványától, és szemét hunyorítva próbálja látni az összképet. V. ideges. Nem éppen e pillanatban, hanem mindig. Zizeg. Pörög. Kétségtelen, hogy ezzel kivívja magának a figyelmet, de az lanyhul is, ha ezt valaki felismeri. Elképzelem: pislant ide meg oda, megvillantja a mosolyát ide is, oda is, ám azzal kész a műsor, nincs több benne. Felszín. Túl sok felé szórja magát. A rezgéseiben káoszt érzékelek, zavaros víz - jut eszembe, és abban látok (nem itt most, hanem „befelé” nézve, beléje) sok-sok szenvedést, konfliktust: munkahelyit, családit, emberit. Érzem: kapcsolata alig van, és érzem, hogy gyökértelen, ezért kapaszkodik minden emberbe, aki kedvesen szól hozzá. És érzem, hogy valójában - valójában! - üres, mert póz és máz, amit varázserejének tart. Idézetek, versek, bölcsességek - saját gondolat helyett.
 
Beérünk a városba, s a végállomáson leszállunk. Már nem szuggerálom, hogy nézzen rám és köszönjön. Hagyom, hadd menjen, megvárom, amíg lelép a járdaszigetről, és követem a szememmel, amíg el nem tűnik a tömegben.
V., megfejtve. Csak tudnám, hol az a sokat jelentő erotikus kisugárzás?  

 

Újhullám

2009.06.24. 12:35 | klarisz | Szólj hozzá!

Megrázza magát az éjszaka, és kifordul önmagából. Összeszedelőzködik a hajnal, hogy felnőjön benne a reggel. Híznak a neszek, rikolt az ébredés, a tizenkilencezer-kilencszázharmincegyedik. Nyújtózik a kéz, mozdul a láb, simul a pongyola. Helyükre húzódnak a ráncok: élni kell, élni kell. Kegyelmet mormol az ima, aztán köszönnek egymásnak a gyógyszerek. Riogat az új nap, a kávé biztos pontot sistereg. Tekeredik a fogkrém, ásít a fiók: harisnya? zokni?  Saláta mászik a vajra, kanyarodik a kifli, s szendvics névre keresztelkedik. Követelődzik a tükör (púdert! rúzst!), botladozik a fésű, lötyög a szoknya, lóg a blúz. Kacarásznak a kulcsok, elköszön a ház, kilométereket zabál a mi autónk. Haladni kell, sietni kell. Lepkék gyilkolják magukat a szélvédőre, de annyi jó zene van (mennyi jó zene van?). Lángot varázsol az öngyújtó, nem fontos már az sem, hogy elemészt a nikotin. Munka, család, szeretet? Az érzések szanaszét hevernek, s könnyben úszik a horizont. Ölelésre kínálja magát a búzamező, s csókért nyújtják ágaikat a fák. Melyiket szeressem, utoljára, nagyon? Pantomim az egész, a sors egy pillanat, közben strigulákat gyűjt a halál. Az évek összekavarodnak, s ma nem szakadna a kiviszínű öv. Próbálkozik még az élet, próbálkozik. Sokadik menet a ringben, de így vagy úgy vége lesz. Szüntelen tesztel e század. Meddig még...

 

Átírjuk az álmokat, de előbb kifogyok a jelenből

2009.06.22. 22:37 | klarisz | Szólj hozzá!

Jó, átírjuk az álmokat, de elébb - megköszönve az érdekléődést, meg minden észrevételt - pár válasz nektek.

Kedves Delfin (lány? fiú?)! Az ötleted nem eredeti. Képzeld, nekem is eszembe jutott. Viszont morális és etikai fenntartásaim vannak, ezért első lendületből elvetettem az ötletet. Második lendületből fontolgatni kezdtem. De már egy hete, sőt tíz napja rágódom rajta, de nem visz rá a lélek, hogy megtegyem. Vacillálok már jó ideje, és tudom, hogy addig húzom-halasztom, hogy elkések vele, vagy úgy rendezem, hogy lekéssem a csatlakozást. Várom a FE útmutatását, de nem mutat semmit. Úgyhogy egyelőre nem is teszek semmit. (Ha viszont igen, azt itt olvasni fogod, becs szóra.)

Bubunak üzenem: nem célom, hogy vetekedjek a blogtér szerzőivel. Nem a népszerűségi indexemet akarom növelni (sőt, elárulhatom, az olvasottságom rohamosan csökken!), pusztán az vezérel, hogy kiírjam magamból a gondolataimat. Régebben G.-nek írtam leveleket (és botor módon kezdetben választ is vártam), de be kellett látnom, hogy neki másként fogalmaztam, valahogy neki írtam. Itt nem fenyeget ez a veszély, különösen, amióta nem is üti fel a blogot. Magamnak és magamról írok, mint már mondtam oly sokszor: terápiaként. Van egy másik site, ahol 12 fejezeten dolgozom egyszerre, ez valójában 12 lépés, s mindig új (vagy újnak tűnő) gondolatokkal bővül. Azzal együtt lenne kerek egész mindaz, amit itt olvastok, ott viszont szigorú titoktartást fogadtam, mert az két emberre tartozik: rám, és egy másik emberre, akinek Szponzor a neve.

Mackósajtnak: a válaszom igen. Folytatom a férfias sztorikat, amint lélegzethez jutok, vagy kifogyok a jelenből. Azt nem ígérem, hogy valamennyi kalandomat idevésem, de lesz még pár történet. A.-é biztosan szerepel majd, mert kedves és tanulságos, és Z.-é is például, akit rangján és fontosságán alul kezeltem, jóllehet meghatározó szerepe volt abban, hogy faltam a pasikat. Ez nem is pusztán elvarratlan szál, hanem egyenesen kirojtosodott, kifeslett hasadék az életemben. Vagyis láthatjátók: A.-tól Z.-ig terjed a névsor, akár az abc-ben. Adjatok időt.

Szapho66-nak: Sosem írok verseket. Nem értek hozzá. Olvasni szeretem, de csak a kiváló műveket, a sok amatőr a világból kizavar a gyengécske kezdeményeivel. Sajnos bőven volt alkalmam ezeket a rímelő zsengéket szerkeszteni, talán innen a fóbia. Viszont remek kritikus lenne belőlem, mert első szimatra megmondom, melyik zseniális, és melyiket lehet a szemetesbe dobni. A pályán töltött X évtizeddel a hátam mögött egyébként azt mondom: aki verset ír, az gyanús. Szigorúbban fogalmazva: abnormális. Kerülöm őket.

 

Romkerti séta

2009.06.20. 23:22 | klarisz | Szólj hozzá!

