De hiszen nem szeret!
Sosem szeretett…
Ez mindent megmagyaráz!
AFC
2009.06.06. 19:14 | klarisz | Szólj hozzá!
Ezer régvolt szép emlék, ami lassan megfojt.
Ha már végre átlépném – le, a mélybe ránt.
Mennyi álmatlan lett éj, mi a fénnyel harcolt.
Sosincs válasz: mért, mondd mért?
Csak nevetsz rám.
Arcomat eltakarom, ne lásd,
hogy szemem könnyes, ha más ölel át.
De emészt, éget a szótlanság.
Égre festett búsképű – a Holdat látom.
A kopár fáknak is feltűnt: ez nem a mennyország!
Hová tűnt az a kis csillag,
Most mért nem játszik?
Talán egy felhő takarja.
Vagy kihunyt már?
Ha ennyire fáj, mért hazudok?
Hogy nincs, ami bánt,
Hogy megleszek nélküled is ezután?
Mélyen a kés, vérzik a szív…
Álarcom nem véd, csak ostoba dísz!
Mért hazudok, hogy szebb, ami vár?
Hogy felkel, új nap virrad rám
Sűrű a köd, túl hosszú az éj!
Reszketve várom, hogy közelebb lépj.
Várom, várom, hogy közelebb lépj.
Egy szál...
2009.06.03. 08:57 | klarisz | Szólj hozzá!
Ma kikapcsolják az áramot. A laptop aksija pár óráig bírja. A fagyasztó tök üres. Hja, a heregyerek rossz számlaszámra küldte a lóvémat. Holnap lesz fizetés (?). Vagyis szokott lenni. Ezzel mit akar a FE? Keresem az útjelzőket, az irányokat, de mintha ködben vezetnék százhússzal. Közben egy másik szál is bekeveredett. Kabbala küldött egy linket, amit korábban már vagy ötször megkaptam innen-onnan. Meg kell tudnom, mit akar vele. És egyébként is: ebben a történetben már csak Kabbala az egyetlen elvarratlan szál. Aztán a zabszem a seggemben: holnap kontrollra megyek. Ha nagy lesz a csend, akkor nagy a baj.
Elengedés
2009.06.03. 08:18 | klarisz | Szólj hozzá!
Végre tudtam beszélni a szponzorommal. Előbb elolvasta ezeket a bejegyzéseket, aztán felhívtam. Azt mondta, próbáljak jól kijönni ebből a dologból. A kapcsolattól ne várjak sokat, pontosabban semmit. G. szenvedélybeteg, és most éppen áthelyezte a szenvedély tárgyát a párkeresésre. Megkérdezte, hányszor kértem meg G. kezét? Megkérdezte, a Manyis levélváltás óta próbált-e keresni G., akart-e találkozni, beszélni velem? Nem akart. Ötödik napja nem akar. Akkor? – kérdezte. Más sorsot akar. El kell engedni. Akkor is, ha nagyot fog bukni. Jó. Akkor kedves G. el vagy engedve. Részemről szépen, harag nélkül. Részedről? Ahogy az életedet figyeltem, nálad nem lehetséges a szép elengedés. Te ollót használsz, mint amikor a köldökzsinórt vágják el. Semmi ne maradjon utána. Se illat, se kép, se emlék. Túlteszed magad rajta egy öles lépéssel, meg ne kelljen beszélni a dolgot, meg ne kelljen magyarázni, meg ne kelljen válaszolni. Felspilázol mindent, ami kellemetlen, ami a haragodra adhat okot, hogy ezekkel védd magad. Ebből következik, hogy G.-vel barátok sem maradhatunk, mert alkalmatlan rá. Ha körülnézek, egyetlen barátja sincs. Senkije sincs. De azért kívánom neki, tiszta szívemből, hogy találja meg a társát.
Én pedig megint a tatamin vagyok. De már térdelek. És fel fogok állni.
Lesznek-e válaszok?
2009.06.01. 15:37 | klarisz | Szólj hozzá!
