Rosszul aludtam és rosszul ébredtem. A hőség miatt sarkig tárt ablakon valami csikorgás ébresztett. Lassan tisztult a tudatom, mintha ólmosan nehéz ködfátyol ereszkedett volna rá, azt hittem, sosem térek magamhoz. Honnan kell visszatérnem a világra? Merre jártam? Próbáltam felidézni és rögzíteni az álmot, de csak egy érzés maradt meg, a vastagra dagadt nyelvemről, amitől tele a szám, alig fér el, és az ízlelőbimbók hatalmasra duzzadtak, szinte szúrják a szájpadlásomat. Ezt nem kellett feljegyeznem az ágyam mellé készített noteszba, ez gyakori kép, vagy inkább jel. Még mindig csukott szemmel andalítottam magam az álomhatárra, hogy elcsípjek egy fonalat, amivel visszatalálok a tudatalattim éjszakai játszadozásához, de semmi megfogható, leírható dolgot nem leltem, csupán egy érzést. Meleg, csikorgás, ágy, naptár - így araszoltak a gondolatok, és így illeszkedtek egymáshoz a sorra felrémlő képek, mint az egymáshoz illő dominók. Aztán egy pillanat elég volt, hogy tudjam, hová kalauzolt az álmom.
Akkor is ilyen meleg volt. Minden ablakot kitártak, hogy legalább a huzattól elviselhetőbb legyen a hőség. Az éjszaka hűvöse sem enyhített sokat. Kintről csikorgás hallatszott, talán egyenest József Attila Altatójából kanyarodott oda egy villamos, hogy csöngessen picit. „Öt, hat…” - mondtam, mert valamiért számolnom kellett. De észrevettem, hogy nincs körülöttem senki. „Akkor hát élek!” - gondoltam, és gyorsan felmértem, hogyan is vagyok, így, még élve. Nem fáj semmi. Nem kell hánynom. Nem vagyok sem szomjas, sem éhes. Nem fázom, és nincs melegem. Akkor jó. És azzal visszazuhantam a kómába, amiből csak pár pillanatra térített az éberlétbe az a csikorgás.
Atyaég, ez éppen harmincöt éve történt, éppen ilyenkor, és - számoltam a naptárra nézve -: éppen ma. Hát mindent tudnak az álmok?
Fura, de a régvolt dolgok tisztábban maradnak meg bennem, mint a közeliek. Arra az 1974-es nyárra nagyon jól emlékszem, minden napjára, sőt óráira.
Azzal kezdődött minden, hogy elromlott a lift. Így aztán gyalog kellett felmenni a harmadik emeleti irodából a tizediken lévő étterembe ebédelni. A hetediknél nem bírtam a többiekkel menni, lihegtem, fulladoztam, megálltam pihenni. „Nincs ez rendjén, Klára kedves!” - mondta N. J., a főnököm, akit - minél több főnökkel hozott össze később a sors, annál jobban becsültem. A legjobb ember volt, akit valaha ismertem. „Most rögtön visszafordul, és elmegy orvoshoz. Aztán beszámol!” - adta ki az utasítást, és nem volt mese. Ez fél egykor volt. Elmentem a körzetre, az adott beutalót a tüdőgondozóba, ott is gyorsan megvizsgáltak: hatalmas foltot találtak a tüdőmön, és fél kettőre megírták a beutalót a Cs.-i intézetbe, mert „fertőző kaverna” - óvatoskodtak a diagnózissal. Aznap már nem kellett dolgoznom, hazaküldtek csomagolni. Telefonáltam a vőlegényemnek, hogy úgy néz ki, el kell halasztani az esküvőt, amit egy hónap múlva terveztünk. És a nászútat is. Nekem kórházba kell mennem. Este még lementünk a halászcsárdába, ettünk-ittunk a bánatra, és megbeszéltük, hogy ne pocsékoljuk már el az ausztriai nászutat, menjen el egyedül. És hozzon banánt, mosóport, csokit.
Másnap hagytam otthon egy cetlit a szüleimnek (sok közük nem volt hozzám): „Kórházba mentem. Klári”, aztán egy jó nagy bőrönddel buszra szálltam.