 

A Romkerthez indultam, azt gondoltam, az egy remek hely arra, hogy találkozzam magammal. A Zichy liget hangosnak tűnt, a harsány óvodások, a kocogók hada, és a folyton kérdezősködő, beszélgető nyugdíjasok zavartak, és a sok madár is belebeszélt volna a gondolkodásba. Más hangulatban persze kiválóan lehet pihenni a hatalmas tölgyfák árnyékában, de csöndes magányra nem való. Az otthoni Duna-part meg egyenesen alkalmatlan bármiféle elmélkedésre: tízből kilenc embernek köszönni kell, bár a kilátás gyönyörű, s - figyeljétek meg egyszer! - mintha az Alföld látványa még a tudatot is kiszélesítené. Tehát Romkert. Ódon kövek, patinás falak, amikből történelmi korok nyugalma és fennköltsége árad. Méltó helyszín, hogy szembenézzek önmagammal. Időnként meg kell ezt tenni, s mostanság egyre gyakrabban érzem szükségét, de meg ne kérdezzétek, hogy miért, mert magam sem tudom. Sétálni egy nagyot, csendben, szótlanul, miközben szárnyalhatnak a gondolatok, és választ szül a kérdés - ez a legkedvesebb passzióm. Úgyhogy a Romkert felé vettem az irányt, úgy terveztem, átsétálok a Fő utcán, ahol még most is úgy érzem magam, mintha külföldön lennék, csak hömpölyögnek az emberek, és nem kell figyelni, van-e köztük ismerős. Szívnek, léleknek öröm ott baktatni, kávéházak, teraszok, cukrászdák sora csalogat, és van egy bájos patika, ahol nem a ma dizájnosnak tartott berendezés van, ügyfélsorszámmal meg digitális kijelzővel, hanem meghagytak (visszaállítottak?) mindent úgy, ahogyan az ötven éve volt: patikamérleggel, porcelán tégelyekkel, faburkolatokkal, réz díszekkel. Az emberek fele receptet szorongat, a másik fele meg fényképez. Ettől izgalmas a belváros. Az utcácska falain régi cégérek lógnak, vadászbolt, bőrdíszműves, órás, ha nem tudná a feliratról az emberfia, miféle bolt vagy üzlet kínálja magát. Mentem a Romkert felé, közben szitálni kezdett az eső, mert napok óta ilyen bolond az idő. Mintha nem is június vége lenne, s mintha nem is a nyári napfordulóhoz érkeztünk volna: ma csak 16 fokot mértünk! Bolond az idő, bolondok az emberek, és bolond az egész világ. Nem mondok ezzel újat, Pink Floyd már harminc éve megénekelte. Az egyik vendéglőből a Blueberry hill dallama sodródott felém, amiről eszembe jutott, hogy R. G.-vel hányszor szöktünk haza meghallgatni ezt a fantasztikus számot. Eredeti kiadású bakelitlemez volt, jó párszor feltettük egymás után, és feltekertük a hangerőt, hogy még Luis rekedtes lélegzetvételét is halljuk. Ma már ez is történelem. A nagyreményű fotós Németországba disszidált, aztán a rendszerváltás után az asszonnyal hazajött, s most kisvállalkozóként nyomorognak. A gyerekei kint maradtak, de ettől senkinek sem jobb, szétszakadt a család. S hogy milyen az élet: pár éve a bank parkolójából kitolatva meghúztam egy bordó VW furgont. Kétségbeesetten szálltam ki, hogy betétlapot cseréjünk, hát R. G. volt az, a régi barát és kolléga, akit húsz évig nem láttam. Na, Romkert. Ahogy lépkedtem, úgy az utca közepe táján lehettem, s hátranéztem, hogy szemem egyben feligya a megtett szakasz látványát. Más odafele látni valamit, és más, ha visszafele nézel. Mint amikor a buszon utazol, s csak a jobb oldalt látod, visszafele meg a balt. Pedig a kettő együtt adja a látvány teljességét. Szóval a Romkert felé menet megfordultam, közben csak bevillant, hogy egy bank és egy telefontársaság üzletének metszéspontjába kerültem. Mindkettőnek hatalmas üvegfalai voltak, meg üvegajtók és üvegablakok. Szokatlan játék kezdődött: az egyik üvegben láttam a másikat, és abban saját magamat, egyszerre elölről és hátulról, meg jobbról is és balról is. Ahogy mozdultam, mozdult a kép is, ahol a hátam láttam az előbb, ott most szemből néztem magam. Olyan volt, mint egykor a vidámparkban, az elvarázsolt kastélyban, csak itt nem torzítottak a tükrök, de sok-sok példányban és szögben láttam saját magam. Fordultam még egy kicsit, és meg is tántorodtam, mert nyílt az egyik ajtó, és az megbillentette az egyik képemet, amitől viszont én szédültem meg. Mennyire viszonylagos minden! Melyik üvegkép az igazi? Az, amelyik ott látszik, s jobb kezemben van a táska, vagy emez, ahol meg ballal fogom? Próbáltam nagyon gyorsan fordulni, hogy megállapítsam, mennyit késik a látvány, de persze azt képtelenség érzékelni. Az emberek viszont lassítottak, vagy tán meg is álltak mellettem, mert egy ostoba tyúkot láttak, aki forgolódik a saját tengelye körül, akár a ringlispil. Sebaj. Kit érdekel, mit gondolnak? És csak a Romkerthez indultam.
Legközelebb tán oda is érek.     

 

Az emberi kapcsolatokról

2009.06.17. 12:45 | klarisz | Szólj hozzá!

Megtalálnak. Valami rejtélyes jeleket bocsáthat ki a befogadó, és ezeket - ki tudja, milyen érzékszervein keresztül - veszi a másik. Legalábbis énrám mindig rám találnak.