Végre egy nyugodt éjszaka! És fejfájás nélkül ébredtem, istenem! A szemeim előtt hatalmas NEM!-ek villogtak, mint valami üzenet. Nem keresni, nem hívni, nem látogatni. Miért? Egyszerű: Nem rám van szüksége. Neki egy temperamentumos, szenvedélyes teremtés kell, akivel megélheti az összes szexuális képzelgését, amiket a dvd-ken látott (vagy, aki biztonságos kapcsolatot jelent neki a jövőre, ki tudja, mit akar?). Itt egy pillanatra elbizonytalanodom ugyan, mert csendesen megkérdezem: velem mit nem élt meg? Seggbedugtam, seggbekúrt, minden létező módon voltunk együtt. Igaz, ez hetente csak egyszer kínálhattam neki, de menne-e 5-6 alkalommal hetenként? Azt hiszem, nem. Vagy valóban öreg vagyok ehhez, vagy kihűltem. Egyébként undorítónak tartom az öregedő vén szatyrokat, akik a nyálukat csorgatják egy pöcs láttán. A szexben is van méltóság. Van bizony.
Ha és talán, visszaolvasva ezek a szavak a leggyakoribbak. Na, vajon miért? Hát mert csak találgatok, csak tippelgetek. G. ugyanis nem beszél ezekről a dolgokról. Nem kommunikál, ahogy mondaná. Ha terelgetem a beszélgetés folyamát, leggyakrabban csak visszakérdez. De útálom ezt, mintha nem lenne saját véleménye. Miért nem lehet ezekről nyíltan és őszintén beszélni? Nos, az esetében azért, amiért simogatni és becézni is képtelen. Valahol mélyen, de kurva mélyen megtalálná ennek az okát – de nem akarja felfejteni, megoldani. Az ő ügye.
Szóval akkor ma már könnyebb lélekkel elkezdjük az egyedül élés idejét. Jó nap ez egy új élet kezdetére. Június elseje, szép kerek dátum.
A földvári fürdőben mintha mindenki engem bámult volna. Néztem magam a visszatükröződő üvegfalban, de semmi furcsát nem láttam. Mit néznek, mi látszik rajtam? Próbáltam olvasni, de nem ment. Kiraktam az agyam a műanyag ágyra. Próbáltam semmire sem gondolni, de pörögtek a kérdések és mondatok, rendre vissza-visszatért egy kérdés: mit vártam? Azt képzeltem, hogy majd esténként itt ácsorog az ablakom alatt? Hogy sms-ekkel bombáz? Hogy hív és keres, és próbál visszamelegíteni? Azt hiszem, a naiv, szerelmes énem ezt várta volna. És jól kiröhögtem magam: nézz magadra, ugyan ki táplálna ilyen érzelmeket irántad! Hiába a mondás, hogy mindenki annyi idős, amennyinek érzi magát, a külső, akár a kártyában az ász, visz mindent.
Szokatlan volt a nagy nyüzsgés, a mise miatt rengeteg ember sétálgatott. A kávéházban a belevaló pincér rám kacsintott, miközben elém tette a kávét. Ennyi elég is volt. A fasznak nosztalgiázok itten? A tárkonyos ragut már ki is hagytam, elvégre új élet van, nem a régin rágódunk. Egy fagyival elsétáltam a pincesorig, ahol sok-sok szép estét megéltem. Eszembe jutott pár lánykori kaland, amiket illő lenne beilleszteni a blogba. Amíg el nem felejtem.
Mondd Istenem, én már csak az emlékeimből fogok élni?!
A nagy kérdés csak most villant be: Feladni mindent azért az emberért, aki nem is szeret? (Vagy nem is tud szeretni, sőt, nem is akar megtanulni szeretni?)
Erre minden józanul gondolkodó azt válaszolja: na nem!
És bevillan egy társam másik kérdése: „Hogy vagy képes egy ilyen embert szeretni?”
Jó kérdések. És jó volna megtalálni rá a választ.
Most elfáradtam, megyek szundítani egyet.
Kell neki egy bűnbak
2009.06.01. 15:36 | klarisz | Szólj hozzá!
Ma már Xanax nélkül vagyok. És baromira fáj a fejem. Remélem, lesz egy kiadós eső. A palánták vajon hogy vannak? Mert azokat is szeretni és ápolni kell. Délelőtt Cs.-t vigasztaltam, megint meg van zuhanva. Délután talán szundítok, bár nem tesz jót: akkor éjjel nehezebb.
Krumplipüré, arcpakolás, csupa hasznos elfoglaltság. És a fiam blogját olvasom – megint gyönyörűt írt. Mostanában sokat beszélünk – erről az ügyről is –, és meglepően jól reagálja le. A véleménye, a tanácsa is bölcs. Csak el ne romoljon ebben az értéktelen világban!
Holnapra már programot tervezek. Délelőtt mise, körmenet, aztán fürdőzök, és ebédelek valahol. Hát csak így magányosan. Szoknom kell, ugyebár.
