Megrázza magát az éjszaka, és kifordul önmagából. Összeszedelőzködik a hajnal, hogy felnőjön benne a reggel. Híznak a neszek, rikolt az ébredés, a tizenkilencezer-kilencszázharmincegyedik. Nyújtózik a kéz, mozdul a láb, simul a pongyola. Helyükre húzódnak a ráncok: élni kell, élni kell. Kegyelmet mormol az ima, aztán köszönnek egymásnak a gyógyszerek. Riogat az új nap, a kávé biztos pontot sistereg. Tekeredik a fogkrém, ásít a fiók: harisnya? zokni? Saláta mászik a vajra, kanyarodik a kifli, s szendvics névre keresztelkedik. Követelődzik a tükör (púdert! rúzst!), botladozik a fésű, lötyög a szoknya, lóg a blúz. Kacarásznak a kulcsok, elköszön a ház, kilométereket zabál a mi autónk. Haladni kell, sietni kell. Lepkék gyilkolják magukat a szélvédőre, de annyi jó zene van (mennyi jó zene van?). Lángot varázsol az öngyújtó, nem fontos már az sem, hogy elemészt a nikotin. Munka, család, szeretet? Az érzések szanaszét hevernek, s könnyben úszik a horizont. Ölelésre kínálja magát a búzamező, s csókért nyújtják ágaikat a fák. Melyiket szeressem, utoljára, nagyon? Pantomim az egész, a sors egy pillanat, közben strigulákat gyűjt a halál. Az évek összekavarodnak, s ma nem szakadna a kiviszínű öv. Próbálkozik még az élet, próbálkozik. Sokadik menet a ringben, de így vagy úgy vége lesz. Szüntelen tesztel e század. Meddig még...