Már sietnék, jönnék haza a munkából, vár rám még ötven kilométer, de Á. csak-csak nyaggat, szívjunk el egy cigit, amiből aztán kettő lesz, ha nem akarom megbántani, és mondja a magáét, a legújabb történetét, a napi meséjét. Hallgatom. Nem adok tanácsot, nem mondok véleményt sem, ha nem kéri, csupán csak meghallgatom. Most éppen azt, hogy a noszogatásomra csak kimozdult, elment Hévízre, aztán másnap a magányosok klubjába, és táncolt egy körszakállassal, és hazakísérte egy másik, a magas fekete hentes, és „olyat smaciztam vele, hú, de engem ne dugjon meg, nem vagyok a cafkája…” Magamban kinevetem, csúnya dolog, mert akkor minek volt a smaci? De nem szólok, csak bólogatok, mintegy biztatásul, mondjad csak, mondjad. Hihetetlenül hálás érte, és kiböki: rajtam kívül nincs senki, akivel megoszthatná a gondjait. Magamban nagyot sóhajtok: hiszen fiatalos, negyvenes nő, miként lehetséges, hogy az égvilágon nincs senkije, akivel beszélni tudna?
Másnap megeresztek egy sms-t E.-nek Gyöngyösre: ugyan mi van veled, két hete híredet sem hallom. Visszaír: azonnal beszélnünk kéne! Felhívom, mert neki így olcsóbb, és negyven perces számlát csinálok magamnak. Mert mondja, ami két héten keresztül belészorult, a nehézségeit, amiken minden finom utalásom dacára nem tud túllendülni, a magánéleti gondjait, a főbérlőjét, a kolléganőit, a fiát, a volt férjét, a mostani pasiját, meg azt is, aki lehetne… Csinos, fiatal nő, és messze sehol senki, akivel beszélgethetne. Azaz messze van egy: a vonal túlsó végén kagylózok.
Átjön valami alibivel a szomszédasszonyom is, amiből másfél órás pletyi lesz, este meg L. ontja magából a húsz évvel ezelőtti sztorikat (becsületére legyen mondva: nem színezi, akárhányszor is mesélt el egy-egy esetet, azt mindig ugyanúgy adta elő), mert úgy tűnik, mostani sztorik már nincsenek. Az íróasztal és a kocsmaasztal között bizony nehéz élni. Én viszont kiválóan tudok hallgatni ősöreg történeteket is.
Még sok ilyen van. A százhúsz kilós kolléganőm egy ártatlan Mi újság? kérdésre kipakolta elém az életét. A másik már kérdés nélkül tálalta ki a húsz évvel idősebb férjével már nem létező szexuális kapcsolatát.
Szóval miért van az, hogy engem találnak meg? Miért nem beszélgetnek a társak, a barátok, az emberek? Ez nem magány és társtalanság kérdése. Nem kell ahhoz feleségül venni valakit (pedig szerettem volna - a múlt időről majd egyszer később), hogy „kommunikáljunk”.
Ha csak szűken nézek szét magam körül, megkérdezhetném: tudja bárki is, ki vagyok? Ismer engem valaki annyira, hogy járkáljon a gondolataimban, megneszelje az érzéseimet, kifürkéssze a szándékaimat? Ha emberekről beszélünk, akkor - aligha. Felszínes vagy erre-arra beszűkült kapcsolataim vannak nekem is. Én sem - és más sem - feccölök bele már annyit, hogy tartalma legyen.
Nem feltétlenül a fentiek okán, de ezzel elérkeztük a G. ponthoz. (Szeretem így hívni, mert G. majdnem az egyetlen, aki megtalálta a g-pontomat. Viszont biztosan az egyetlen, aki vissza is talál oda.) Azt mondja, olvasva a fiamnak írt zárójeles mondatot (Kisfiam, ne olvasd tovább, intim rész következik. Mégiscsak az anyád vagyok.), hogy nem kéne. Nem lesz jó vége, hogy a fiad olvashatja ezt.
Na, ezzel fontos, és szerintem meghatározó állomáshoz érkeztünk.
Megszületésük óta nagyon következetesen neveltem a fiaimat. Mindig őszinte voltam velük, és sosem csaptam be őket (s ha el is hallgattam valamit, annak akkor és ott jogosultsága volt). Az életem nyitott könyv, azaz nyitott blog nekik, ha élni kívánnak vele, bár egyelőre - az anyjuknak szóló tiszteletből - nem olvasgatják. Eljön majd az ideje - talán ha már nem élek. (Fiam, ha végképp nincs más ötleted, a dokumentumokból szerkessz egy könyvet és add ki! Anyám dagonyája. Nem rossz cím.) Vissza a témához. A nagyobbik tudja, a kisebbik érzi, hogy velem mindent meg lehet beszélni. MINDENT. Azt is, hogy hogyan kell kielégíteni egy lányt, aki éppenséggel nem közösülhet. Esténként – érdekes! – beszélgetünk. Munkahelyről, barátnőkről, érzésekről, normákról. És most látom, mennyire nem volt falra hányt borsó, amikor papoltam nekik kicsi korukban, mert viszonthallom és viszontlátom az általam átadott értékrendet.
A hétvégén a fiam hazakísérte (170 kilométerre) a barátnőjét. Megyek elé a pályaudvarra. Látom, leszáll a vonatról, és azokkal az óvatosmatróz-léptekkel baktat felém a peronon. Hunyorgott, mert a szemébe sütött a Nap, és látszott rajta, hogy nagyon fáradt. Mellém ért, és akkor már mást is láttam rajta. Fölnéztem rá, és szólni sem kellett. Sírt a fiam. (Ha most letorkolás jön, hogy egy huszonéves srác ne picsorogjon, akkor azt mondom: érzéketlen bunkó mond ilyet. Én láttam sírni kemény férfiakat. Sportolót, pilótát, tudóst, papot. Könnyezett Armstrong, Einstein, Coelho, Jézus, szóval hagyjuk azt az álmacsó dumát.) Megölelt, a nyakamba hajtotta a fejét, és folytak a forró könnyei. Úgy bújt hozzám, mint kicsi korában. De előttem még sosem sírt, akkor sem, amikor fölborult a szánkóval, vagy elesett a bringával. Aztán este bejött a szobámba, és elmesélt mindent. A kezét az ölembe tette, a fejét a fejem mellé hajtotta. Beszélt, kérdezett, én meg hallgattam és válaszoltam, és időnként megsimogattam.
Hogy mi ebben az érdekes?
Hát csak annyi, hogy minden könnye dacára boldog vagyok. Megtanítottam érezni. Megtanítottam róla beszélni. Megtanítottam simogatni. Megtanítottam ölelni. És megtanítottam sírni. Sokan vannak, akiknek mindez nem megy.
Életem legsikeresebb projektje.

 

Hol a vissza és merre az előre? (Csak erős idegzetűeknek!)

2009.06.17. 12:43 | klarisz | Szólj hozzá!

 