A weboldalak közelébe sem megyek, csak a world van nyitva, hogy írhassak. Se free, se iwiw, se semmi. Már a mah jonge is idegesít. A gépem kerülöm, bár egyszer a közelébe mentem: a heregyerektől vártam Irodapiac-üzenetet (nem küldte!), de Kabbalától volt egy levél. Kibontottam és benne egy Böbissel folytatott levélváltás. Megnéztem, Jézusom az a nő olyan kövér, hogy csak a zsírját lehet fogdosni, akármilyen mélyre markol is benne, csak hájat fog. A vastag combjaitól még a G-pontjáig sem ér fel. Kabbala szerint a nő a pénzes pasikat feji meg, sikerrel. Na, ebből mi sül ki?
Szüntelenül fáj a fejem, ami – tudom jól – azért van, mert két napja nem ettem. Csak iszom a kávét, teát, gyümölcslét, ásványvizet. Mintha léböjtkúrán lennék. Fogyok biztos 4-5 kilót megint. Ki nem szarja le? Most már kedvemre olyan lehetek, amilyen akarok. Lóghat a hasam, vagy zöröghet a csontom. Nem kell többé szőrteleníteni a lábam. Hah, micsoda megkönnyebbülés.
Gy. sejt valamit. Vagy tud. Többször is benézett a szobámba, minden rendben van-e. Hát, elég ritkán fordul elő, hogy egész nap csak fekszem az ágyban. El-elszundítok, dolgoznak a nyugtatók. Dél körül illatokra ébredtem: Gy. főzött ebédet. Eresztett levest (ahogy a nagymamájától tanulta) és rizses húst. Nem faggat, nem tolakodik, szerencsémre.
Most az zavar, hogy G. biztosan haraggal gondol rám. Azt hiszi, turkálok a gépében, meg olvasom a leveleit, meg lesek, kutakodok. Hogy én szereztem neki a kellemetlen pillanatokat a Manyival. De nem! Nagyon nem így van. Négy nappal korábban ő mászott bele ebbe az egészbe, én csak szembesítettem a helyzettel. Remélem, nem csináltam semmi bántót. Ha igen, kérem az Istent, bocsássa meg.
Elkótyavetyélt bőrkabát
2009.06.01. 15:35 | klarisz | Szólj hozzá!
Ma szinte végigaludtam a napot, a 3x1 Xanax dolgozott, és biztos, hogy éjszakára is ledöföm magam. Nagyon kérem a FE-t, hogy könnyítse meg számomra ezeket a napokat, csak saccolom, hogy az első hét maga lesz a pokol, aztán oldódik a fájdalom, egy hónap még keserves, aztán lassan-lassan elmúlik, kihűl.
Ma beszéltem valakivel erről, azt mondja, erkölcsi értelemben nekem van igazam. Z. is úgy látja, hogy nem volt szép tőle ez a webezés. Jólesett, kicsit visszazökkentett, mert nem akarok az önsajnálat hálójában vergődni. Klári, előre nézz! – mondom magamnak, s ne azon gondolkozz, hogy neki most milyen, ő hogyan birkózik meg vele, hogyan épít majd új életet. Az már az ő terhe, kit húz magára, s azzal elégedett és boldog lesz-e. Nekem most én kell, hogy a legfontosabb legyek, elsősorban magamat kell szeretnem, az én életemet kell újra megszerveznem – pasival vagy anélkül, de inkább anélkül - , és csak a húszadik, sokadik gondolatom lehet az: vele mi van. Bár elég kérges a lelke ahhoz, hogy a makacssággal és a hárítással olyannyira felvértezze magát, hogy elfogadja majd ezt a neki rendelt (vagyis magának épített) sivár életet. Ebben is nagy túlélő.
És látod, már megint róla írok.
Magamról: megbeszéltük a fiúkkal, hogy befestem a hajamat vörösesbarnára. Új élet kezdődik – új dizájnnal. Kíváncsi leszek rá. Pasit nem keresek, mert nem akarok csalódást, megaláztatást, fájdalmat. Megpróbálom magamagam megélni úgy az életem, hogy teljes legyen. Aztán egyszer majd talán boldognak is érzem magam.
Szinte várom, mikor csörren meg a telefon. De mit mondhatnék neki?
