Szerettem volna elmondani, hogyan duruzsolt, vagy inkább dorombolt alattam az autó, megtette a magáét az olajcsere, meg a patent gyertyák, egészen más a hangja: sima, halk, szinte simogató. Majdnem megadta magát szegény, de az Ember nem bírta nézni a szenvedését, megszervizelte. Nyomom a gázt, mert előzök éppen, és nem fuldoklik az erőlködéstől, hanem érzem, van még benne, könnyen gyorsul, húz, mint állat, szeretne még pörögni, és még-még, de már így is háromezer a fordulat, és százharminc a sebesség. És nem zörög, nem zakatol és sivít, mint egy vonat. Egy gép is lehet hálás - erre még sosem gondoltam.

Aztán elmondtam volna, hogy tegnap éjjel már éreztem az ősz lehelletét. Apró felhőket kergetett szét az autó, és én tekintgettem előre, tán kamion kavarta fel a port?, de tök egyedül voltam az országúton, se előttem, se mögöttem senki, a fátyol meg elém-elém húzott. Parányi ködcsíkok voltak, a július végi hűvös éjszakában. Mintha bonbonosdobozt tartanék a kezemben: ez a természet ajándéka nekem.

Aztán elmondtam volna még színesebben, ahogy heregyerek munkát kínált - nem, nem ezt, hanem azt, ahogyan FE-hez imádkoztam munkáért, ahogy azt mondtam neki: nem ajándékot kérek, nem kapott pénzt, nyereményt, jutalmat, hanem munkát, amiért megdolgozva kapok fizetséget. Ezt kértem, és lám, megkaptam. És ma hálát adok ezért. De mással is szerettem volna megosztani (nem elmondani: megosztani!) olyasvalakivel, aki tudja, hogyan dolgozik a FE, és tudja, hogyan működik az ima - fohász - hála háromszög. Másnak hiába mondanám, úgysem érti.

És azt is elmeséltem volna még részletesebben, ahogy a főnök odaszólt. Álltunk a bejárat előtt, mert ő mindig kint cigizik, én meg a dohányzóba járok, de a légkondi miatt úgy átfagyok, hogy néha kimegyek az udvarra felengedni. Amikor megláttam, hogy ott van, már nem volt visszaút, pedig ha lehet, elkerülöm a társaságát. Mások szinte lesik az ilyen alkalmakat, de én útálok smúzolni. Ha mondani akarok valamit, mondom, nem kell ahhoz ilyen mesterséges „találkozást” kivárni. Hetek óta gyűjtöttem a bátorságot, hogy kérjek tőle valamilyen lehetőséget, hogy egy kis pénzt keressek. Nem volt merszem elé állni. Azt hinné anyagias vagyok. Fosztani akarok. Jaj, dehogy. Hagytam a francba az egészet. Szóval matatok az öngyújtóval meg a dobozzal, mert kínosak ezek a percek - nem szoktunk beszélgetni. Egyikünk sem akar kényszeredett társalgást kezdeményezni („Cudar meleg van, mi?”), de a csend is kínos, úgyhogy ha ritkán összeakadunk, hallgatni szoktunk. Kínosan. A múltkor a gépem mellett állt meg. Kát karjával rátámaszkodott az asztalra, én meg ránéztem a következő bekezdés előtt, hogy akar-e mondani valamit. Nem akart. Vagy akart, de nem mondta. Csak támaszkodott, aztán fölegyenesedett és elment. Akkor azt éreztem, ha megkérdezem: „Akarsz valamit mondani?” - lehet, hogy hogy az utolsó mondatot hallottam volna tőle. Mintha nagyon is akart volna mondani valamit, s csak arra várt, szólaljak meg. Tehát matatok, hosszan szívom az első slukkot, mert az is tevékenységnek tűnik, aztán már a kérdését hallom: „Miért nem írsz többet?” Ezt kérem szépen dicséretnek kell venni. Rossz szerzőnek az ember nem mond ilyet. Én keveset írtam eddig, de az mind jó volt. Ha tudná, hogy esténként meg grafománkodom a j-k-t.blog.hu-n! Csak ezt nem fizetik.

Szóval a ringlószedésről beszéltünk G.-vel, és pár áttételen keresztül (mert nem tudok korán reggel menni, főznöm kell a csürhének, meg itt van nekem D.-ke, mert én így akarom, mert nem mást akarok, vagy valahogy így) megkérdezte: aztán férjül veszem-e? Nagyon zavarba jöttem. Egy embert már férjül vettem, jól rá is basztam. Most mi az okos dolog? Cs. I. azt mondja, ilyenkor hallgassak a szívemre, és ha az eszem is megerősíti, akkor lépjek. Szív és ész - mind a két szavazat kell. Egy kevés. És az ész most mást mond: jelzálog, gyerekek, emberség. Ezek akadályok. De én tudom, hogy az idő nekem dolgozik, és lesz megoldás, amikor a sors úgy akarja. Amikor eljön az ideje. Erre itt a kérdés. És az én kérdésem: „Neked nem jó így?” Hogy a francba volna jó?! Na akkor keressünk-e megoldást? Osszunk, szorozzunk, váljunk, költözzünk? Ha nem lennék tisztában a helyzetemmel, akkor Cs. I. szerint bizonyára dagonyáznék. De én tudom, mit akarok, és tudom, hogy nem dagonyában élek. Viszont nagyon kíváncsi lennék, milyen lehetőséget tudna G. felkínálni: pakoljam össze a bőröndömet, és lakjam be a garzont? Mert jó páros vagyunk. Attól még jogos a nyüszítésem: hol és miből élünk?

Szóval nincs válasz. Megoldhatatlan a helyzet. Most.

Ez a vékony jég időszaka. De az idő ezen is dolgozik: vagy biztonságos vastag jég lesz, vagy elolvad, és akkor veszélytelen. Hát én kivárom.