Megebédeltem. Ahogy a kondér alján lévő gőzölgő bablevest néztem, azt mérlegeltem: ha kenyérrel eszem, akkor jól is lakom, és marad még holnapra is annyi, hogy ketten-hárman együnk belőle. Kenyérrel ettem. Mostanság mindent kenyérrel eszek - pedig nem kedvelem különösebben, amennyire csak lehetett, mindig hanyagoltam. Változott a világ. Jobbára kenyeret, krumplit és tésztát eszünk, mert az a legolcsóbb. Hús egy héten csak egyszer kerül az asztalra, és abból is igyekszem olcsóbbat venni: akciós csirkét, oldalast. Nem is emlékszem, mikor csináltam rántott húst, de van már vagy fél éve. De főzeléket sem. Egy kiló zöldborsó hatszáz forint a piacon, s abból nekünk kellene vagy három kiló. Majd akciós mirelitből főzök. És nem szívesen adok pénzt gyümölcsre sem, nem veszek paradicsomlét, répalét, mert baromi drága, sem étcsokit, sem mézet, és még vagy tucatnyi olyasmit, amit azelőtt (vagyis a válságot megelőző boldog békeidőkben) megengedtem magamnak. Ha éhes vagyok, előbb megiszom egy pohár vizet, aztán megkérdezem magamtól: Még mindig éhes vagy? Tudom, hogy ebben a túltáplált világban semmi baj nem lesz abból, ha valaki kevesebbet eszik. Nem is panaszként mondom. A panasz eztán jön.
Okos tanácsokat kapok, hogy vezessem kis kockás füzetben, mire megy el az a rengeteg pénz, amit keresünk. Hát nekem ahhoz nem kell kockás füzet. A fizetésem negyedét elviszi az adó, a másik negyedéből tankolok, hogy legyen munkahelyem. A többi - és még Gy. fizetése, meg minden létező lóvé - a jelzálogra és a rezsire kell, meg az egyre csak gyűlő sárga csekkekre, mert egyik lukat tömöm a másikkal. Meg nem mondom, akkor miből kosztolok négy embert - azaz igen: az adósság valahogy mindig csak gyűlik.
Nincs ezzel gond, tudomásul veszem, hogy ilyen világot élünk, és még hálát is mormolok az én Istenemnek, mert rosszabb is lehetne. Él még így pár millió ember ebben az országban. (Jusztsem fogok a demagógia hibájába esni, hogy átnézek a túloldalra, ahol a könnyen, gyorsan és jól meggazdagodottakat láthatnám.) És igazán ritkán háborog e miatt az igazságérzetem. Teljesen tényszerűen veszem tudomásul, hogy már csak kéthavonta járhatok fodrászhoz, kozmetikushoz egyáltalán nem (meg is látszik, mit mondjak), és nem jut testápolóra, sem ruhára, sem nyaralásra, sem sok egyébre. A minap az egyik boltban levettem egy könyvet a polcról, s megnéztem az árát, de csak azért, hogy tudjam, mennyit nem fogok kifizetni érte. El nem mondhatom, mennyire elkeserített, hogy nem vehetem meg. Nagyon el szeretném olvasni azt a könyvet, sőt, szeretném otthon tudni, hogy bármikor belelapozhassak. Na, akkor majdnem elbőgtem magam.
Ugyanis belerakom a mérleg egyik serpenyőjébe eddigi életem: dolgoztam 36 évet, adót fizettem, tb-t, nyugdíjjárulékot, megtakarítani nem tudtam, mert sosem kerestem olyan jól - egészen pontosan mindig fizetéstől fizetésig volt elég a pénzünk -, viszont fölneveltem két gyereket. Nem vágynék gazdagságra (ments Isten, még elveszíteném önmagam!), csak arra, hogy lemondások nélkül élhessem az életem. És a majdani nyugdíjról ne is essék szó: kicsivel kapok majd többet, mint J. A., aki leszázalékolva végiglébecolta az életét, s van négy év munkaviszonya.
Csak azt szeretném megállapítani, hogy hol van a határ. Hol az a pont, ahol már nem vissza, hanem előre, vagy még nem előre, hanem vissza. Mennyire képes lemondani a szükségleteiről az ember? Amikor már azért nem megyek úszni, mert sokba kerül a jegy, és úszósapkára sincs pénzem, akkor az már vissza. Amikor azért nem tudok egészségesen táplálkozni, mert minden, ami egészséges, az drágább, mint az egészségtelen trutymó, sőt megfizethetetlen – az vissza.
Hit és derű - ez a két varázsszó, amit egy bölcs ember adott útravalóul e kegyetlen világ túléléséhez. A hit velem van, de a derű el-elhagy. Mint most is. Ismételgetem hát a Csak a mai nap 12. passzusát: Csak a mai nap nem fogok félni attól, hogy élvezzem, ami szép, és elhiggyem, hogy mindazt, amit én adok a világnak, vissza fogom kapni tőle.

 

 

F., mint fotós

2009.06.12. 22:00 | klarisz | Szólj hozzá!

Van egy fotósunk. Öreg bútordarab, ismerem már vagy harminc éve. Fantasztikus szeme van, csodálatos képeket készít. Nem riporter, művész. De eddig öt mondatot sem beszéltünk. Hetek telnek el, s ő azon kívül, hogy jövet-menet elmotyog egy sziát, amiből csak annyi hallatszik, hogy „sssz”, meg sem szólal. Nem beszél, nem néz, talán nem is lát, mert csak a földet nézi maga előtt, mintha már eleget szemlélte volna ezt a világot. Mint aki már mindent látott, és semmire sem kíváncsi.

Tavaly ősszel a kocsmaasztalnál üldögéltünk, L.-re vártam. A többiek már sörgőzösen vitatkoztak a politikáról, mint rendesen, s valamelyik epésen jegyezte meg, hogy jobb sorsunk csak a következő életünkben lesz. „Reinkarnáció?” - nyögte ki hitetlenkedve egyikük. A többiek még a kortyot is abbahagyták erre, hiszen friss szócafat adott okot újabb vitára. A kocsmazaj is alább hagyott, s ebben a hirtelen csendben valahogy nagyon nyomatékosnak tűnt, amit pedig csendben odavetni kívántam: „Honnan tudod, hogy csak ez az egy életünk van?” A fotós kicsit feljebb emelte tekintetét, s ezzel megemelte ráncos szemhéját, ahogy az asztal magasságában nézett a végtelenbe: „Az.” - mondta, akár egy regényt.
 
Másnap a dohányzóban találkoztunk. Épp a betegségemen keseregtem, talán látta rajtam, mert - tőle szokatlanul bőbeszédűen - megkérdezte: „Na?” „Lehet, hogy hamarosan meghalok.” - nyögtem ki. „Mondd, tudnál csinálni rólam pár fotót? Úgy szeretnék még egyszer utoljára szép lenni…” Lassan megemelte a tekintetét, a szemhéja rétegenként gyűrődött felfelé, mint a teknősbékáknak, amíg az arcomig nem ért a horizontja. „Szép vagy. Látom a lelked. Nem sírsz, de én látom a szemedben a könnyeket.”
Atyaisten! Most egy évig nem fog megszólalni.
 
De a képek már nem fontosak.

 

Ozzie-ra emlékezem

2009.06.12. 21:09 | klarisz | Szólj hozzá!

 

Nemrég megígértem Ozzie-t. Gyönyörű munka. Olyan, mint egy csiszolatlan gyémánt. Máig nem értem, hogyan voltam képes ilyen tökéleteset írni huszonvalahány évesen. Az idősíkok és az emelkedő kapcsolódási pontok, meg a hardrock keret - honnan a fenéből tudtam, hogy így kell megírni? Az ihlet lehet az oka. A fiú valódi volt, és akkor éppen belém szerelmes. Pár nap volt csupán, de azalatt megéltünk annyit, mint más évek alatt. A nevére nem emlékszem, de nem is ez a lényeg. Arra viszont igen, hogy napokig nem tudtam aludni, és az idegességtől csak hánytam (jobban, mint amikor a diplomámat kellett megvédenem), mert megkérte a kezem. És nem rajtam múlt, hogy nem lettem a felesége. Dráma volt az, ma már tudom.
 
