Itt vagyok, kedves olvasóim, és persze, hogy válaszolok a sok-sok érdelődésre. Hadd sírjak kicsit.
Az első hét eltelt, úgy hogy nem beszéltünk, föl sem hívott, hogy megkapta-e a kulcsot. A pénteki gyűlésre nem jött el, azt mondta, füvet kell nyírnia. Pedig a gyűlés mindig fontosabb, de nem akart velem találkozni. A szombat-vasárnapot végigszenvedtem. Nagyon sokat imádkoztam, hogy könnyítse meg a lelkem és az elválást az istenem, de hétfő reggelre meg nehezebb lett. Reggel is elmormoltam az imánkat, ami így hangzik:
Istenem, adj lelki békét annak elfogadására, amin változtatni nem tudok,
bátorságot, hogy változtassak azon, amin tudok,
és bölcsességet, hogy felismerjem a különbséget.
És bevillant, hogy van elég bátorságom változtatni ezen a semmilyen helyzeten? Van. Akkor mért nem hívod föl? 9 nap telt el!
Úgyhogy fölhívtam. Balfasz voltam, mert sejthettem volna, hogy rossz vége lesz. Egy dolgot akartam csak: hallani a hangját, ehelyett megmondani neki a magamét: a szenvedélybetegségét, a párkereséseit, a morális leépülést, hogy mindenkit elveszített már maga mellől, hogy régen húsz könyvet olvasott el egy évben, de már egyet sem, és hogy zsinórban bánt meg embereket a kíméletlen kritikájával, és a féltékenységet is ő ültette el bennem, mert soha nem voltam neki elég jó, és a többi. De mindezt igyekeztem nagyon csendesen és okosan mondani. És megkérdeztem, hogy képes lenne-e úgy elengedni engem, ahogyan én őt: kedvesen, szeretettel. Menj, éld meg az életedet, a vágyaidat, keresd meg, akire vágysz. De elég sok visszakérdezés és hárítás volt benne, úgyhogy szarban maradtam, mert ettől a beszélgetéstől nem jutottam se kijjebb, se beljebb.
Elcsesztem az egész napomat, délután még sírdogáltam is kicsit, este gyűlésre ment, ahol meg én nem voltam, de utána, ahogy jöttem haza, megálltam egy leágazásban, és fölhívtam, minden rendben van-e. Kibaszottul elutasító volt. Szinte dühös volt, haragudott, vádolt, provokált. Mit érdeklődök én utána, értsem már meg, hogy nem akar embereket látni (és hallani, gondolom). Arra emlékeztetett, mint amikor rossz filmekben a pasi mondja a telefonba a magáét, hogy hagyjuk már abba. Csak ő ezt nem mondta ki.
Hát persze, hogy nem akar embereket látni, mert bocsánatot kellene kérni. És ez elől inkább elmenekül, mert olyan kibaszottul büszke.
Szóval már barátok sem maradhatunk.
Szóval gyönyörű elmélet ide vagy oda, én sem vagyok különb egy hisztis tyúknál, ha ilyen hibába esem. Nem tudtam megőrizni a méltóságomat.
Most viszont csak magamra vagyok dühös - neki bezzeg még mindig megadnám a visszakozás lehetőségét. Micsoda hülye egy szerzet vagyok!
Mért nem látom meg a következő logikus lépéseket:
Nem szeret.
Sosem szeretett, csak elviselte, hogy mellette vagyok.
Nem hiányzom neki.
Alig várta, hogy valamilyen ürüggyel megszabaduljon tőlem, hogy élhesse a maga független, kalandos, szenvedélyesen szexes életét.
Nem fog soha keresni.
Ezeket mormolom, mint egy kötelező versikét, hogy el is higgyem. Mert tudomásul kéne vennem végre, de a tudatom alatt mást akarok hallani.
Hát ez van, drágám, és most megint bekapom a nyugtatóimat, hogy ne egy zaklatott ébrenlét legyen az egész éjszakám.
Szeretnék tisztán látni, elfogulatlanul ítéletet hozni, de mint aki nincs magánál.
Hát ez van. Alig vártam, hogy kiírjam magamból, mert ez mintha lecibálna a felhőkből. De még mindig nem tudom, hogyan leszek képes így élni. És igen, a szívem mélyén reménykedem - pedig tudom, hogy ezt az elkúrt kapcsolatot már nem lehet megmenteni.
Mondjatok valamit. És akkor akár a Vileda is jöhet.