Talán a zötykölődés tette, de alig bírtam lekászálódni róla, és eljutni a kórházig. Az első nővérbe belekapaszkodtam, a kezébe nyomtam a beutalót, és hagytam magam összerogyni. Pár nap azzal telt, hogy naponta háromszor maréknyi gyógyszert nyelettek le velem, nem vicc, 15-20 szemet írtak elő. Egyik este sírtam a fájdalomtól, és az öreg nővér értetlenkedve lépett mellém: „Kicsikém, a tbc nem fáj!” De nekem fájt. Majd beszakadt a mellkasom. Másnap oldalról is csináltak egy röntgent, és kiderült, hogy nem tbc-m van, hanem daganatom. Szilványi. Az aorta, a tüdő és a mellhártya közé ékelődve. Talán a csecsemőmirigy nem szívódott fel a pubertás alatt, és az tokosodott be - okoskodtak. Akkor már olyan fájdalmaim voltak (a mellhártya telis tele idegvégződésekkel), hogy morfiumon éltem, nem is tudtam magamról. Ebbe az időtlen kómába szirénázó mentő hangja úszott be. Egyre hangosabb lett. Kinyitottam a szemem, és láttam, hogy én vagyok a mentőben. Visznek a szívklinikára, mert azonnal műteni kell. A daganat már csecsemőfejnyi. Megint a rázkódás tehette, de a fájdalmaim egy csapásra megszűntek, és a két lábamon szálltam ki a mentőből, ahová hordágyon toltak be. A klinika ajtajában apám várt. Majdnem egy hónapos kálvária kezdődött. Újabb vizsgálatok, aztán amikor végre kitűzték a műtét időpontját, akkor elvitték az összes orvost valami hadgyakorlatra. Apám még a minisztériumot is megjárta, engedjék el a professzort. Nem engedték. Apám minden nap jött, csak ült az ágyam mellett, szorongatta a kezemet, és sírt. Leste a kívánságomat, egy nap savanyúságot ettem volna, erre fogott egy taxit, pénzt adott a sofőrnek, hogy a nagycsarnokból hozzon kovászos uborkát. Szar ügy, de azt hiszem, akkor nagyon megbántottam apámat. Azt mondtam neki, hogy azt a sok-sok szeretetet, törődést és gondoskodást, amit egy hónap alatt kaptam tőle, igazságosan el kellett volna osztani húsz évre.
Aztán eljött a műtét napja. Belőttek a koktéllal, de a bódulaton keresztül is hallottam a saját hangomat: „Klarisz, ha ezt túléled, akkor nagyon tanuld meg becsülni az életet.” Aztán számoltattak: „Egy, kettő, három, négy”.
„Öt, hat” - mondtam, amikor kinyitottam a szemem, mert egy villamos csikorgott valahol. Az őrzőben voltam, csövek lógtak mindenütt (belőlem is, tudtam meg utólag). Kerestem a műtét helyét. Azt mondták, oldalt lesz egy kis seb, ezért a kezem óvatosan elindult először a jobb oldalon, de nem talált semmit. Aztán a bal oldalamon pásztázott a tenyerem. Semmi. Felemeltem a fejem (az altatás miatt kényszerű a nagyon vízszint!), és megnéztem magam. Láttam egy keskeny kötést, aminek nem volt vége! Elindult a nyakamtól, végig a mellkasomon, a két mellem között, át a gyomorszáj fölött, és valahol a köldökömnél ért véget. Azt hiszem, elájultam. Nem erről volt szó. A daganat már sárgadinnyényi lett, ezért szétfűrészeltek, mint egy csirkét, drótokkal, szegecsekkel, kapcsokkal, harminc varrattal raktak össze. Kész voltam. És évekig birkóztam ezzel a traumával. (És… talán birkózom még ma is. Ha egy ruhát néztem a butikban, a kivágást vizsgáltam: takar-e vagy látszik. És láttam az emberek tekintetét, hogy nem a szemembe néztek, hanem a mellkasomra. És figyeltem a férfiak kezét, ami az istennek sem akart ott megérinteni, kikerülték a melleimet. Aztán biztosan önvédelemből rövidre zártam a kínlódást: csak sötétben voltam hajlandó ágyba bújni, hogy ne lássak, hogy ők se lássanak, hogy senki semmit ne lásson.)
Ötnapos műtött voltam, amikor a vőlegényem meglátogatott. Indult a nászútra, de előtte eljött. Hozott egy dobozos sört (ritka kincs volt az akkoriban!), amitől picit becsiccsentettem. A hónom alá vettem a dunsztosüveget, amibe valami savószerű folyadék csordogált belőlem, és meginvitáltam a srácot a tusolóba. Leültettem a vécédeszkára, és miközben vihogott meg sziszegett - most kéne pontosan fogalmazni: mert nem megerőszakoltam, nem magamévá tettem, hanem - egész egyszerűen megdugtam vele magam. Nem lesz poén, úgyhogy elárulhatom: utoljára. Évekig nem láttam, mert elment a nászútunkra, ahonnan már haza sem jött. Nem hozott se banánt, se mosóport, se csokit, csak pár levelet kaptam tőle. Disszidált Ausztriába, onnan Amerikába. Ma Chicagóban él, egy magyar fodrászlányt vett feleségül, gyereke nincs. Kétévente hazajön, de nem találkozunk, a nálam is régebbi barátnőjével beszél néha. Öt év múlva Svájcban találkoztunk, de ez már egy másik történet. (Karmikus lecke volt, ami egy másik idősíkban G.-vel megismétlődött, de mondom újra: másik történet.)
Ennek van harmincötöt esztendeje.
Emlékek. Belopódznak agyunk valamelyik zugába, dolgoznak, küldik az üzeneteiket, a jeleket, hogy értsen belőle, aki tud és akar.
Az álmok okosak.