Repülj, ha Ozzie üzen!
 
Ozzie Osbourne lenézett a poszterről, és így szólt:
- Hé, beszédem van veled!
 
(a fiú fölkelt az ágyról, ahol gitárján egy Deep Purple-nóta alá keverte a basszust, a Black Sabbath Paranoid-jáért nyúlt, és feltette a lemezt)
 
- Ez egy olyan srácról szól - mondta Ozie -, aki szerkesztett egy különleges gépet, amivel az idő előtt tud járni, s előbb eljut a világ végére, mint a kor. Visszafordul, hogy elmondja az embereknek, mit kell tenniük. De nem hallgatnak rá, azt hiszik, hazudik. Ezért fölakasztja magát. Megírtam ezt a dalt, mert valami nagyon jó kellett már. Tele van ördöggel ez a világ. Hallgasd!
Tony Iomi megpendítette a húrt. Geezer Butler ujjai alatt bőgött a basszus, Bill Word a dobokat bűvölte. Pi-bam, pi-bam, param, param, piraram, param… Sírt a gitár, előbb csak lassan, mintha kínozná a hangokat, dermesztő volt Tony vibratoja, szét akart esni a világ, amikor Geezer a húrokba csapott, és lüktetett a dobszó.
 
(ez az, ez az a fájdalmas, kemény rock, a fémzene, ami a szívig hatol, ami megremegteti az agyat, és összerándul tőle a gyomor, ez az a zene, ami most kell)
 
- Mi a baj? - kérdi Ozzie.
- Pillangót fogtam - nyöszörgi a fiú.
- Ez dögös. Örülnöd kéne. És hogyan?
- Megfogtam a kezemmel.
- Nekem eddig hálóval sem sikerült…
- Itt van a tenyeremben. Verdes a szárnya. Ijedt, kicsi állat. Ha elengedem, védtelen. Szállni pedig nem tudok vele. Kötnek az érzések, és a mélybe húznak a nyűgök.
Elnémult a zene. A hirtelen süketség fölkaristolta a csöndet, megduzzadtak a percek, könnyezett a sötét. Megszólalt Ozzie. Bölcs volt és nyugodt. Egyébként is, Ozzie kiröhögte az őrült narkós divatot, utálta a mágiát, szelíd volt és józan, amíg el nem hízott.
- Hát jó, beszélj, hallgatlak. Harminchat éves vagyok. Elhittem eddig ezer mesét. Mesélj, és én elhiszem.
 
(na, most mit mondjon? az ábrándjait? a vágyait? a keserveit? a kínlódását?
ugyan, késő most már mindezt átgondolni, elkésett…
négy napja még öklét mutatta a világnak. ágaskodott a motor, röfögött a gép, ahogy a hátsó keréken odadörrentett a földszinti ablak elé: csókolom, Ica itthon van?
aztán a folyó partján ült… nem, gondold azt, hogy a Bahamákon vagyunk…
szemében látszott az egész Duna, s ő úgy érezte, képes lenne - mint macska a kölykét - fogai közé szorítani ezt a szerelmet, és átúszni vele a túlsó partra
a koncerten - azt mondják, ezzel a mozgással inkább hólapátolónak kellett volna mennie - fejjel rohant a hangfalaknak, aztán a ráuszított kutyákat verte, jó hecc, azt kiabálta, gyerekek, harapjuk meg őket, harapjuk meg
a földvári borospincék mellett tétova volt, és reszketett)
 
- Ilyenkor miért nem segítesz, Ozzie? - a félelem, hogy a pillangóval repülve lezuhanhat és összetörheti magát, széttépte a biztonságát, sebet ejtett a lelkén.
- Tudod, Ozzie, az a baj, hogy nekem még sosem volt pillangóm. Csak halaim. De azokkal nem volt gond. Etetni kellett őket. De ez… repülni akar!
A Master of Reality után nyúlt, talán az segít. A Lord of the World dallama kamaszkorát hozta vissza, a Soli tude zsibbasztotta, az Into the Woid fájdalmas érzéseket korbácsolt föl benne.
- Nem üzensz semmit, Ozzie?
A zene üresen dübörgött a szobában. A fiú szétnyitotta ujjait. Tenyerén ott ült a pillangó. Hinni sem merte, hogy szabad.
- Fuj! - a fiú ráfújt, s a pillangó elröpült.
Ozzie üvöltött:
- Neked ennyi elég?! Hiszen pillangót fogtál!
- De megzavart - sírta a fiú.
- Ördög vagy te is - mondta Ozzie, és kemény arccal visszamászott a poszterra.
A fiú utánanézett, és fagyos gőggel dörmögte, mintha fogaival rágná a szót:
- Yea…
Azóta Ozzie hiába üzen.

 

Célkeresztben

2009.06.12. 21:03 | klarisz | Szólj hozzá!

Nem véletlen a pár napos hatásszünet. Vártam, hogy lecsendesedjenek körülöttem - bennem - a hullámok, hogy úgy nézhessek magamra, mintha nyugodt víztükörbe pillantanék. Igen.

