Na, szia, kedves Magdi, vagy akárhogy is hívnak, ez az a hely, ahol megbeszélheted a tisztázatlan kérdéseidet magaddal.
Induljunk a történet elejéről, vagyis 15 évvel ezelőttről. Ha közben hazudni próbálok, nyugodtan vágjatok pofán.
Megismertem egy pasit. Meg akartam menteni, aztán úgy alakult, hogy valójában ő mentett meg engem. Én azt mondanám, szép tíz év következett, ő azt mondaná, lagymatag, unalmas. Lehet, de nekem jó volt a langyosvíz. Biztonságot adott, állandóságot, stabilitást. Azt hittem sosem lesz vége.
De vége lesz. Úgy idén nyár körül kezdődtek a bajok, azzal, hogy elmentünk nyaralni. (Mi a francnak piszkít bele az élet a szép napokba?) Sokat fényképeztem, s a véletlen úgy hozta, hogy egy, azaz egy darab kép rólam is készült. Istenem, segíts, szörnyű. Addig csak a régi fotóimon láttam magam, meg a tükörben, de az a kép, vizes hajjal, kialvatlanul, törődötten, iszonyatosan ronda volt. Na, gondoltam, smink, fodrász, csini ruha, új fotók, de mint sejthetjük ugyebár, a tartalom nem változott. Táska a szemem alatt, megereszkedett bőr a nyakamon, gondránc a szám szegletében, kiábrándult, riadt tekintet. És ki kellett mondanom a szót, hogy halljam magam is: MEGÖREGEDTEM. Kitapétáztam a szobámat a képekkel, hogy egy pillanatra se felejtsem el a látványt, tegyem helyemre magamat.
Pedig módszeresen készültem rá. Negyvenévesen azt mondtam, hogy az ötven felé közeledem, Ötven után már azt mondtam, nyugdíjba készülök. Dresszíroztam magam, hogy ne érjen majd váratlanul. Bassza meg, váratlanul ért.
Olyannyira, hogy számos testi tünet elért nagy hirtelen. Leszoktam az evésről, magas lett a vérnyomásom, megrendült az immunrendszerem, nemsokára bizonyára meg is halok brü-hü-hü.
A szegény pasi, aki eddig tisztességesen húzta mellettem, ekkor kezdett kifelé kacsingatni a kapcsolatból. Ez betette a kaput, olyan pánikroham lett úrrá rajtam, hogy dupla altatóval sem tudtam aludni. Rémálom. Gondoltam, beújítok, s amennyire a lehetőségek engedik, frissítem kicsit a göngyöleget. Hát, legyek őszinte? Vért izzadtam, de max. elfogadhatóvá sikerül avanzsálnom magam. A pasi közben fanyalog, szabadulna, mert érzi, hogy ennél a libánál kelepcébe kerülhet, küldözget finoman célozva üzeneteket: keresgéljünk, éljük meg az életet, még mielőtt csúnyán megöregszünk (ő beszél?!)
Azért dolgozott bennem a megszokás (mármint, hogy őt megszokva tudtam magam mellett), és nagyon-nagyon nehezen vettem tudomásul, hogy elveszítem. Na, mit szépítsük? Idő kérdése, és lecseréli a használtat egy újabb kiadásra. Mint egy csitri tizenéves, úgy beleszerelmesedtem, meg rémüldöztem, hogy akkor most mi lesz? Ki lesz akkor nekem? Ki fog engem várni? Ki fog megdugni? Hát nem lesz senki, nem vár senki, és az ágyban majd II. Artúr, a vibrátor teszi a dolgát.
Sajna rosszul időzítettem, mert még a megújítós időszakban kölcsönkértem egy erdei lakot, gondoltam, ott majd turbékolunk, és helyrehozhatjuk az (azóta már tudom, helyrehozhatatlan) életünket. Mindenféle huncutságot kieszeltem, kész vérátömlesztés egy párkapcsolatba. Esti vadászat külön-külön, és mindenki azt kapja estére, amit szerez. Gyertyafényes sztiptiz, meg ilyenek. Kész röhej, miket agyaltam ki. Lám-lám, mire nem képes egy nő, hogy megbéklyózza a palit, aki fontos neki. Közben azért gyakorta, sőt, szüntelenül beszélgettem magammal, és rá kellett jönnöm, hogy függök tőle. Olyan nekem, mint drogosnak a narkó. Adott a feladat, le kell szokni róla. Ezen dolgozom most, mert utána meg kell találnom saját magamat, amíg nem késő.
Folytatom majd, azzal, hogyan keveredtem ide, és mi lehet az egérkének a sajthoz vezető legrövidebb út.
Hozzászólásokat szívesen veszek, csak mert sínen akarok maradni, nem vargabetűket leírva körözni az árnyékom körül.