Azt, hogy: „Ezúttal elkótyavetyélted a bőrkabátodat, kedves G.-m!. A magadról adott jellemzés inkább úgy hangzik: az értékes emberi kapcsolatokat meg kellett volna őrizned, de te inkább a társkereső oldalakon szereztél magadnak értékteleneket. Ezzel elveszítetted azt, aki az egyetlen élő kapcsolatod volt a külvilággal. Négy nap alatt elküldtél 23 levelet és 35 üzenetet, ha annak az energiának csak töredékét a kapcsolatunk ápolására fordítod, rögtön nem érezted volna gyötrően magányosnak magad. Előtted a kibertér: ott nincs szükség kézfogásra, érintésre, simogatásra, ölelésre. Élj vele.
Az elmúlt nyolc hónapban olyan morális leépülésen mentél keresztül, ami rémisztő képet vetít ki: képmutató vagy, és méltatlan ahhoz az emberhez, akit megismertem. Ne légy kíváncsi az érveimre: fájdalmas lenne. A szembesülést végezd el magad, a leveleim (amiket összegyűrve kidobtál) jó útmutatásul szolgál(ná)nak.
Ha gyakrabban beszélgetnél az isteneddel, tudhatnád: a betegségem nem nekem szóló üzenet volt - téged akart figyelmeztetni. A veszekedéseinkből sem tanultál: csak szajkózod a magadét. Annak idején megismertem egy bölcs, higgadt, kedves, jó szándékú férfit, akinek volt érzelmi intelligenciája, önzetlenül képes volt segíteni, nagyon-nagyon sok munkával alakított, formált, hogy jobbá váljak. Én az lettem, ami vagyok, de ha most felhívnál, azt gondolnám, egy hímringyóval beszélek.”
Ezt nem lehet elmondani. Sem telefonon, sem másként. Az első szavamba belekötne, kiforgatná (embereket tartasz, Kabbala, és a többi kibúvó, ismerem jól). Leírni? Ha el is olvassa, a tudatáig nem hatol el – mert nem akarja, hogy elhatoljon. Önvédelemből.
Imádkozom. Érte is, magamért is.
A saját fegyverével
2009.06.01. 15:34 | klarisz | Szólj hozzá!
Eltelt három hét, ami nem volt nehéz, mert hetente csak egyszer-kétszer látjuk egymást. Volt közte egy igazán kellemes nap, amikor cseresznyét szedtünk, meg egy érdekes délután, amikor L. nevű ismerősével találkoztunk. És látod, most erőlködnöm kell, hogy felidézzem, mikor is szeretkeztünk utoljára. Vagy a memóriám gyengül, vagy az együttlét volt feledhető.
A T.-vel való randi természetesen nem jött össze, amiért akkor ott irtózatosan pipa voltam, elmondtam mindennek. De talán a FE rendezte így, hogy megkíméljen ettől a kalandtól. És közben sokat dolgoztam, ami csak azért említésre méltó, mert végül is ez, a munkám az, ami aláásta a G.-vel való kapcsolatomat. Minden nap délután vagyok műszakban, olykor vasárnap is – akkor mikor találkozzunk? Márpedig az értékes kapcsolatokat ápolni kell, az értékteleneket pedig a helyükön kezelni. Megpróbálom.
Egyik délután az N.-ben sörözgettünk, és mondja Gy.-re, a tulajra, hogy 40 kilót lefogyott, s mióta az asszony elhagyta, ott virít a mittudoménmelyik társkereső portálon. E mondatból nekem csak az volt a lényeg, hogy akkor babám azt az oldalt te is látogatod. És megkerestem az oldalt. És még pár másikat. Kettőn felfedeztem Zarándokot, és mindkét helyre regisztráltam, mert kíváncsi voltam, mit avagy kit keres ott. Megtudtam. „Legyél toleráns, kulturált, őszinte és szenvedélyes. Ne hátrálj meg a kihívások elől.” És függetlenként regisztrált, kicsit megszépítve az adatlapját. Miért vállalkozót írt a rokkantnyugdíjas helyett? Képmutatás. Manyi néven regisztráltam, és küldtem egy ártatlan figyelemfelhívást. Aztán elkezdődött a levelezés, a következőképpen:
Kedves Zarándok!
Látom, a gépnél vagy, olvastad, ezért sietve elnézést kérek, figyelmetlen voltam. Nem vettem észre, hogy Fejér megyében keresel. Nem is vagyunk olyan messze, mint elsőre gondolnánk. És az elvárásaidnak sem biztos, hogy megfelelek. Ha ezek után is érvényes az üzenet, akkor úgyis jelentkezel. Szia: Manyi
Kedves Manyi!