Minden, amit az elmúlt két hétben ide leírtam, minden igaz - és mégsem. Megmagyarázom. Olyasmi történt velem, mint amikor nagyítóval olvas újságot az ember. A lencse jól kinagyítja azt a pár betűt, amire éppen fókuszál, a többi szó, s pláne a sorok kivehetetlenek maradnak. Láttam élesen néhány dolgot, de ami ezek előtt, körül volt, azokat már figyelembe sem vettem, és így maradhatott a G.-sztori egyoldalú. A másikat meg sem kérdezve variáltam, moralizáltam, és - ami a legsúlyosabb - mondtam ítéletet.
Hát mi vagyok én, hogy megítélek másokat?
Az az Isten dolga.
Engem szeret az én Istenem, és tudom, hogy minden, ami megesik velem, azért történik, hogy nekem jó legyen. Kerestem tehát a jeleket és az üzenetet, hogy mi a szándéka a Teremtőnek ezzel a katyvaszos helyzettel.
Az ima segít közelebb kerülni hozzá, ezért napjában tucatszor fohászkodtam, hogy legyen velem az ereje, s megértsem az üzenetét. Majdnem minden ima után hallottam a hangot, vagy szemem előtt láttam az üzenetet, akár egy villanyújság futó fényét: Engedd el…
Ezért felkészültem rá, hogy - olvashattátok - elengedem - G.-t. A morális kelléktáram célkeresztjébe vettem a botlását, hogy azt megragadva forgassam ki helyéből ezt a kapcsolatot. Elszánt voltam, határozott, észérvekkel támogattam meg a vérszegény akaratot, soroltam a hibáit, ami mind-mind segít az eltávolodásban. Hihetetlen energiát fektettem bele, hogy kiszeressek belőle.
(Csak egy zárójeles bekezdést illesztek ide arról, hogy mire megy az ember a jó tanácsokkal. A blogon kívül pár emberrel megosztottam ezt a helyzetet, no nem névvel, címmel, hanem mint egy fiktív esetet: „Az egyik ismerősömmel az történt, hogy…” - és majdnem minden bizalmas tanács azt sugallta: „Felejtsd el!”. Miért kellene elfelejteni? Abból sosem tanul az ember! Miért jó elfelejteni a kudarcokat, a vereségeket? Életünk része az is. És ezek az írások többnyire abból táplálkoznak. Még szerencse, hogy a botladozó Klarisz nem felejt…)
Szóval amikor már mindent megtettem, s a vonzalom, ragaszkodás csak nem akart csillapodni, akkor kérdeztem meg nagyon-nagyon halkan magamtól: és te, Klarisz, te oké vagy?
Elég volt egy józan pillanat, és ingathattam a fejemet. Én is hibás lehetek. Rajtam is múlt, hogy válságba került a kapcsolatunk.
Na, ennyi elég is volt, hogy félretéve a méltóságot és büszkeséget, a telefon után nyúljak, meg üzenetet küldjek, mintegy a békülés első gesztusaként. Szerencsére vette.
Hosszasan beszélgettünk a Kalóztanyán, és a sok száz kimondott mondat között volt egy, ami elevenembe vágott:
- Nem szerelmes vagy te, hanem féltékeny.
 Igaza volt. Már megint igaza volt.
Másnap nekiveselkedtem egy kegyetlen önvizsgálatnak. Pocsék az eredmény, mondhatom, a pénteki gyűlésen alig tudtam elszámolni a sok hibával, torzulással, és nem tudom, meddig tart kigyomlálni ezeket, de nekilátok. (A feladat azért nehéz, mert szenvedélybetegségem okán még a féltékenységet is szenvedélyesen élem meg. Nem egy sárkány, hanem egész sárkánykommandó támad fel bennem egy rossz szóra, mozdulatra!)
Aznap este már azért imádkoztam, hogy szabadítson meg az én Istenem ettől.
És ahogy formáltam a szavaimat, kerestem az üzenetét, a hangot, a futó fényt. A szememet is becsuktam, hogy „befelé” jobban lássak. És a szemhéjamra ráúszott az üzenet: „Engedd el a féltékenységed!”
Ez volt a befejezett mondat.
Hogy akkor miért kellett megjárni a gyötrelemnek ezt a kilenc napos kálváriáját?
Hát amiért küzdelem nélkül nincs győzelem sem. A személyiség nem úgy nemesül, mint bor a hordóban! A jellem a konfliktusokban formálódik. Az egész élet erről szól.
De legközelebb már tudni fogom ezt, és okosabb leszek.

 

Alapvetés

2009.06.09. 10:16 | klarisz | Szólj hozzá!

 

Kaptam egy levelet. Az egészet idemásolom, mert a véleményem róla - alapvetés.
Szia!  Kezdeném a közepével, és leírnám az én meglátásomat! Úgy látom, beigazolódott az, amit sajnos jósoltam neked! Nagyon jól látsz mindent, tudod, hogy ebből a kapcsolatból menekülni kellene, és a te lelki békéd többet ér annál, mint hogy állandóan idegeskedj és rágd magad! De ezek csak szavak! Ennél sajnos nagyobb probléma az, hogy meg kell küzdened az emlékekkel, és ez a legnehezebb, hogy ezt tudatosítsa az elméd, és eltemesd végérvényesen! Ehhez sajnos még szenvedned kell! Sok-sok idő kell ahhoz, hogy tompuljon a fájdalom, mert a rossz hírem az, hogy soha nem múlik el! Tompul de nem múlik! Tudom tapasztalatból sajnos! Én is rúg-kapálódzom az érzéseim ellen, de ez csak próbálkozás! Ezért arra kérlek, te is tedd ezt! Menj vissza a fórum oldalra, és ne azt várd, hogy azonnal megoldódik a gondod, hanem csak levelezz valakivel, mert az is jót tesz a sebzett lelkednek! A legelső lépés: ne tedd magasra a mércét, még ha te műveltebb, okosabb is vagy, mint akivel esetleg levelezel, az első időkben nem számít! Csak az számít, hogy egy kicsit elvonja a gondolatodat G.-ről! És ami még nagyon fontos! Kérlek szépen, ezt fogadd meg! Soha ne hívd fel!!!!!!!!!!!! Még egyszer ne alázkodj meg, mert semmit nem érsz el vele, csak kinevet, fájdalmat okoz neked, és nem jutottál előrébb, inkább hátrább! Kaptál fájdalmat! Hagyd békén! Ne akard neki megmagyarázni, hogy mit csinál rosszul...ez az ő dolga. Te nem tudsz rá hatni észérv nem segít rajt! Ezeket te is ugyanúgy látod, mint én, azzal a különbséggel, hogy téged az érzelem vezérel (engem nem), és ezért csinálod azt, amit nem kéne! Nagyon tartalmas, mondhatnám szép életet kaptál a sorstól, okos vagy, csinos vagy, szerelmes is voltál, szóval mindent elértél megkaptál, amiről sokan csak álmodoznak!
Ne hívd fel telefonon, és ne keresd semmilyen formába!!!!!!!!!!!!!!
Hidd el, tudom, mit beszélek, épp ezért adok neked ilyen tanácsot, mert ne tedd ki magad annak, amibe én is bent voltam, de nem részletezem a magam dolgát! Nagyon nehéz, amit kérek tőled, én már csak tudom, de remélem, te okosabb vagy, mint én,  ezért fogadj szót, mert én érzelmileg nem kötődöm G.-hez, így tisztán látom, mit kell tenned.  Ugye nem bántottalak meg azzal,hogy megírtam a véleményem ? Csak neked szeretnék segíteni, a magam tapasztalatával. Amit én elrontottam, megalázkodtam, szenvedtem (még a mai napig is) azt te ne tedd! Remélem, nem haragszol azért, mert őszintén leírtam, mit gondolok erről a meddő próbálkozásodról. Szia,és nagyon kérlek gondold végig még egyszer, amit leírtam!
 
Kevés dolgot tanultam eddig az életemből. De azt igen, hogy egy kapcsolatot nem megszerezni nehéz. Az igazi kihívás: megtartani. A jó sváb vérem pedig kitartóvá tesz.
Nem kéne elfelejteni: amikor én voltam szarban (a legelején, hónapokon, éveken át, aztán még többször, sokszor), ez az ember engem sosem hagyott cserben.
Most úgy tűnik, nem kér a segítségből, de lehet, hogy egyszer majd felhív, üzen, és azt kéri (bár köztünk van olyan mély és régi kapcsolat, hogy tán kérnie sem kell): nyújtsd a kezed.
És akkor, kedves levélíró, én félreteszek minden büszkeséget, minden sérelmet, bántást, fájdalmat és szenvedést, és segíteni fogok neki.
Ez az én emberségem. Nálam ez alapvetés.
 

