Amikor levezetem azt a száz kilométert naponta, hogy ne unatkozzak, játszom. Próbálom kitalálni, hogy az előttem haladó autó mit szállít. Szakadt horvátországi furgon: titkos fegyverszállítmány. Belga rendszámú teherautó: mozzarella. Vasárnap holland kamion: tulipán. Ostoba időtöltés, de nem alszom el. Egyik este egy pótkocsis teher araszolt előttünk, és fel-felvillantak a féklámpái. Találgattunk L.-lel, mi lehet ez, elromlott az elektromos rendszere? A lábával csúsztatja a féket? „Talán morzézik” – mondom, és olvasni próbálnám az üzenetet. Ti-ti-tá, ti-ti-tá. „Szerintem meg a stopposa most szopja le” – mondta erre L., aki már nem volt éppen színjózan. Figyeljük a felvillanó vörös fényeket, és elég meggyőző volt az ütem. Aztán a kocsi befékezett, de hirtelen, és tövig nyomva a pedált, mire L. bólogatott:
„Ennyit a menet közbeni élvezetről. Tanulj az öreg csókától.” Annyira nevettem, hogy a könnyeim csorogtak, csak visítozva csapkodtam a kormányt. Én nem tudom, mikor kacagtam utoljára ilyen jóízűt. Kösz, L.
Ha nagy bánatom van, vagy ha pipa vagyok, vagy valamit nem tudok megoldani, a takarításba menekülök. Ablakot pucolok, porszívózok, függönyt mosok. Jól levezeti a dühömet, segít lehiggadni, és egész jó gondolataim támadnak közben. (Képzelhetitek, hogy ragyog a lakásom!) Ma reggel nekiestem a nappalinak. Aztán az előszoba, a konyha és a fürdő következik. Csak megszülök valami megoldást, hogy az Emberemnek segítsek megmentenie magát. De kéne venni egy Vileda-felmosót, mert a régit cafatos.
