Normális esetben hét perc alatt teszem meg az utat a buszmegállóig. Most volt rá öt vagy hat, de nem volt normális eset. A kosár, amit a házban még könnyedén megemeltem, s ujjongva mondtam: „Ez nem is nehéz! Egyáltalán nem nehéz.”, az egy idő után egyre nagyobb erővel húzta a karom, s hiába egyensúlyoztam ki magam a másik kezemben lévő - egyébként szintén tekintélyes súlyú - táskával. Ilyenkor hol vannak a fizika törvényszerűségei?! (És a gavallérok…) És ott volt a combos emelkedő is. Azt kellett előbb megmászni, a gyenge kaptató csak aztán következett, de mire odáig elértem - dacára a napias edzésnek -, már fújtattam, mint a nyomtatóló. Fizikaórán egyébként azt tanultuk, hogy a munka az út és idő szorzata, de akkor mért van az, hogy simán leszaladunk három emeletet, de felfelé megküzdünk minden fél szintért?! Egyszer majd megkérdezem valakitől. Szóval ki kellett lépnem, hogy elérjem a buszt, vagy dekkolhatok egy órát a bűzös váróban, és hadonászhatom a szúnyograjt. Tehát szedtem a lábam. Aztán kezdtem úgy érezni, mintha ólmosodnának a végtagjaim. Egyre lassabbnak tűntek a lépteim, végül már örökkévalóságig tartott, amíg hátulról előrehúztam egy újabb lépésre. Mi a franc van? - kérdeztem, mert ilyen még nem fordult elő velem: úgy lassultam le, mint amikor az autóban visszaveszek a gázból. (És mért nem az autómban vagyok, bassza meg?! - korholtam magam, amiért odaadtam a fiamnak.) Amennyire e rohanás közben lehetett, megállapítottam, hogy görcsöt kapott mindkét lábam. De nem a jól bejáratott vádlim, hanem a szárkapocscsonton tapadó vékony izomköteg. No, igen. Az egész nap kényelmes viseletű, ergonómiailag tesztelt gyógypapucsot nem erre tervezték. Szétterül benne a talp, de ha megerőltető járásra próbáljuk használni, a lábfej dolgozni kényszerül: minden lépésnél ökölbe szorul.
Még nem értem el az elágazáshoz, de már hallottam a busz moraját. Az orrom előtt húzott el, és fékezett a megállóhoz érve. Elérem vajon? Majdnem húszan vártak rá, ez sok jegyet jelent, elérem - ha futok. Egyszer majd biztosan irigyelni fogom ezt a mostani magamat, aki a megpakolt kosárral, meg a súlyos aktatáskával (komolyan mondom, abban annyi szar van, mint aki evakuálásra készül, de hagyjuk…) futva elérte a buszt, utolsónak ugyan, de felszállt.
Lezuttyantam a közeli ülések egyikére, és akkor, még ki sem lihegtem magam, még szúrt a tüdőm, még remegett a lábam, még sajgott a tenyerem a kosár fülétől, de akkor megéreztem a Jelet, és tudtam, hogy nem véletlenül ülök a buszon.
Mi fog történni? Hülye kérdés volt, mert tudtam, hogy mi fog történni. Fel fog szállni valaki. Akarom mondani Valaki. A megállóknál fürkésztem az utasokat, majdnem mindenki elhaladt mellettem, s húzódott a kocsi belsejébe. Alaposan megnéztem őket, de nem bizsergetett meg semmilyen érzés. Aztán megpillantottam őt, a Valakit. A sofőr mellett csak egy pillanatra állt meg, amíg felmutatta a bérletét, és már felém fordulva keresett helyet magának. „Ide, elém, ide ülj le, van egy szabad hely!”- szuggeráltam, és V. leült elém. Hátrapillantott, a szemével végigpásztázott a tömegen, majd a szemembe nézett. „Köszönj! Hiszen ismerjük egymást, nem igaz?” - szuggeráltam, de átnézett rajtam, a hátizsákjával vacakolt, hogy kibújjon belőle. Közben egy rándulásnál belehuppant az ülésbe. Elhelyezkedett, aztán hirtelen megint hátrafordult, a szemembe nézett, és mielőtt végleg előreszegezte volna a fejét, még egy pillantást vetett rám. Nem köszönt. Nem ismert meg. Eszébe sem juthatott, hogy A Suzukis Szőke Nő itt tanglizhat a műszakos buszon.