 

Kalandozás

2009.06.09. 09:39 | klarisz | Szólj hozzá!

 

A tisztesség úgy diktálja, hogy megvalljam: mostantól G. is olvashatja a blogot. Nagyon remélem, hogy nem fullad innen neki küldött üzenetváltásba a naplóm. Erre ügyelni fogok. Az őszinteséggel viszont nem lesz gond. Ebben a kíméletlenségig elmegyek.
Érdekelne, kedves Thoma, hány éves vagy, hogy ilyen tanácsot, adsz? Nekem nincs időm féléves szünetre, amikor szó szerint napról napra élem az életem. A többiek véleményét is elolvastam, de egy dolgot értsetek meg: ez itt nem egy teleregény, amit kedvem szerint folytatok. Ez itt az én élveboncolásom, és egy másik ember útkeresése. Egy kapcsolat válsága. Két élet. Ezekkel nem lehet dekázgatni. Értve?
Tegnap szeretve akartam lenni. (Kisfiam, kérlek, most ne olvasd tovább. Intim rész következik. Mégiscsak az anyád vagyok.) Az ablakon át az éjszakai hűvös levegő lehűtötte a szobát, az ágynemű hideg volt, nagyon-nagyon kicsire húztam össze magam. A térdem az államat érte, s hogy a két karom se legyen felesleges, azokat is magam köré csavartam. Majdnem magzati pózban feküdtem. A fejemet befúrtam a vállaim közé, hogy a levegő, amit kifújok, átmelegítsen. Az orrom abba a kis hajlatba ért, ami a könyökömnél van. Ahogy beleszusszantottam, a forró levegő végigborzongatott. (Dolgozik a szimpatikus idegrendszer! - mondaná K., egykori biológiatanárom.) A pihék megmozdultak, és új lélegzetre vártak. Szuszogtam tovább, és amikor már elég meleg volt a zug, arrébb toltam az orrom. Finom részhez értem: a felső karom belső oldalához. Puha, áttetsző, sebezhető kis területre, és a bőröm is, a szám is örült a találkozásnak. Adtam oda egy puszit. A saját szám és a saját bőröm – ez izgalmas volt. Valóban olyan érzéki az a rész? kérdezte a kezem, és elindult, hogy megbizonyosodjon. Az úton át kellett haladnia a csípőmön, ahol el-elkalandozott, nehogy már felfedezetlenül hagyjon egy providenciát, aztán az esendő mellemhez ért. Készült a csalóka illúzióra, mert ebben a pózban bizony nem feszül, de az melegséggel várta a hűvös ujjakat. Borzongás keltette életre a mellbimbómat, ami sóvárogva várt már egy érintésre. Mért baj, ha szeretem magam? És engedtem a kezem szabadon bóklászni. Ment a fülem mögé, a nyakamhoz, a vállamra, vissza a kíváncsi köldökömig, a combomra, a térdhajlathoz, ide-oda ellátogatott, és a tenyerem mindenütt érzékiséget hagyott és hálás pórusok búcsúztak tőle. Minden sejtem szerette a másikat.
Legközelebb nagyobb kirándulást tervezek, valahová a mélységekbe.
Ez a test szolgál a lelkem lakhelyéül. Ezért ha elég kitartó vagyok, egyszer a lelkem sejtjei is egymásra találhatnak.
 

 

Se kint, se bent

2009.06.08. 23:45 | klarisz | Szólj hozzá!

Itt vagyok, kedves olvasóim, és persze, hogy válaszolok a sok-sok érdelődésre. Hadd sírjak kicsit.
Az első hét eltelt, úgy hogy nem beszéltünk, föl sem hívott, hogy megkapta-e a kulcsot. A pénteki gyűlésre nem jött el, azt mondta, füvet kell nyírnia. Pedig a gyűlés mindig fontosabb, de nem akart velem találkozni. A szombat-vasárnapot végigszenvedtem. Nagyon sokat imádkoztam, hogy könnyítse meg a lelkem és az elválást az istenem, de hétfő reggelre meg nehezebb lett. Reggel is elmormoltam az imánkat, ami így hangzik:
Istenem, adj lelki békét annak elfogadására, amin változtatni nem tudok,
bátorságot, hogy változtassak azon, amin tudok,
és bölcsességet, hogy felismerjem a különbséget.
És bevillant, hogy van elég bátorságom változtatni ezen a semmilyen helyzeten? Van. Akkor mért nem hívod föl? 9 nap telt el!
Úgyhogy fölhívtam. Balfasz voltam, mert sejthettem volna, hogy rossz vége lesz. Egy dolgot akartam csak: hallani a hangját, ehelyett megmondani neki a magamét: a szenvedélybetegségét, a párkereséseit, a morális leépülést, hogy mindenkit elveszített már maga mellől, hogy régen húsz könyvet olvasott el egy évben, de már egyet sem, és hogy zsinórban bánt meg embereket a kíméletlen kritikájával, és a féltékenységet is ő ültette el bennem, mert soha nem voltam neki elég jó, és a többi. De mindezt igyekeztem nagyon csendesen és okosan mondani. És megkérdeztem, hogy képes lenne-e úgy elengedni engem, ahogyan én őt: kedvesen, szeretettel. Menj, éld meg az életedet, a vágyaidat, keresd meg, akire vágysz. De elég sok visszakérdezés és hárítás volt benne, úgyhogy szarban maradtam, mert ettől a beszélgetéstől nem jutottam se kijjebb, se beljebb.
Elcsesztem az egész napomat, délután még sírdogáltam is kicsit, este gyűlésre ment, ahol meg én nem voltam, de utána, ahogy jöttem haza, megálltam egy leágazásban, és fölhívtam, minden rendben van-e. Kibaszottul elutasító volt. Szinte dühös volt, haragudott, vádolt, provokált. Mit érdeklődök én utána, értsem már meg, hogy nem akar embereket látni (és hallani, gondolom). Arra emlékeztetett, mint amikor rossz filmekben a pasi mondja a telefonba a magáét, hogy hagyjuk már abba. Csak ő ezt nem mondta ki.
Hát persze, hogy nem akar embereket látni, mert bocsánatot kellene kérni. És ez elől inkább elmenekül, mert olyan kibaszottul büszke.
Szóval már barátok sem maradhatunk.
Szóval gyönyörű elmélet ide vagy oda, én sem vagyok különb egy hisztis tyúknál, ha ilyen hibába esem. Nem tudtam megőrizni a méltóságomat.
Most viszont csak magamra vagyok dühös - neki bezzeg még mindig megadnám a visszakozás lehetőségét. Micsoda hülye egy szerzet vagyok!
Mért nem látom meg a következő logikus lépéseket:

Nem szeret.
Sosem szeretett, csak elviselte, hogy mellette vagyok.
Nem hiányzom neki.
Alig várta, hogy valamilyen ürüggyel megszabaduljon tőlem, hogy élhesse a maga független, kalandos, szenvedélyesen szexes életét.
Nem fog soha keresni.

