Van egy fotósunk. Öreg bútordarab, ismerem már vagy harminc éve. Fantasztikus szeme van, csodálatos képeket készít. Nem riporter, művész. De eddig öt mondatot sem beszéltünk. Hetek telnek el, s ő azon kívül, hogy jövet-menet elmotyog egy sziát, amiből csak annyi hallatszik, hogy „sssz”, meg sem szólal. Nem beszél, nem néz, talán nem is lát, mert csak a földet nézi maga előtt, mintha már eleget szemlélte volna ezt a világot. Mint aki már mindent látott, és semmire sem kíváncsi.
Tavaly ősszel a kocsmaasztalnál üldögéltünk, L.-re vártam. A többiek már sörgőzösen vitatkoztak a politikáról, mint rendesen, s valamelyik epésen jegyezte meg, hogy jobb sorsunk csak a következő életünkben lesz. „Reinkarnáció?” - nyögte ki hitetlenkedve egyikük. A többiek még a kortyot is abbahagyták erre, hiszen friss szócafat adott okot újabb vitára. A kocsmazaj is alább hagyott, s ebben a hirtelen csendben valahogy nagyon nyomatékosnak tűnt, amit pedig csendben odavetni kívántam: „Honnan tudod, hogy csak ez az egy életünk van?” A fotós kicsit feljebb emelte tekintetét, s ezzel megemelte ráncos szemhéját, ahogy az asztal magasságában nézett a végtelenbe: „Az.” - mondta, akár egy regényt.
Másnap a dohányzóban találkoztunk. Épp a betegségemen keseregtem, talán látta rajtam, mert - tőle szokatlanul bőbeszédűen - megkérdezte: „Na?” „Lehet, hogy hamarosan meghalok.” - nyögtem ki. „Mondd, tudnál csinálni rólam pár fotót? Úgy szeretnék még egyszer utoljára szép lenni…” Lassan megemelte a tekintetét, a szemhéja rétegenként gyűrődött felfelé, mint a teknősbékáknak, amíg az arcomig nem ért a horizontja. „Szép vagy. Látom a lelked. Nem sírsz, de én látom a szemedben a könnyeket.”
Atyaisten! Most egy évig nem fog megszólalni.
De a képek már nem fontosak.