Fejér és Tolna megye között valóban nincs távolság. Gyakran járok arra, hétvégén is ott van programom. Gyorsan rám találtál, és legalább nem kérsz azonnal fényképet. Nincs mit titkolnom és nem "inkognitóban vadászok", csak még nem tudok képet feltölteni magamról. K.-ban lakom, és ott dolgozom saját műhelyemben. Magányos nem vagyok, de az egyedüllét időnként nyomaszt. Hogy mit keresek itt? Magam sem tudom, de miért ne...Néhány napja ez az oldal beerőszakolta magát az iwiw lapomra, én meg kitöltöttem, és azóta itt vagyok, mint "képtelen pasi". A függetlenségemet nincs szándékomban feladni, de ki tudja, bármi összejöhet. Nem bízom az ilyen irányú kapcsolatteremtésben, de a sorsnak és a hölgyeknek megadom az esélyt. /JA és magamnak is/
Egyelőre ennyit magamról. Folytatjuk a csevegést?
Zarándok
Én hiszek a véletlenekben. Nem gyorsan találtam rád, már itt voltam, amikor regisztráltál, de elfelejtettem a jelszót, így újra regisztráltam. A zarándok tetszett meg, az hogy nem keresztnevet írtál. Képet azért majd kérnék, és én is küldök, nehogy csalódást okozzak. Nem nehéz, a rendszer mindent utasít. Nekem nincs ivivem, de ha tudnám a neved, megnézhetnélek. Én már rég külön élek a férjemtől, és tudom mi a magány. Megértelek. Esélyt adok én is magamnak. Ha gondolod, chetre is mehetünk.
Hiszek a véletlenekben. Talán jobb is így. Az üres borítékban kínáltam e-mail lehetőséget, és megírtam, nem gyorsan találtam rád. Itt voltam, amikor regiszt.-tál, de elfelejtettem a jelszavam és újból bejelentkeztem. A neved tetszett meg: zarándok, nem pedig keresztnév. A képcsere viszont kéne, nehogy nagy csalódás legyen. Ha nem tudsz feltölteni, add meg a neved, és az iviven megnézlek, bár nekem nincs oldalam. De előbb te lépj, mert úgy kell. És a magányomról írtam,de az jobb,hogy "üres" maradt. Majd egyszer...Ide is írhatsz: manyi.kis@gmail.com.
Manyi
Szia!
Ilyen a technika. Üres borítékot kaptam tőled, de az adatbázisodból elővettem a leveledet. Chetelni nem szoktam, bár egy próbát megérne. Iwiw-en Gere Gábor (Papa)-ként szerepelek. Tájékozódj nyugodtan. Várom a válaszod.
Zarándok
Megnéztem az ivived. Direkt jóképű vagy :)). A műhelyedet is láttam. Biztosan sokat utazol. Az van nálad, hogy családi állapota: kapcsolatban. És az ismerőseidet is megnéztem, biztos ott a kapcsolat. tippeltem is. Úgy igazságos, hogy küldjem a képet, de ha nem vagyok szimpatikus, inkább ne válaszolj. Úgy nem bánt.
Manyi
Szia!
Keveset utazom, azt is inkább hivatalból és nem passzióból. A "kapcsolatban" régi ügy, de meghagytam, nem írtam át. Minek vagy kinek? De az igazi bejegyzés az elvált lenne. Érdekelne, hogy kire tippeltél, de szerintem nem nyertél. Várom a képeket. Légy jó, és álmodj szépeket.
Zarándok
Ahhoz, hogy a képem elküldhessem, neked engedélyezni kell. Bal oldalon a kapcsolatok 2 pontnál a fotót küldenének csíknál kell engedélyezned. Biztosan akarod? Mert én már nem. Elbizonytalanodtam. De persze hogy küldöm. A tippemet nem szeretném elárulni, és minek bolygatni egy régi kapcsolatot. Csak újból eszünkbe juttatjuk a megromlott gyötrő ügyeket. Nekem sem esne jól, ha a volt férjemről kérdeznél. Csúnya ügy. Ha mondom, az oké,de nem faggatásra. Ha amúgy is erre jársz, akár találkozhatnánk is. De előbb a képet. És ha nem tetszem, akkor ahogy kértem: ne válaszolj.
Manyi
Jó reggelt Manyi!
Megkaptam a képet, OK. Te is írhatnál magadról néhány sort bemutatkozásként. Folytatjuk a csevegést? Valamikor jövő héten ismét járok Dunaföldvár felé...