Ezeket mormolom, mint egy kötelező versikét, hogy el is higgyem. Mert tudomásul kéne vennem végre, de a tudatom alatt mást akarok hallani.
Hát ez van, drágám, és most megint bekapom a nyugtatóimat, hogy ne egy zaklatott ébrenlét legyen az egész éjszakám.
Szeretnék tisztán látni, elfogulatlanul ítéletet hozni, de mint aki nincs magánál.
Hát ez van. Alig vártam, hogy kiírjam magamból, mert ez mintha lecibálna a felhőkből. De még mindig nem tudom, hogyan leszek képes így élni. És igen, a szívem mélyén reménykedem - pedig tudom, hogy ezt az elkúrt kapcsolatot már nem lehet megmenteni.

Mondjatok valamit. És akkor akár a Vileda is jöhet.

Leltározok

2009.06.08. 23:37 | klarisz | Szólj hozzá!

 

Hát mindenkinek nagyon köszönöm, aranyosak vagytok, de ne küldjetek Viledát. Végül is nem az a lényeg. Leírom, hogy mi nem fontos:
Nem fontos, hogy ki mit gondol.
Nem fontos a tegnap.
Nem fontos, hogy 55 éves vagyok.
Nem fontos, hogy nem lehetek G. felesége.
Nem fontos Manyi.
Nem fontos, hogy nincs elem a vibrátorban.
 
Ami fontos:
Fontos az elmélkedés és az ima, mert ezek táplálják a lelkemet, és fontosak a lépések, mert ezek tartanak az ösvényen.
Fontos ez a blog, mert ez a terápiám, hogy megszabaduljak a terheimtől, és kiírjam magamból a rossz gondolatokat.
Fontos az Ember, mert az életemet köszönhetem neki. Fontos – volt? lesz? – az egyetlen nap, amit vele tölthetnék. Vele fontos (lenne) a beszéd, hogy ne csak halljuk, hanem meg is értsük egymást.
Ennyi. Hát olyan sok?
 
 
 

 

Menet közben?

2009.06.08. 23:16 | klarisz | Szólj hozzá!

 

Amikor levezetem azt a száz kilométert naponta, hogy ne unatkozzak, játszom. Próbálom kitalálni, hogy az előttem haladó autó mit szállít. Szakadt horvátországi furgon: titkos fegyverszállítmány. Belga rendszámú teherautó: mozzarella. Vasárnap holland kamion: tulipán. Ostoba időtöltés, de nem alszom el. Egyik este egy pótkocsis teher araszolt előttünk, és fel-felvillantak a féklámpái. Találgattunk L.-lel, mi lehet ez, elromlott az elektromos rendszere? A lábával csúsztatja a féket? „Talán morzézik” – mondom, és olvasni próbálnám az üzenetet. Ti-ti-tá, ti-ti-tá. „Szerintem meg a stopposa most szopja le” – mondta erre L., aki már nem volt éppen színjózan. Figyeljük a felvillanó vörös fényeket, és elég meggyőző volt az ütem. Aztán a kocsi befékezett, de hirtelen, és tövig nyomva a pedált, mire L. bólogatott:

„Ennyit a menet közbeni élvezetről. Tanulj az öreg csókától.” Annyira nevettem, hogy a könnyeim csorogtak, csak visítozva csapkodtam a kormányt. Én nem tudom, mikor kacagtam utoljára ilyen jóízűt. Kösz, L.

 

Ha nagy bánatom van, vagy ha pipa vagyok, vagy valamit nem tudok megoldani, a takarításba menekülök. Ablakot pucolok, porszívózok, függönyt mosok. Jól levezeti a dühömet, segít lehiggadni, és egész jó gondolataim támadnak közben. (Képzelhetitek, hogy ragyog a lakásom!) Ma reggel nekiestem a nappalinak. Aztán az előszoba, a konyha és a fürdő következik. Csak megszülök valami megoldást, hogy az Emberemnek segítsek megmentenie magát. De kéne venni egy Vileda-felmosót, mert a régit cafatos.

 

 

Kabbala, ki vagy te?

2009.06.08. 22:56 | klarisz | Szólj hozzá!

 

Ez a gép hülye. Mindig azt a bejegyzést rakja legfölülre, amibe belejavítok. Vagy a dátumozás kavarja meg? Ez meg a másik: mintha mindent egy hét alatt írtam volna. Na, hagyjuk, részletkérdés. Már reménytelen sorba rakni, úgyhogy innentől kezdve a hibákat nem javítom.
Akkor először a dramaturgiai csendről: a vizsgálat megtörtént, SEMMI NINCS, még egy hét, és megkapom a megnyugtató leletet. M. majd lefordítja.
Mostanában minden délben a Duna-parton sétálok egy órát. Na jó, az elején, végén leülök. Legtöbbször ott is ebédelek (egy kifli, egy kefír), bár egy hete már nem eszem. Kabbala levelezését olvastam, hogy megfejtsem a személyiségét. Csak annyit tudok róla, hogy beteges. Meg sok csúnya szó következhetne. Levelet már nem mer írni a redvás geci, le is tiltottam, és a tűzfalamon nem jut át, de rendre kapok tőle linkeket, amiken elindulva egyre közelebb kerülök Valamihez. Kúszok a neten egyre beljebb, előttem az elszórt morzsák, mint a Jancsi és Juliskában, és azokat fölcsipegetve gyűjtöm az információkat. Eljutottam egy nagyon fontos hivatalhoz, meg van egy amerikai vonal. Azt már tudom, hogy a „pillantás” és a többi fantázianevű izé (tudjátok, mire gondolok) valójában adatbázis, és sok-sok energiát fordítanak arra, hogy ezeket feldolgozzák. Ki kivel áll kapcsolatban, vállalkozások összefüggései és a többi. De miért kell ezt nekem tudnom? Sosem érdekelt, és az oldalaktól meg egyenesen undorodom. Tönkretették az életemet. És azt sem tudom, Kabbala miért akarja nagyon titokzatosan (óvatosan) a tudomásomra hozni. Nem kértem semmi ilyesmire. De valaminek lennie kell, vagyis valamiről tudnom kell szerinte.
A régi leveleit lementettem G. gépéről, megvan az összes. Ezt elemeztem, de úgy, mint egy kívülálló. Összegyűjtöttem, milyen szavakat használ direkt, és miket véletlenül, hogyan formázza a levelet és a többi. Szerintem ezeket nem írhatta férfi. A szóhasználat, a fordulatok, a hosszú és rövid mondatok váltakozása csakis nőre utal. Megvan az első msn-levelezésünk, az az ordenáré, az is azt erősíti meg, hogy nő. Na, majd meglátjuk, mi sül ki ebből.
 
 
 

 

süti beállítások módosítása