Megtalálnak. Valami rejtélyes jeleket bocsáthat ki a befogadó, és ezeket - ki tudja, milyen érzékszervein keresztül - veszi a másik. Legalábbis énrám mindig rám találnak.
Már sietnék, jönnék haza a munkából, vár rám még ötven kilométer, de Á. csak-csak nyaggat, szívjunk el egy cigit, amiből aztán kettő lesz, ha nem akarom megbántani, és mondja a magáét, a legújabb történetét, a napi meséjét. Hallgatom. Nem adok tanácsot, nem mondok véleményt sem, ha nem kéri, csupán csak meghallgatom. Most éppen azt, hogy a noszogatásomra csak kimozdult, elment Hévízre, aztán másnap a magányosok klubjába, és táncolt egy körszakállassal, és hazakísérte egy másik, a magas fekete hentes, és „olyat smaciztam vele, hú, de engem ne dugjon meg, nem vagyok a cafkája…” Magamban kinevetem, csúnya dolog, mert akkor minek volt a smaci? De nem szólok, csak bólogatok, mintegy biztatásul, mondjad csak, mondjad. Hihetetlenül hálás érte, és kiböki: rajtam kívül nincs senki, akivel megoszthatná a gondjait. Magamban nagyot sóhajtok: hiszen fiatalos, negyvenes nő, miként lehetséges, hogy az égvilágon nincs senkije, akivel beszélni tudna?
Másnap megeresztek egy sms-t E.-nek Gyöngyösre: ugyan mi van veled, két hete híredet sem hallom. Visszaír: azonnal beszélnünk kéne! Felhívom, mert neki így olcsóbb, és negyven perces számlát csinálok magamnak. Mert mondja, ami két héten keresztül belészorult, a nehézségeit, amiken minden finom utalásom dacára nem tud túllendülni, a magánéleti gondjait, a főbérlőjét, a kolléganőit, a fiát, a volt férjét, a mostani pasiját, meg azt is, aki lehetne… Csinos, fiatal nő, és messze sehol senki, akivel beszélgethetne. Azaz messze van egy: a vonal túlsó végén kagylózok.
Átjön valami alibivel a szomszédasszonyom is, amiből másfél órás pletyi lesz, este meg L. ontja magából a húsz évvel ezelőtti sztorikat (becsületére legyen mondva: nem színezi, akárhányszor is mesélt el egy-egy esetet, azt mindig ugyanúgy adta elő), mert úgy tűnik, mostani sztorik már nincsenek. Az íróasztal és a kocsmaasztal között bizony nehéz élni. Én viszont kiválóan tudok hallgatni ősöreg történeteket is.
Még sok ilyen van. A százhúsz kilós kolléganőm egy ártatlan Mi újság? kérdésre kipakolta elém az életét. A másik már kérdés nélkül tálalta ki a húsz évvel idősebb férjével már nem létező szexuális kapcsolatát.
Szóval miért van az, hogy engem találnak meg? Miért nem beszélgetnek a társak, a barátok, az emberek? Ez nem magány és társtalanság kérdése. Nem kell ahhoz feleségül venni valakit (pedig szerettem volna - a múlt időről majd egyszer később), hogy „kommunikáljunk”.
Ha csak szűken nézek szét magam körül, megkérdezhetném: tudja bárki is, ki vagyok? Ismer engem valaki annyira, hogy járkáljon a gondolataimban, megneszelje az érzéseimet, kifürkéssze a szándékaimat? Ha emberekről beszélünk, akkor - aligha. Felszínes vagy erre-arra beszűkült kapcsolataim vannak nekem is. Én sem - és más sem - feccölök bele már annyit, hogy tartalma legyen.
Nem feltétlenül a fentiek okán, de ezzel elérkeztük a G. ponthoz. (Szeretem így hívni, mert G. majdnem az egyetlen, aki megtalálta a g-pontomat. Viszont biztosan az egyetlen, aki vissza is talál oda.) Azt mondja, olvasva a fiamnak írt zárójeles mondatot (Kisfiam, ne olvasd tovább, intim rész következik. Mégiscsak az anyád vagyok.), hogy nem kéne. Nem lesz jó vége, hogy a fiad olvashatja ezt.
Na, ezzel fontos, és szerintem meghatározó állomáshoz érkeztünk.
Megszületésük óta nagyon következetesen neveltem a fiaimat. Mindig őszinte voltam velük, és sosem csaptam be őket (s ha el is hallgattam valamit, annak akkor és ott jogosultsága volt). Az életem nyitott könyv, azaz nyitott blog nekik, ha élni kívánnak vele, bár egyelőre - az anyjuknak szóló tiszteletből - nem olvasgatják. Eljön majd az ideje - talán ha már nem élek. (Fiam, ha végképp nincs más ötleted, a dokumentumokból szerkessz egy könyvet és add ki! Anyám dagonyája. Nem rossz cím.) Vissza a témához. A nagyobbik tudja, a kisebbik érzi, hogy velem mindent meg lehet beszélni. MINDENT. Azt is, hogy hogyan kell kielégíteni egy lányt, aki éppenséggel nem közösülhet. Esténként – érdekes! – beszélgetünk. Munkahelyről, barátnőkről, érzésekről, normákról. És most látom, mennyire nem volt falra hányt borsó, amikor papoltam nekik kicsi korukban, mert viszonthallom és viszontlátom az általam átadott értékrendet.
A hétvégén a fiam hazakísérte (170 kilométerre) a barátnőjét. Megyek elé a pályaudvarra. Látom, leszáll a vonatról, és azokkal az óvatosmatróz-léptekkel baktat felém a peronon. Hunyorgott, mert a szemébe sütött a Nap, és látszott rajta, hogy nagyon fáradt. Mellém ért, és akkor már mást is láttam rajta. Fölnéztem rá, és szólni sem kellett. Sírt a fiam. (Ha most letorkolás jön, hogy egy huszonéves srác ne picsorogjon, akkor azt mondom: érzéketlen bunkó mond ilyet. Én láttam sírni kemény férfiakat. Sportolót, pilótát, tudóst, papot. Könnyezett Armstrong, Einstein, Coelho, Jézus, szóval hagyjuk azt az álmacsó dumát.) Megölelt, a nyakamba hajtotta a fejét, és folytak a forró könnyei. Úgy bújt hozzám, mint kicsi korában. De előttem még sosem sírt, akkor sem, amikor fölborult a szánkóval, vagy elesett a bringával. Aztán este bejött a szobámba, és elmesélt mindent. A kezét az ölembe tette, a fejét a fejem mellé hajtotta. Beszélt, kérdezett, én meg hallgattam és válaszoltam, és időnként megsimogattam.
Hogy mi ebben az érdekes?
Hát csak annyi, hogy minden könnye dacára boldog vagyok. Megtanítottam érezni. Megtanítottam róla beszélni. Megtanítottam simogatni. Megtanítottam ölelni. És megtanítottam sírni. Sokan vannak, akiknek mindez nem megy.
Életem legsikeresebb projektje.
