Nemrég megígértem Ozzie-t. Gyönyörű munka. Olyan, mint egy csiszolatlan gyémánt. Máig nem értem, hogyan voltam képes ilyen tökéleteset írni huszonvalahány évesen. Az idősíkok és az emelkedő kapcsolódási pontok, meg a hardrock keret - honnan a fenéből tudtam, hogy így kell megírni? Az ihlet lehet az oka. A fiú valódi volt, és akkor éppen belém szerelmes. Pár nap volt csupán, de azalatt megéltünk annyit, mint más évek alatt. A nevére nem emlékszem, de nem is ez a lényeg. Arra viszont igen, hogy napokig nem tudtam aludni, és az idegességtől csak hánytam (jobban, mint amikor a diplomámat kellett megvédenem), mert megkérte a kezem. És nem rajtam múlt, hogy nem lettem a felesége. Dráma volt az, ma már tudom.
Repülj, ha Ozzie üzen!
Ozzie Osbourne lenézett a poszterről, és így szólt:
- Hé, beszédem van veled!
(a fiú fölkelt az ágyról, ahol gitárján egy Deep Purple-nóta alá keverte a basszust, a Black Sabbath Paranoid-jáért nyúlt, és feltette a lemezt)
- Ez egy olyan srácról szól - mondta Ozie -, aki szerkesztett egy különleges gépet, amivel az idő előtt tud járni, s előbb eljut a világ végére, mint a kor. Visszafordul, hogy elmondja az embereknek, mit kell tenniük. De nem hallgatnak rá, azt hiszik, hazudik. Ezért fölakasztja magát. Megírtam ezt a dalt, mert valami nagyon jó kellett már. Tele van ördöggel ez a világ. Hallgasd!
Tony Iomi megpendítette a húrt. Geezer Butler ujjai alatt bőgött a basszus, Bill Word a dobokat bűvölte. Pi-bam, pi-bam, param, param, piraram, param… Sírt a gitár, előbb csak lassan, mintha kínozná a hangokat, dermesztő volt Tony vibratoja, szét akart esni a világ, amikor Geezer a húrokba csapott, és lüktetett a dobszó.
(ez az, ez az a fájdalmas, kemény rock, a fémzene, ami a szívig hatol, ami megremegteti az agyat, és összerándul tőle a gyomor, ez az a zene, ami most kell)
- Mi a baj? - kérdi Ozzie.
- Pillangót fogtam - nyöszörgi a fiú.
- Ez dögös. Örülnöd kéne. És hogyan?
- Megfogtam a kezemmel.
- Nekem eddig hálóval sem sikerült…
- Itt van a tenyeremben. Verdes a szárnya. Ijedt, kicsi állat. Ha elengedem, védtelen. Szállni pedig nem tudok vele. Kötnek az érzések, és a mélybe húznak a nyűgök.
Elnémult a zene. A hirtelen süketség fölkaristolta a csöndet, megduzzadtak a percek, könnyezett a sötét. Megszólalt Ozzie. Bölcs volt és nyugodt. Egyébként is, Ozzie kiröhögte az őrült narkós divatot, utálta a mágiát, szelíd volt és józan, amíg el nem hízott.
- Hát jó, beszélj, hallgatlak. Harminchat éves vagyok. Elhittem eddig ezer mesét. Mesélj, és én elhiszem.
(na, most mit mondjon? az ábrándjait? a vágyait? a keserveit? a kínlódását?
ugyan, késő most már mindezt átgondolni, elkésett…
négy napja még öklét mutatta a világnak. ágaskodott a motor, röfögött a gép, ahogy a hátsó keréken odadörrentett a földszinti ablak elé: csókolom, Ica itthon van?
aztán a folyó partján ült… nem, gondold azt, hogy a Bahamákon vagyunk…
szemében látszott az egész Duna, s ő úgy érezte, képes lenne - mint macska a kölykét - fogai közé szorítani ezt a szerelmet, és átúszni vele a túlsó partra
a koncerten - azt mondják, ezzel a mozgással inkább hólapátolónak kellett volna mennie - fejjel rohant a hangfalaknak, aztán a ráuszított kutyákat verte, jó hecc, azt kiabálta, gyerekek, harapjuk meg őket, harapjuk meg
a földvári borospincék mellett tétova volt, és reszketett)
- Ilyenkor miért nem segítesz, Ozzie? - a félelem, hogy a pillangóval repülve lezuhanhat és összetörheti magát, széttépte a biztonságát, sebet ejtett a lelkén.
- Tudod, Ozzie, az a baj, hogy nekem még sosem volt pillangóm. Csak halaim. De azokkal nem volt gond. Etetni kellett őket. De ez… repülni akar!
A Master of Reality után nyúlt, talán az segít. A Lord of the World dallama kamaszkorát hozta vissza, a Soli tude zsibbasztotta, az Into the Woid fájdalmas érzéseket korbácsolt föl benne.
- Nem üzensz semmit, Ozzie?
A zene üresen dübörgött a szobában. A fiú szétnyitotta ujjait. Tenyerén ott ült a pillangó. Hinni sem merte, hogy szabad.
- Fuj! - a fiú ráfújt, s a pillangó elröpült.
Ozzie üvöltött:
- Neked ennyi elég?! Hiszen pillangót fogtál!
- De megzavart - sírta a fiú.
- Ördög vagy te is - mondta Ozzie, és kemény arccal visszamászott a poszterra.
A fiú utánanézett, és fagyos gőggel dörmögte, mintha fogaival rágná a szót:
- Yea…
Azóta Ozzie hiába üzen.
