Hogy ki az a V.? Hát nem mindegy? Írogatok én itten magamnak, s szerintem bőven elegendő, ha egy monogrammal jelzem, kiről is beszélek, nem fogják ezt irodalomtörténészek bányászni, hogy monográfiát szerkesszenek belőle.
Nem derül ki, kicsoda az a V.! Kérdezem (anélkül, hogy nagyképűen a szintjükre akarnám emelni magam, pusztán az érthetőség kedvéért), hogy tudunk-e mindent az öreg halászról, s tudjuk-e melyik étteremben született a velős csontról szóló opus, avagy József Attila kimosta-e időnként Flóra bugyiját?
Tekintve, hogy ez egy mezei blog (ahol elég, ha én értem a dolgokat), szükségtelen megmagyaráznom, kicsoda V. Ám éppen ez az indoka annak is, hogy teljesíthetem az óhajt, s elárulhatom: V., mint Varrónő. Így szerepel a korábbi bejegyzésekben, vagy talán T. I. monogrammal, netán Icus, alias nyuszilány. Ő az a teremtés, aki egy időben rám vert néhány kört, aki - velem ellentétben - elég érdekes és izgalmas lehetett ahhoz, hogy kapjon Valentin-napi meg nőnapi üdvözletet. Feledhető történet, tíz sor e blogban az értéke, s számomra nem is igen hordozott tanulságot, hacsak azt nem: sohase másokhoz mérjem magam. Más tanulsága persze van az esetnek, de az már nem az én leckém.
Az én feladatom - és most mondhatnám, hogy úgy érzem, de ez nem igaz, mert már egyszerűen tudom, hogy ezzel az útmutatással érkeztem ide - irkálni a blogomat. Nem a jövőnek, nem a majdnak, hanem a mostnak és magamnak. Ki a francot érdekel egyébként? És kinek fontos, hogy tudja, miként heveredtem bele egy gabonatáblába, megrajzolva a saját búzakörömet, vagy mit éreztem ma reggel, amikor megroppant a csípőtáji csigolyám, ki a szent szart érdekli, hogy milyen gyümölcsrizst csináltam, vagy mire gondoltam, miközben munkaruhát mostam? (Miként József Attila Flóra bugyiját…) Pár elszánt ember ezzel bünteti magát, ha olvassa.
Lehetett volna másként. És adott volt minden ahhoz, hogy másként legyen, de biztosan rossz korban élem a sorsomat… Elcsúszott az asztrálsíkom, vagy el-elkalandoztam közben? Még azt sem állíthatom, hogy aprópénzre váltottam a tehetségemet, mert sem a tehetséget, sem az aprópénzt nem lelem. Csak foszlányokat látok bizonyíték gyanánt.
Amikor a második diplomámat szereztem, a Fehér Galambban tartottuk az évzárót, és az Édenben köszöntött ránk a reggel. A rajongásig szeretett sajtótörténet-tanárom mondta, hogy nála folytathatjuk a bulit, s mentünk hozzá, a Visegrádi utcába. Mi voltunk a kemény mag: mindannyian jelesen végeztünk, bár én summa cum laude diplomát kaptam. Ezért nekem jutott a feladat, hogy elköszönjek P. igazgatótól, virágcsokrot nyújtva át neki. Akkor megkérdezte, bele a mikrofonba: „És elég öregnek tart ahhoz, hogy adjon egy puszit is?” Tévék, fotósok, újságírók előtt. Szemtelen voltam, kihívó, a világot fel tudtam volna öklelni. Hát válaszoltam: „Ellenkezőleg, elég fiatalnak!”
Minden tanárom szeretett (nagy nevek, néhányan még élnek, ezért mellőzöm a monogramokat, a névsor a leckekönyvemben van), és mindegyik hívott a csapatába. Laphoz, rádióhoz, tévéhez. Nekem a vidéki mocsár kellett. El is merültem benne, rendesen, bár ki tudja, mi lett volna, ha. Kár ezen tépelődni. Szóval elmentünk M. professzor lakására, ittunk, mulattunk, adomáztunk, ünnepeltük, hogy újságírók lettünk. Az iskola falára előző nap felfestettük: „Szabad országban, szabad újságíró azt ír, amit szabad!” Még csak a nyolcvanas éveket írtuk.
Másnap semmire nem emlékeztem. Egy kockás takaró alatt ébredtem, meztelenül, háborgó gyomorral. Azt sem tudtam, hol vagyok. Ismeretlen volt a lakás, és nem láttam a többieket: mindenki lelécelt, B.-nek adásban kellett lennie, E. misézett (nyugodj békében, kedves Ellák, hiányzol!), L. már az Erdélyi kocsmában iszogatott. Akkor ijedtem meg igazán, amikor a tanár úr reggelit hozott, és tegezve (!) mondta, hogy egyek. Lágy tojást savanyú, barna kenyérrel. (Sokáig volt hadifogságban, ott szerette meg a komiszkenyeret, s később, még a hihetetlen jólétben is ragaszkodott hozzá, ha itthon nem kapott, Ausztriából szerezte be. Volt még pár bogara: a cigarettát például úgy sodorta magának, ezt a szokását elloptam tőle, és évekig őriztem, szűrő nélküli sodrottat szívtam, elég kontrasztos látványt nyújthatott, amint a hosszú vörös körmeimmel igazgatom a dohányt, és nyelvem hegyével nyalom rá a hártyavékony papírt.) Zavarban voltam, mert úgy pesztrált, mintha a szeretője lettem volna/volnék/lennék. Aztán elmesélte az éjszakát, ami teljesen ártatlan volt: kidőltem, mint egy karó, lefektettek. „Maradhatsz, ha akarsz” - mondta, és biztosan így is gondolta, de én makacskodtam, s indultam haza. El akart hozni D.-be. Vajszínű bogárhátúja volt, azzal vitt az Engels térig, még ott is ajánlgatta, hogy ha émelygek, jobb, ha ő fuvaroz hazáig, mint a busz. Azt hiszem, szeretett engem. Nem a Klariszt, hanem a kitűnő diákját, aki viheti valamire, aki már akkor olyan esszéket írt dolgozatként, hogy a prof nem a reformkori irányzatokról magyarázott az előadáson, hanem az írásomat olvastatta föl velem.
Eljöttem. Később üzent, hogy keressem meg, mert az évtized legjobb újságíró-hallgatóját látja bennem. És kár volna a tehetségemért, ha szétszórnám magam.
Egy szavát sem hittem el. És szétszórtam magam. Most szedegetem össze a morzsákat.
Szóval nem kurvára mindegy, ki az a V.?