Zarandok
Tudod, kedves Gábor, sosem gondoltam volna, hogy így adod ki az utamat. Magányos vagy? Csak te tehetsz róla, felkínáltam, hogy melletted élhessek. A kényelmed ennél fontosabb volt. Azt mondod a kapcsolatunkra: régi ügy. Neked ez régi ügy? Keveset találkozunk, igaz. De te semmit sem tettél ez ellen, csak vártad, hogy házhoz szállítsam a heti élvezetedet, mint egy pizzafutár. Úgy kínálgatod magad a párkereső oldalakon, mint egy vén kecske. Beteg vagy. Kérj segítséget.
Klári
Manyi!
Ha én valakinek ki akarom adni az útját, akkor azt közlöm vele. Egyszer sem írtam le, hogy magányos vagyok, csak azt, hogy nyomaszt (időnként) az egyedüllét. Azt, hogy mellettem élhess, nem valószínű, hogy komolyan gondoltad, legfeljebb erősen kívántad, mert komoly érvek szólnak ellene a te részedről. Igen, a kapcsolatunk valóban régi ügy, nem közöltem senkivel, hogy vége is van.
Érdekelne, még hány oldalon árulom magam, mert azokhoz nincs közöm. Úgy érzem, kellően őszinte és egyértelmű volt, amit írtam. Nem csaptam be senkit, és legfőképpen nem csaltam meg senkit, még szóban sem. Az egyszerű kíváncsiság vezérelt.
Éreztem, hogy Manyi fiktív, mert zavaros a "meséje", gondoltam arra is, hogy te vagy a vonal túlsó végén, ezért csak elvétve szundítottam az éjszaka. Az oktalan féltékenységed kellemetlen napokat és álmatlan éjszakákat okozott neked. Mondd, miért lesed, hogy mi történik a gépemen? Beteggé teszed magad. Én is tudom néhány címed és jelszavad, de soha nem kutakodnék az adatbázisodban. Azt hiszem, ma elmondtam volna neked ezt a pillantás sztorit, mert nyomasztott volna a dolog. Nehogy úgy járjak, mint a vebszarral, mert arról nem is tudtam.
Gábor
Utána felhívtam telefonon. Hárít és vádaskodik. Hogy turkálok az adatbázisában! Csak azt nézem és látom, ami bárki számára elérhető. Illetve már azt sem, mert töröltem Manyit. Tudom, hogy függ a net-től. A párkereső oldalak nyújtotta izgalomtól. Bekapcsolja a gépet, és felmegy az adrenalinszintje. A lehetséges kalandtól, a megélhető randiktól, az elképzelt szextől. Ezzel a démonnal nem tudok harcolni. Átengedem a karmaiba.
Érdekes, hogy a reg. lapján még 34 levél, huszonvalahány üzenet és 3 barátnak jelölt van. Négy nap alatt! És átbogarászta 274 nő adatlapját. Ha ennek az energiának a felét rám fordította volna, rögvest nem lenne elviselhetetlen a gyötrő magánya.
Akkor most arról, hogy mi várható. Ahogyan B. kérdezte: „Miért vagy még mindig mellette?” Kezdetben persze megszokásból, aztán félelemből. De ma? Ma már nem akarok így mellette lenni. A sorozatos regisztrálásával, keresgélésével kiderült: képmutató, hiszen mellőlem kacsingatott ki ezekre a nőkre, flörtökre. A miért mindegy is: akár azért, mert velem elégedetlen, akár azért, mert most akarja megélni a sok-sok kihagyott kalandot, akár azért, mert kapuzárás előtti pánik uralkodott el rajta, akár azért, mert a szíve és lelke helyett a farka vezérli, akár azért, mert normális kapcsolatot akar kialakítani, hogy a hátralévő 10-20-30 évet stabillá tegye. Mindegy a miért. Azt tudom, hogy ez hozzám így méltatlan. És azt, hogy a társkereső oldalakhoz való vonzódása már-már beteges. („Magam sem tudtam miért, de regisztráltam.”) Tehát tudom, hogy ezúttal vége a kapcsolatunknak. Hú, de nagyon sajnálom, amiért ilyen csúnya véget ért! Bár megkérdezem: érhetett volna szép véget? Szebb lenne, ha bejelenti: unlak babám, más kell, hagyjuk abba? Kétlem. Ugyanilyen rosszul esett volna, és valószínű, a feldolgozása is ugyanilyen nehéz lenne. Mert nehéz.
A farok csóválja G.-t
2009.06.01. 15:33 | klarisz | Szólj hozzá!
