Még csak szürkül. Laza volt a nap, jó, hogy indulhatok haza. Semmi megerőltető nem volt a munkában, mégis fáradt vagyok. A meleg tenné? A horoszkópom (az a hülye horoszkóp, amit minden nap el kell olvasnom) napok óta azt üzeni, hogy lazítsak, pihenjek, utazzak, nyaraljak. Hát nem utazok eleget? Száz kilométert vezetek a hét hat napján, már csukott szemmel hazatalálnék, ismerek minden bukkanót, kátyút, táblát, ívet. Átlagban ötvenszer váltok sebességet, hússzor indexelek, tízszer előzök. Ha jó napom van nyolc zeneszám alatt hazaérek, ha nagyon rossz, akkor tucatnyi felvételt hallgathatok. És minden este legyilkolok vagy száz bogarat.
Egyik nap százhúsznál elengedtem a kormányt, hogy vajon hazatalál-e egyedül az autó. Egy darabig vitte a nyomvályú, a kormány igazodott az úthoz, aztán éreztem, hogy bizonytalan a kicsike, nem megy még ez neki.
Ma lassan vezetek. Nézelődni akarok, hisz még csak szürkül. Finom soul muzsikát keresek a rádión, B. B. King éppen megteszi, gitár, szaxofon, bőgő, meg a mágus rekedt baritonja. Mielőtt kifordulnék az Oskola utcára, kínai vendéglő mellett kell megállni. Bepillantok az ablakon: zsúfolva emberekkel. Esznek, nevetnek, a tányérokban ezerszínű ételek. Mintha némafilmet néznék: az embereknek mozog a szájuk, de nem hallom őket. Két kanyarral odébb egy kávéház teraszára látok. Üldögélnek a vendégek, csendesen kavargatják italaikat, kortyolják a hideg üdítőt, szopogatják a fagylaltot. Szívesen beülnék ide én is egy hosszúkávéra.
A Koronázó térnél ráérősen sétáló emberek, összeölelkező párok, baktató öregemberek, kutyát sétáltató nénik, babakocsit toló anyukák, wolkman-t hallgató fiatalok - jönnek, mennek, ülnek, állnak. Jönnék, mennék, ülnék, állnék én is. Irigyen nézem a körülöttem lévő világot. Aztán beletaposok a gázba: valahol biztosan várnak rám.
Ahogy átsuhanok Seregélyesen, látom, hogy a nonstop kocsmában gyülekezik a kamionos társaság: villognak, dudálnak a behemót járgányok, így kérik ki a sokszínű hajú pultoslánytól az italukat. Liternyi ásványvizet, jegesteát, tonikot. Szinte hallom, ahogy ugratják egymást, hangosan és felszabadultan viccelődnek, és jatt gyanánt úgy vágják hátba a másikat, hogy attól a hétköznapi ember hanyatt esne. Ma vajon kit tréfálnak meg a kemény legények?
A falu másik végén lampionos kert fénye világít messziről. Lakodalom? Szülinapi parti? Vagy megkapta a gyerek a diplomát? Nagy és sötét kocsik parkolnak hosszan: akkor ez elegáns buli, nem nekem való, húzhatunk is.
King csak rezegteti azt a csodás rekedt baritont, nem is énekel, hanem beszél a hangja, csak búg, hogy az ember elvarázsolná magát. Látom én is a magam klipjét: tengerpartot, sziklákkal vagy selymes homokkal, nádtetős bungalókat a plázson, vagy tiszta vizű hegyi tavat, kövekkel és meredélyekkel, vagy békés rónaságot, ciripeléssel, csicsergéssel, vagy erdei ösvényt, menedékházzal. Látok szépséges falvakat, izgalmas városokat, más embereket, más életeket.
A vasúti átjáró lámpája pirosan villog, leereszkedik a sorompó, s mint egy csapó, elvágja a mozizást. A vonat messziről süvit előre, fúrja bele magát a levegőbe. A fényesen világító kupékban emberek ülnek, éppen utaznak valahová. Ahogy elkattognak szemem előtt a fel-felvillanó képek, látom, egyikük újságot olvas, a másik szendvicset majszol, a harmadik a táskáját emeli a poggyásztartóra. Szívesen készülődnék én is. Szívesen csomagolnék. Szívesen mennék valahová.
Menjünk hát. Vár a varázslatos 62-es út, élvezzük az utazást. Hamarosan az M6-os autópálya következik - mondom hangosan, ahogy egy jó idegenvezető tájékoztatja az utasait. A sztráda fölé érve végigpillantok a végtelennek tűnő aszfaltcsíkon: úgy suhannak rajta az autók, mint a sebesen röppenő szentjánosbogarak. Apró pici fénypontok száguldanak erre vagy arra. Azok is mennek valahová.
Mindenki megy valahová. Én meg csak azt érzem: máshol lenni volna jó. B. B. King is jöhet gitárostul, szaxofonostul.
