Éjszaka mások a fények. A piros pirosabb, a kék kékebb. Dörgölnek szembe a kamionok, vakító fényszórósoraiktól alig látom a parányi foltocskákat, ami ütemesen villog, piros-kék, piros-kék. Lassítok, hogy időben meg tudjak állni, de nem közúti ellenőrzés van, egy keresztbe állított rendőrautó mögött elsőként értem az útlezáráshoz. A biztosításra kirendelt hölgy nem éppen egyértelműen jelez, amíg körbe-körbe forgatta a zseblámpáját, abból értettem, hogy megállásra szólít fel, de a lóbálást nem tudtam mire vélni. Maradjak? Induljak? Az út szélén kamionok, tehertautók, kisbuszok álltak szabályosan, roncsot nem láttam sehol, csak a rendőrségi autók parkoltak össze-vissza eszetlenül, orral, farral, meg keresztbe. A rendőrlány lóbálja a kezét, ez bizony nem az a szabályos karjelzés, amit a KRESZ-oktatáson tanítanak. Araszolok előre, erre határozottal felém indul, és látom rajta a felháborodást. Visszafarolok. Már az ablak mellett nyitná a száját, hogy leghordjon, de megelőzöm: ebben a vészvillogásban semmit nem látni, nemhogy a parányi elemlámpájának az iránymutatását, meg az egyértelmű jelzést. Szemből elhúz egy tucatnyi autó, most szabad a fél sáv, indulhatok. Lassan megyek, lépésben, mert egy helyszínelés közepébe csöppentem, ebből az irányból elsőként. Csak óvatosan. Próbálom kitalálni, mi történt, mondom, minden autó jócskán lehúzódva áll, nincs árokba borulva, összetörve. Odaérek a konvoj közepébe, és látom már, hogy miért állnak össze-vissza a rendőrautók: a reflektoraikkal a helyszínt világítják. Egy ember fekszik az útra borulva, mint ha térdelésből az aszfaltot ölelné. Nagydarab ember, látom, hátán feszül a póló, de nem mozdul. A helyszínelők csak állnak, senki nem dolgozik rajta, sem orvos, sem életmentő, az ember csak fekszik a flaszteron, arccal a földre borulva. Halott lehet.
Édes Istenem, egy halott.
Rutinból vezetek, mint aki sokkot kapott. Villogok a szembe jövőknek, mert piszok gyorsan száguldanak, vészvillogózok, nyalábolok a reflektorral föl-le, hogy jelezzem a bajt. És azt sem veszem észre, hogy percek óta harmadikban húzatom az autót.
Egy halott. Ki lehetett? Mi történhetett vele? Nem az újságíró kíváncsisága munkált bennem, mert eszembe sem jutott kipattanni a kocsiból, és helyszíni életszagú felvételt csinálni a telefonommal, nem, ez fel sem merült bennem. És nem hívtam az ügyeletest sem, hogy jöjjön gyorsan, mert még forró a terep. A férfin járt az eszem. Van-e családja? Boldog volt-e? És az első, ami eszembe jutott, hogy imádkozzam érte. Ha megsérült, a felépüléséért, ha meghalt, a lelki üdvéért.
Eddig három embert láttam halva. A keresztanyám volt az első, tizenéves koromban. Felravatalozták a miskolci temetőben, és anyám odatuszkolt a koporsó mellé, nézzem meg, és simogassam meg. Néztem a nénjét, olyan volt, mint aki alszik, de a haja tövében apró vízcsöppek gyöngyöztek, mintha izzadna. Megérintettem az arcát, de az borzasztóan hideg volt. Már engedett ki a fagyott test. Hetekig nem tudtam aludni, tán be is pisiltem éjszakánként, és nem akartam több halottat látni. Az élet úgy hozta, hogy láttam lepedővel letakart hordágyat, meg koporsót is, de halott embert - a bőrét! - sokáig nem. Apám volt a következő. Vörös arccal, lila nyelvvel hevert a radiátorcső alatt, amire felakasztotta magát. Anyám már elvágta a vasaló zsinórját, és hisztériázott, hogy menjek apu mellé, nézzem meg, meghalt-e. Csak rápillantottam. Nem volt már segítség, hívtam a rendőröket és a mentőt. A ravatalra szépen eltüntették a nyomokat, semmi nem látszott a nyakán a véraláfutásból, az arca békés volt és méltóságteljes, úgy már tudtam nézni, szeretni.
A szomszéd bácsi volt a harmadik. Rózsi mama kétségbeesetten dörömbölt, hogy a Laci ráborult az asztalra, és nem mozdul. Csak köhhintett egyet, biztos félrenyelt és megfulladt. Utóbb kiderült, hogy egyszerűen szívrohamot kapott szalonnázás közben. De hozzá sem mertem közel menni. A küszöbről néztem, hogy D. megnézze, van-e pulzusa a csuklóján, nyakán.
Fura, de most ott alszom, ahol ő meghalt: a konyhaasztaluk volt ott, ahol az ágyam van. Néha gondolok rá, de nincs bennem babonás rossz érzés.
Olykor, ha valami filmben látom, hogy valaki magához ölel egy halottat, elgondolkodom, meg tudnám-e tenni. Félek a halottaktől. Azt hiszem írtózom megérinteni. És azt sem akarom megtudni, meg tudnám-e tenni. Ne kelljen, istenem, soha ne kelljen nekem kedves embert halottként a karjaimban tartani, átölelni, megsimogatni. Kérlek, Istenem.
És ma este az a férfi az aszfalton. Istenem, adj neki lelki békét.
Hazavergődtem valahogy, és tudtam, hogy beveszem a nyugtatót, az altatót, ledöföm magam, hogy nyugton aludjak. Szerencsére D. megkérdezte, mint mindig: Milyen utad volt? És elmondhattam. Aztán azt mondta, a fiúk elmentek Szigetszentmiklósra autóval. Majd valamikor éjjel jönnek haza. Autóznak a gyerekek.
Autóznak a gyerekek?! Lenyomtam a gyógyszereket, és most várom az első ásítást. Úgysem fog jönni, amíg a kipufogó szörnyű hangját meg nem hallom.
D. úgy tesz, mintha tévézne, pedig valójában virraszt. Én meg hasztalan várom az ásítást, úgyhogy írok, színekről, kékról, pirosról, mert éjszaka ezek is mások.
