Megebédeltem. Ahogy a kondér alján lévő gőzölgő bablevest néztem, azt mérlegeltem: ha kenyérrel eszem, akkor jól is lakom, és marad még holnapra is annyi, hogy ketten-hárman együnk belőle. Kenyérrel ettem. Mostanság mindent kenyérrel eszek - pedig nem kedvelem különösebben, amennyire csak lehetett, mindig hanyagoltam. Változott a világ. Jobbára kenyeret, krumplit és tésztát eszünk, mert az a legolcsóbb. Hús egy héten csak egyszer kerül az asztalra, és abból is igyekszem olcsóbbat venni: akciós csirkét, oldalast. Nem is emlékszem, mikor csináltam rántott húst, de van már vagy fél éve. De főzeléket sem. Egy kiló zöldborsó hatszáz forint a piacon, s abból nekünk kellene vagy három kiló. Majd akciós mirelitből főzök. És nem szívesen adok pénzt gyümölcsre sem, nem veszek paradicsomlét, répalét, mert baromi drága, sem étcsokit, sem mézet, és még vagy tucatnyi olyasmit, amit azelőtt (vagyis a válságot megelőző boldog békeidőkben) megengedtem magamnak. Ha éhes vagyok, előbb megiszom egy pohár vizet, aztán megkérdezem magamtól: Még mindig éhes vagy? Tudom, hogy ebben a túltáplált világban semmi baj nem lesz abból, ha valaki kevesebbet eszik. Nem is panaszként mondom. A panasz eztán jön.
Okos tanácsokat kapok, hogy vezessem kis kockás füzetben, mire megy el az a rengeteg pénz, amit keresünk. Hát nekem ahhoz nem kell kockás füzet. A fizetésem negyedét elviszi az adó, a másik negyedéből tankolok, hogy legyen munkahelyem. A többi - és még Gy. fizetése, meg minden létező lóvé - a jelzálogra és a rezsire kell, meg az egyre csak gyűlő sárga csekkekre, mert egyik lukat tömöm a másikkal. Meg nem mondom, akkor miből kosztolok négy embert - azaz igen: az adósság valahogy mindig csak gyűlik.
Nincs ezzel gond, tudomásul veszem, hogy ilyen világot élünk, és még hálát is mormolok az én Istenemnek, mert rosszabb is lehetne. Él még így pár millió ember ebben az országban. (Jusztsem fogok a demagógia hibájába esni, hogy átnézek a túloldalra, ahol a könnyen, gyorsan és jól meggazdagodottakat láthatnám.) És igazán ritkán háborog e miatt az igazságérzetem. Teljesen tényszerűen veszem tudomásul, hogy már csak kéthavonta járhatok fodrászhoz, kozmetikushoz egyáltalán nem (meg is látszik, mit mondjak), és nem jut testápolóra, sem ruhára, sem nyaralásra, sem sok egyébre. A minap az egyik boltban levettem egy könyvet a polcról, s megnéztem az árát, de csak azért, hogy tudjam, mennyit nem fogok kifizetni érte. El nem mondhatom, mennyire elkeserített, hogy nem vehetem meg. Nagyon el szeretném olvasni azt a könyvet, sőt, szeretném otthon tudni, hogy bármikor belelapozhassak. Na, akkor majdnem elbőgtem magam.
Ugyanis belerakom a mérleg egyik serpenyőjébe eddigi életem: dolgoztam 36 évet, adót fizettem, tb-t, nyugdíjjárulékot, megtakarítani nem tudtam, mert sosem kerestem olyan jól - egészen pontosan mindig fizetéstől fizetésig volt elég a pénzünk -, viszont fölneveltem két gyereket. Nem vágynék gazdagságra (ments Isten, még elveszíteném önmagam!), csak arra, hogy lemondások nélkül élhessem az életem. És a majdani nyugdíjról ne is essék szó: kicsivel kapok majd többet, mint J. A., aki leszázalékolva végiglébecolta az életét, s van négy év munkaviszonya.
Csak azt szeretném megállapítani, hogy hol van a határ. Hol az a pont, ahol már nem vissza, hanem előre, vagy még nem előre, hanem vissza. Mennyire képes lemondani a szükségleteiről az ember? Amikor már azért nem megyek úszni, mert sokba kerül a jegy, és úszósapkára sincs pénzem, akkor az már vissza. Amikor azért nem tudok egészségesen táplálkozni, mert minden, ami egészséges, az drágább, mint az egészségtelen trutymó, sőt megfizethetetlen – az vissza.
Hit és derű - ez a két varázsszó, amit egy bölcs ember adott útravalóul e kegyetlen világ túléléséhez. A hit velem van, de a derű el-elhagy. Mint most is. Ismételgetem hát a Csak a mai nap 12. passzusát: Csak a mai nap nem fogok félni attól, hogy élvezzem, ami szép, és elhiggyem, hogy mindazt, amit én adok a világnak, vissza fogom kapni tőle.
