Ahogy leülök az ablak melletti egyetlen székre, a parkolót díszítő három fehér törzsű nyár között az égre látok. Ezt a csatornát keresem meg, mintha bizony így nem volna fizikai akadály köztem és a Felső Erő között. Akár egy levegőnyaláb, vagy a hurrikán tölcsére, vagy az égbe vezető lifthof. Mindegy, minek nevezem - működik. Hangolódom az erejére, kapaszkodok belé, érzékeim polipkarjaival magamhoz húzom és megtartom. Pár perc csupán, de ennyi kell, hogy elteljek, beteljek vele. Most is szükségem van rá, mert csak annyit érzek, hogy nem vagyok oké, megcsúsztam, vagy elhagytam az egyensúlyom, vagy kibillentem saját magamból. A fene sem tudja. Valami nincs rendben.
Már reggel így indult a nap: rossz volt a lift, gyalogolni kellett. A kereszteződésekben végig piros hullámot fogtam ki, a figyelmem is tompult, sőt egyenesen kicsorbult. Ütemtelen volt az egész nap, ez piszkosul kimerített. Nem voltam a helyemen, na.
Ahogy ott ültem az ablak előtti széken, úgy éreztem magam, mint egy leeresztett ráncos léggömb. Kis levegő még maradt benne, s ha marokra fogjuk, ujjaink között még préselhetünk belőle kisebb lufit, de nincs belső feszesség benne, már ereszteni sem tud tovább. Hova lett a levegő belőle? Hova lett az erő és vitalitás belőlem? Ennyire megsínyleném a Béres-csepp hiányát? Jó-jó, elkezdem újra, de a pocsék hangulatomról is az tehet?
Nézek a fák fölött az égre, közben látom, ahogy a széles kerekű, süllyesztett piros sportkocsi nagy lendülettel beáll a parkolóba. Előbb egy tűsarok száll ki, aztán jön utána a nő, pár pillanatig hanyagul szétvetett lábbal áll, mint egy divatlapmodell, aztán elindul a kapu felé. Energikusan, nagyokat lép, és minden lépésnél megingatja magát a tűsarkakon, júj, hogy fognak fájni azok a bütykök harminc év múlva! A lépése nem csupán lépés, hanem alkalom, hogy kijjebb lendítse a csípőjét, hol jobbra, hol balra. A dereka úgy úszik, mint ahogy a kígyó tekeredik előre. Ennyi bőven elég, hogy néhány évtized múlva majd masszőröket dolgoztasson az agyonstrapált csontjain, de van még más is! A gerincét mereven tartja, csattogjanak csak a csigolyák, vállát hátraszorítja, a lapockák lapulnak, ez kell, hogy mellei éppen annyira ringjanak, amennyire az izgalmas látvány lehet. Ha hanyagul és rugalmasan csak lépkedne, akkor lóbálná a kebleit, így viszont azok úgy rugóznak kis nyolcasokat leírva, ahogy a nagykönyvben meg van írva. Meddig gyakorolhatta! Viszont ordít róla az energikusság és a vitalitás.
Mi van Klarisz, savanyú a szőlő? Valaha tudtam én is így vonulni, és azt is tudom, mennyire fárasztó… Nézem a nőt, vizsgálgatom magam, a leeresztett lufit, és megkérdezem magamat: cserélnék-e vele? Egy elnéző mosoly és egy szelíd, de határozott nem a válasz, mert talán még életében nem volt orgazmusa a duci dugó mellett (pp), s mert miféle üresség lehet belül, ha mindent kívül hord? Ó, nem, erősítem meg magam, és ettől kicsivel több levegő kerül a lufiba, sportkocsi, műkörmök, fitnesz sem ér fel azzal, ahogy én megélem a napjaimat, elnézőn, humorral, éretten. Vonulás helyett nekem vannak mélyenszántó beszélgetéseim magammal, műkörmök helyett könyvek, fitnesz helyett lelki béke, sportkocsi helyett belső tartalom. Hízik a lufi, már ruganyos, csaknem feszes.
Jó, toljunk az önbecsülésnek! Nézzünk az égre, csápként keresve a FE-t, és közben szívjuk be mélyen a levegőt is, hogy azt felhasználva jó nagyot sóhajtva túllendülhessünk a rosszkedven.
Ha ezek után még pocsék a hangulatunk, egyszerűen fogjuk a Holdra!
