A Romkerthez indultam, azt gondoltam, az egy remek hely arra, hogy találkozzam magammal. A Zichy liget hangosnak tűnt, a harsány óvodások, a kocogók hada, és a folyton kérdezősködő, beszélgető nyugdíjasok zavartak, és a sok madár is belebeszélt volna a gondolkodásba. Más hangulatban persze kiválóan lehet pihenni a hatalmas tölgyfák árnyékában, de csöndes magányra nem való. Az otthoni Duna-part meg egyenesen alkalmatlan bármiféle elmélkedésre: tízből kilenc embernek köszönni kell, bár a kilátás gyönyörű, s - figyeljétek meg egyszer! - mintha az Alföld látványa még a tudatot is kiszélesítené. Tehát Romkert. Ódon kövek, patinás falak, amikből történelmi korok nyugalma és fennköltsége árad. Méltó helyszín, hogy szembenézzek önmagammal. Időnként meg kell ezt tenni, s mostanság egyre gyakrabban érzem szükségét, de meg ne kérdezzétek, hogy miért, mert magam sem tudom. Sétálni egy nagyot, csendben, szótlanul, miközben szárnyalhatnak a gondolatok, és választ szül a kérdés - ez a legkedvesebb passzióm. Úgyhogy a Romkert felé vettem az irányt, úgy terveztem, átsétálok a Fő utcán, ahol még most is úgy érzem magam, mintha külföldön lennék, csak hömpölyögnek az emberek, és nem kell figyelni, van-e köztük ismerős. Szívnek, léleknek öröm ott baktatni, kávéházak, teraszok, cukrászdák sora csalogat, és van egy bájos patika, ahol nem a ma dizájnosnak tartott berendezés van, ügyfélsorszámmal meg digitális kijelzővel, hanem meghagytak (visszaállítottak?) mindent úgy, ahogyan az ötven éve volt: patikamérleggel, porcelán tégelyekkel, faburkolatokkal, réz díszekkel. Az emberek fele receptet szorongat, a másik fele meg fényképez. Ettől izgalmas a belváros. Az utcácska falain régi cégérek lógnak, vadászbolt, bőrdíszműves, órás, ha nem tudná a feliratról az emberfia, miféle bolt vagy üzlet kínálja magát. Mentem a Romkert felé, közben szitálni kezdett az eső, mert napok óta ilyen bolond az idő. Mintha nem is június vége lenne, s mintha nem is a nyári napfordulóhoz érkeztünk volna: ma csak 16 fokot mértünk! Bolond az idő, bolondok az emberek, és bolond az egész világ. Nem mondok ezzel újat, Pink Floyd már harminc éve megénekelte. Az egyik vendéglőből a Blueberry hill dallama sodródott felém, amiről eszembe jutott, hogy R. G.-vel hányszor szöktünk haza meghallgatni ezt a fantasztikus számot. Eredeti kiadású bakelitlemez volt, jó párszor feltettük egymás után, és feltekertük a hangerőt, hogy még Luis rekedtes lélegzetvételét is halljuk. Ma már ez is történelem. A nagyreményű fotós Németországba disszidált, aztán a rendszerváltás után az asszonnyal hazajött, s most kisvállalkozóként nyomorognak. A gyerekei kint maradtak, de ettől senkinek sem jobb, szétszakadt a család. S hogy milyen az élet: pár éve a bank parkolójából kitolatva meghúztam egy bordó VW furgont. Kétségbeesetten szálltam ki, hogy betétlapot cseréjünk, hát R. G. volt az, a régi barát és kolléga, akit húsz évig nem láttam. Na, Romkert. Ahogy lépkedtem, úgy az utca közepe táján lehettem, s hátranéztem, hogy szemem egyben feligya a megtett szakasz látványát. Más odafele látni valamit, és más, ha visszafele nézel. Mint amikor a buszon utazol, s csak a jobb oldalt látod, visszafele meg a balt. Pedig a kettő együtt adja a látvány teljességét. Szóval a Romkert felé menet megfordultam, közben csak bevillant, hogy egy bank és egy telefontársaság üzletének metszéspontjába kerültem. Mindkettőnek hatalmas üvegfalai voltak, meg üvegajtók és üvegablakok. Szokatlan játék kezdődött: az egyik üvegben láttam a másikat, és abban saját magamat, egyszerre elölről és hátulról, meg jobbról is és balról is. Ahogy mozdultam, mozdult a kép is, ahol a hátam láttam az előbb, ott most szemből néztem magam. Olyan volt, mint egykor a vidámparkban, az elvarázsolt kastélyban, csak itt nem torzítottak a tükrök, de sok-sok példányban és szögben láttam saját magam. Fordultam még egy kicsit, és meg is tántorodtam, mert nyílt az egyik ajtó, és az megbillentette az egyik képemet, amitől viszont én szédültem meg. Mennyire viszonylagos minden! Melyik üvegkép az igazi? Az, amelyik ott látszik, s jobb kezemben van a táska, vagy emez, ahol meg ballal fogom? Próbáltam nagyon gyorsan fordulni, hogy megállapítsam, mennyit késik a látvány, de persze azt képtelenség érzékelni. Az emberek viszont lassítottak, vagy tán meg is álltak mellettem, mert egy ostoba tyúkot láttak, aki forgolódik a saját tengelye körül, akár a ringlispil. Sebaj. Kit érdekel, mit gondolnak? És csak a Romkerthez indultam.
Legközelebb tán oda is érek.