Nem baj. Előttem ült, alaposan megnéztem. Harsánylila dzseki volt rajta, ami a csíkok miatt inkább egy melegítőfölsőre hasonlított. Fekete szövetnadrág, fehér edzőcipő. (Istenem, micsoda ízlés! Olyan vásári holminak tűnik, bár lehet, hogy méregdrágán vette valamelyik elegáns butikban.) A haja sűrű, rövid, de hullámos, benne rendesen meg-megcsillantak az ősz szálak. Az elsuhanó tájból időnként felcsippentett valamit a szeme, s követte a tekintetével, így megnézhettem profilból is. Nagy, barna szeme van, erős, vastag orra, és ahogy a fény rávetült az arcélére, látni lehetett, hogy szinte bozontosan dús a szemöldöke, és barna bajusza van. A bőre sima, olyan szép tejeskávé színű, vagyis alapból kreol, de sokkal világosabbnak tűnik, mert sápadt. A szeme alatt karikák ülnek, amik sosem múlnak el. (Gyomor? Máj?) Két ujján gyűrű: egy vastag karika, meg egy vékony ezüst. Forgatta a fejét rendesen, ide-oda, ide-oda. Nem pusztán nézelődött. Szabályosan kapkodta a fejét. Hol jobbra, hol balra. Szinte izgágán tekintgetett körbe, de ebben nem volt semmi kíváncsiság, mert nem tapadt meg semmin a tekintete, még hátra is úgy pislantott, hogy azalatt szinte semmit nem lehetett sem nézni, sem látni. A vonásai nekem durvák, az arcában nem fedeztem fel semmi egyedit, már-már közönségesnek is mondhatnám. A pillantása elherdálja a nagy szemek adottságát, mert nem „mélyen” néz, hanem csak úgy. Vagy azt ritka alkalmakra tartogatja? Az a típus, aki sokáig nem öregszik, aztán egyszer csak hirtelen megvénül. Mint a cigányemberek. A bal válla úgy öt centivel lejjebb lóg, mint a jobb, de fura mód a tartása egyenes, a háta nem rogyik meg, a gerince olyan, mint aki karót nyelt. „Lazíts!” - szuggerálom, de szemkontaktus nélkül nincs hatalmam. Mi lenne, ha megszólítanám? Tudod, én vagyok az a nő… kezdhetném, aztán be is fejezhetném. Nem erőlködünk. A látványt kaptam ajándékba ezért a futásért, hát nézd meg jól magadnak. Szívd magadba a rezgését, fejtsd meg, raktározd el. (És írd meg egyszer… Most, hogy mindezt írom, csak becsukom a szemem, és látom magam előtt V.-t, sőt érzem, sőt őt magát őbenne érzem - mintha benne lennék. Bizony, ez így működik.) Így már érthető, miért nem ismert meg, s miért nem köszönt rám. Ez a találkozás másról szól, nem ismerkedésről és köszönésről.
Most eleresztem azt a szúrós figyelmet, csak könnyedén iszom a látványt, ez is kell ahhoz, hogy jól írjam le később. Úgy nézem, mint amikor a festő hátrébb lép az állványától, és szemét hunyorítva próbálja látni az összképet. V. ideges. Nem éppen e pillanatban, hanem mindig. Zizeg. Pörög. Kétségtelen, hogy ezzel kivívja magának a figyelmet, de az lanyhul is, ha ezt valaki felismeri. Elképzelem: pislant ide meg oda, megvillantja a mosolyát ide is, oda is, ám azzal kész a műsor, nincs több benne. Felszín. Túl sok felé szórja magát. A rezgéseiben káoszt érzékelek, zavaros víz - jut eszembe, és abban látok (nem itt most, hanem „befelé” nézve, beléje) sok-sok szenvedést, konfliktust: munkahelyit, családit, emberit. Érzem: kapcsolata alig van, és érzem, hogy gyökértelen, ezért kapaszkodik minden emberbe, aki kedvesen szól hozzá. És érzem, hogy valójában - valójában! - üres, mert póz és máz, amit varázserejének tart. Idézetek, versek, bölcsességek - saját gondolat helyett.
Beérünk a városba, s a végállomáson leszállunk. Már nem szuggerálom, hogy nézzen rám és köszönjön. Hagyom, hadd menjen, megvárom, amíg lelép a járdaszigetről, és követem a szememmel, amíg el nem tűnik a tömegben.
V., megfejtve. Csak tudnám, hol az a sokat jelentő erotikus kisugárzás?
