Olykor találkozom egy-egy gondolattal, ami annyira belőlem szól, mintha az én agyamból pattant volna ki, mintha én szültem volna. Egyre gyakrabban fordul ez elő velem, s kezdetben még nagyzolva csettintettem ezen izgalmas egybeesés okán: Hah, ez a nagy szellemek találkozása!
Ma már tudom, hogy a lelki közelség az, ami ezeknek a gondolatoknak a közös nevezője. Alakulok, formálódok, változok, s a gondolkodásom, szemléletem, értékrendem is érettebb lesz. Felnövök annyira, hogy megértsem a szellemi nagyságok bölcsességét. Most akkor azt hihetném, fölöslegesnek tűnik sok száz (ezer?) haszontalan könyv elolvasása, rögtön ezekkel kellett volna kezdenem. Ha tudtam volna. De a sok-sok százat azért kellett elolvasni, hogy erre az igazságra rádöbbenhessek. Vagyis mégsem haszontalan.
Íme egy gyöngyszem, a ma délutáni olvasóóráról:
Férfi-e az, aki nem teszi jobbá a világot...?
"Nagy bátorság kell ahhoz, hogy egy ember fenntartás nélkül engedje szeretni magát. Bátorság, csaknem hősiesség. A legtöbb ember nem tud szeretetet adni és kapni, mert gyáva és hiú, fél a bukástól. Szégyelli, hogy odaadja, s még sokkal inkább szégyelli, hogy kiadja magát a másiknak, elárulja titkát. Azt a szomorú, emberi titkot, hogy szüksége van gyöngédségre, mert nem tud meglenni nélküle. Mert azt hiszem, ez az igazság."
(Márai Sándor)
