Látod, nem tudok aludni. Nehéz időszakomat élem. Éppen most próbálok kikeveregni abból a dagonyából, amit szorgalmasan építgettem magamnak. Embereket tartottam, de most már nincs mellettem senki. Sem a férjem, sem a fiaim, sem a barátom. A férjem ősidőktől nem férjem már, a fiaim nemrég váltak le rólam, a barátomat éppen most veszítem el. Végét járja a kapcsolatunk, fekszem mellette az ágyban, miközben két nőt nézek. Ők simogatják egymást, én meg némán fuldoklom. mert az én emberem öntörvényű és büszke, aki túl értelmes ahhoz, hogy szeretni tudjon. Más az érzelmi kilengésünk. Olyan távolinak tűnik a 15 esztendőnk dacára, mint még soha. Ha volt közelség egyáltalán, s nem csak én tömtem tele a képzelgéseimmel. A történet baromira banális: egyszerűen a szeretője voltam, de többet akartam. És ha hiszed, ha nem, épp miatta vagyok itt. Szerette volna, ha megélem a szeretkezés gyönyörét egy nővel, s úgy lehelte belém ezt a vágyat, hogy az megfogant. Egy nő bőre, illata, tenyere... Ez áll szemben azzal, hogy sosem mondta nekem: Hiányzol. Szeretlek. Kívánlak. És nem is várom már, hogy kimondja. Szépen meghal az érzelem, ha volt egyáltalán, vagy megint csak a süldő álmaim játszadoztak velem? Értelmes embernek gondoltam magam, de nem tudtam zöldágra vergődni saját magammal. Költözni akartam, kutyát tartani, pótcselekedni, megint, mint eddig mindig. Aztán vettem egy nagy levegőt (meg egy szűk fekete nadrágot), és azt kiabálom: MIÉRT NE?