A tegnap eltelt, ám közben jönnek-mennek a finom üzenetek. Az iwiw-re is, msn-re is kapok pár sort - lám, lehetséges a figyelmesség. Nem lógok a nyakán, de válaszolok a levelekre, és fel- vagy visszahívom, ha keres. A beszélgetéseink tónusa egész kellemes, nincsenek tüskék, s visszafojtott indulattól terhes mondatok. Még kedvesnek is mondhatnám.
Az első levélke hétfőn este érkezett: legyen szép az álmom, könnyű az éjszakám. A második tegnap reggel: vinném-e magammal a hajókirándulásra. Tegnap este hosszan cseteltünk: a T.-vel való találkozás foglalkoztatja. Ideges. Tart a csütörtöki naptól (én is), dekázgat a gondolattal, mert hol kalandnak, hol kihívásnak éli meg. Majd lecsillapodnak a kedélyei. Azon voltam tegnap, hogy ne a megfelelés kényszere munkáljon benne, hanem a felfedezni való izgalom. Tán sikerült ezt elérnem. Ma reggeli levele azt firtatta: a csetelés közben volt-e orgazmusom. Ó, ha ez így működne! Közben T.-vel is váltok üzenetet, reggel este. Megzuhant kissé, azt hiszi a barátja még mindig a régi nőjét szereti. Vigasztalom. Erőlködik. Azt mondja, ő szereti S.-t, de lehet, hogy ez csak az újnak és a másnak szóló hirtelen lángolás. Közben a régi barátja bombázza: szálljon már le a fellegekből.
Közben persze magamra is figyelek. Hogy nekem jó legyen. Nem várok sokat az estétől, és mégis. Nagyon csalódott lennék, ha nem jönne össze (benne van, hogy T. visszatáncol), ugyanakkor félek is, hogy milyen érzéseket vált ki belőlem. Azt tudom, hogy G.-nek szeretném emlékezetessé tenni a napot: élete végéig ne felejtse el. Ő meg attól tart, mi van, ha rákattanok a nőkre. Előfordulhat, bár nehezen tudom magamról elképzelni. Mondtam neki: nekem az kell T.-ből, amit ő nem ad meg nekem: simogatást, kedvességet, becézést. Férfi is megadhatná, de G. erre alkalmatlannak tartja magát. Akkor megszerezzük. Persze G. titkon abban reménykedik, hogy ez majd vissza-visszatérő esemény lesz a kapcsolatunkban. Ó, hogy legyezné a férfiúi hiúságát! Nem tudom, mit gondoljak erről. Minden - vagy majdnem minden - a holnapi estétől függ. Meglátjuk. Egyelőre az foglalkoztat, mit vegyek fel, ami egész nap kényelmes lesz, és még este is csinos vagyok benne. Nem fázok a munkahelyemen, de jól mutatok. Napok óta kezelem a bőrömet: kenegetem ezzel azzal, szőrtelenítek. Vajon van miért? Levágtam a körmeimet, azt hiszem, körömlakkot sem festek rá. Hajat csak holnap mosok, hogy friss legyen. (És közben jönnek a vizesek…) Ma napozni akartam, de borús az idő, maradtam itthon. Rendet raktam, pakoltam, mostam, tán boltba is megyek, és főzök valamit. Kéne. Ráérek későn indulni, bőven van időm. Ez a várakozás, ez a készülődés… Emelkedik a vérnyomásom. Vagy a stressz dolgozik?
T. a mézesmadzag
2009.06.01. 15:31 | klarisz | Szólj hozzá!
Még a tegnapi naphoz tartozik, hogy alig fejeztük abba az msn-üzenetváltást, csörgött a telefonom 11-kor és 12-kor. Nem hallottam. Csak ebéd táján néztem meg, mielőtt munkába indultam volna. Visszahívtam, s jó hosszasan érdeklődött a T.-vel való találkozásról. Hogy voltam-e a pasival? És T.-vel? És akkor hogy jött össze ez a randi? És a részletekre is rá-rákérdezett. Vagy egy órát beszéltünk. Aztán dolgozni mentem, de délután rászántam magam, hogy onnan is felhívjam: nyugodjon meg. Nincs semmi baj, lesz egy kalandos esténk, így élje meg. Nyugtalan volt, délután sem tudott pihenni. Járt az agya, gondolkodott. Sajnáltam. Amennyire lehetett, igyekeztem higgadt maradni, és nem idegesíteni. Amikor hazaértem, egy levélke várt az iwiw-en: „Kedvesem! Legyen jó az álmod. Jó éjszakát kíván a párod. Papa”
Majdnem elbőgtem magam. Válaszoltam rá: „Kedves! Amikor olvastam, már aludtál. Amikor ezt olvasod, még alszom. Reménykedem, hogy az életben nem beszélünk el így egymás mellett. Finom üdvözlet, érzem: őszinte. Úgy lesz minden, ahogy kívánod nekem, és úgy lesz, ahogy kívánom neked. Asszonykád”.
