Nem véletlen a pár napos hatásszünet. Vártam, hogy lecsendesedjenek körülöttem - bennem - a hullámok, hogy úgy nézhessek magamra, mintha nyugodt víztükörbe pillantanék. Igen.
Minden, amit az elmúlt két hétben ide leírtam, minden igaz - és mégsem. Megmagyarázom. Olyasmi történt velem, mint amikor nagyítóval olvas újságot az ember. A lencse jól kinagyítja azt a pár betűt, amire éppen fókuszál, a többi szó, s pláne a sorok kivehetetlenek maradnak. Láttam élesen néhány dolgot, de ami ezek előtt, körül volt, azokat már figyelembe sem vettem, és így maradhatott a G.-sztori egyoldalú. A másikat meg sem kérdezve variáltam, moralizáltam, és - ami a legsúlyosabb - mondtam ítéletet.
Hát mi vagyok én, hogy megítélek másokat?
Az az Isten dolga.
Engem szeret az én Istenem, és tudom, hogy minden, ami megesik velem, azért történik, hogy nekem jó legyen. Kerestem tehát a jeleket és az üzenetet, hogy mi a szándéka a Teremtőnek ezzel a katyvaszos helyzettel.
Az ima segít közelebb kerülni hozzá, ezért napjában tucatszor fohászkodtam, hogy legyen velem az ereje, s megértsem az üzenetét. Majdnem minden ima után hallottam a hangot, vagy szemem előtt láttam az üzenetet, akár egy villanyújság futó fényét: Engedd el…
Ezért felkészültem rá, hogy - olvashattátok - elengedem - G.-t. A morális kelléktáram célkeresztjébe vettem a botlását, hogy azt megragadva forgassam ki helyéből ezt a kapcsolatot. Elszánt voltam, határozott, észérvekkel támogattam meg a vérszegény akaratot, soroltam a hibáit, ami mind-mind segít az eltávolodásban. Hihetetlen energiát fektettem bele, hogy kiszeressek belőle.
(Csak egy zárójeles bekezdést illesztek ide arról, hogy mire megy az ember a jó tanácsokkal. A blogon kívül pár emberrel megosztottam ezt a helyzetet, no nem névvel, címmel, hanem mint egy fiktív esetet: „Az egyik ismerősömmel az történt, hogy…” - és majdnem minden bizalmas tanács azt sugallta: „Felejtsd el!”. Miért kellene elfelejteni? Abból sosem tanul az ember! Miért jó elfelejteni a kudarcokat, a vereségeket? Életünk része az is. És ezek az írások többnyire abból táplálkoznak. Még szerencse, hogy a botladozó Klarisz nem felejt…)
Szóval amikor már mindent megtettem, s a vonzalom, ragaszkodás csak nem akart csillapodni, akkor kérdeztem meg nagyon-nagyon halkan magamtól: és te, Klarisz, te oké vagy?
Elég volt egy józan pillanat, és ingathattam a fejemet. Én is hibás lehetek. Rajtam is múlt, hogy válságba került a kapcsolatunk.
Na, ennyi elég is volt, hogy félretéve a méltóságot és büszkeséget, a telefon után nyúljak, meg üzenetet küldjek, mintegy a békülés első gesztusaként. Szerencsére vette.
Hosszasan beszélgettünk a Kalóztanyán, és a sok száz kimondott mondat között volt egy, ami elevenembe vágott:
- Nem szerelmes vagy te, hanem féltékeny.
Igaza volt. Már megint igaza volt.
Másnap nekiveselkedtem egy kegyetlen önvizsgálatnak. Pocsék az eredmény, mondhatom, a pénteki gyűlésen alig tudtam elszámolni a sok hibával, torzulással, és nem tudom, meddig tart kigyomlálni ezeket, de nekilátok. (A feladat azért nehéz, mert szenvedélybetegségem okán még a féltékenységet is szenvedélyesen élem meg. Nem egy sárkány, hanem egész sárkánykommandó támad fel bennem egy rossz szóra, mozdulatra!)
Aznap este már azért imádkoztam, hogy szabadítson meg az én Istenem ettől.
És ahogy formáltam a szavaimat, kerestem az üzenetét, a hangot, a futó fényt. A szememet is becsuktam, hogy „befelé” jobban lássak. És a szemhéjamra ráúszott az üzenet: „Engedd el a féltékenységed!”
Ez volt a befejezett mondat.
Hogy akkor miért kellett megjárni a gyötrelemnek ezt a kilenc napos kálváriáját?
Hát amiért küzdelem nélkül nincs győzelem sem. A személyiség nem úgy nemesül, mint bor a hordóban! A jellem a konfliktusokban formálódik. Az egész élet erről szól.
De legközelebb már tudni fogom ezt, és okosabb leszek.