Pesten épp az Eckermannból fordultam ki, ahol Judittal megittunk egy kávét, amikor vissza akartam kapcsolni a csendes üzemmódot a telefonon - értekezletem volt előtte -, s látom, hívott. Kedves volt, s kérdezte, mikor érek haza, mert pletykálkodni szeretne. Nehéz nap volt (már a D., Bp., Sz. út is elég lett volna, meg a 20 oldalas lap a gazdasági kalauzzal!), vagyis izzadtan, fáradtan, nyúzottan értem hétre a művházhoz. Nem is emlékszem, kérdezett-e valamit, vagy csak magamtól kezdtem el mondani: T. lájt kólát iszik, legyen meleg víz, és onnantól kontrollálatlanul mondtam a magamét, miért akarom ezt az estét, mit változtathat meg, és a kapcsolatunkról beszéltem, csak úgy dőlt belőlem, mindaz, ami a hetek, hónapok, évek során beszorult. Hogy nem akarok heti egy napra feleségszerű lenni (de hát egy héten csak egyszer találkozunk - vetette közbe halkan, és tudom, hogy igaza van, már megint igaza van), olyan mintha volna négy fél házam, de nem tudnék hol lakni, a szeretői státuszt kellene megtölteni azzal, amivel nem lehet, mert ő nem tud változni. (Ne is változzon, így jó, ahogy van.) Nem akarom kierőszakolni, kizsarolni, hogy tudjon simogatni, kedveskedni. Hol mikor sértett meg. Miért nem fogad el olyannak, amilyen vagyok. Miért kell megfelelnem az ideáinak, amikor ez nekem egyre nehezebb - már-már reménytelen -, s mi az, amire vágyom. Mit várok, milyen utakon, megoldásokon gondolkodom, kiktől kértem segítséget, mi lehetne, mi volna jó. Egy össze-vissza, kusza, katyvaszos szóáradat volt, de a legfontosabb mondatot azt hiszem, kimondtam: szeretve akarok lenni. De ebből az ömlesztett zagyvaságból csak szófordulatok maradhattak meg benne, vagy inkább egy érzés-halmaz, amivel ki tudja, mit kezd. A monológomban volt egy pont, amikor keserűen szedelőzködni kezdett, s egy pusziért odahajolt. Mondom, izzadt voltam, büdös, sminktelen, fáradt. Elhúzódtam? Talán. Ez megbántotta, és azért elmondta, neki milyen nehéz, az ő bőréről is szó van, mert ő a központja a vádaknak, és én csak tolom el magamtól, távolodok a magam világába, ilyeneket. Meneküljön, mondtam, keressen egy nőt, aki elég fiatal még, hogy kedvére alakítsa, én meg legszívesebben leeresztenék, mint egy lufi, és hagynám magam megöregedni, engedném magam hasasra hízni, hogy ne kelljen örökké erőlködnöm. Az értékeit mindig megőrizte, hozta a példát az életéből, a bőrkabátját sosem adta el, hogy piát vehessen. És a kihívások elől sem futott el. Adott egy puszit, vagy talán többet is, megsimogattam a füstös haját (sok a szúnyog a tanyán, füstölnie kell), és azt hiszem, egyikünk sem lett sem könnyebb, sem okosabb ettől az estétől. Megint beletenyereltem a nyugalmába. Amit nem akartam, csak a saját nyugalmamat keresném meg végre. Már csak hármat kell aludni T.-ig, aztán lehet, megkérem, hogy pihenjünk meg egy kicsit. Megyek a magam érzelmi dzsungelébe, ő is élje meg a dugós korszakát, és a sors majd eldönti, melyikünk hol és kinél találja meg magát, a boldogságát. Én tudom, hogy sosem látom aztán, de el kell őt engednem magam mellől, mert különben magammal rántom. Abban reménykedem, hogy barátnak megmaradna, időnként beszélgetnénk egy jót. Bár a fene tudja, az egészséges-e, mert ha fájdalmak szorulnak mögé, akkor az inkább kínzás. Szóval most sem tudok semmit. Nem vagyok sem közelebb hozzá, sem beljebb a gondjaimat illetően. Terápiás csoport? Szekszárd? Pár nap egyedül a Lajos-tanyán? (ha nem az ereimet vágom fel végül…)
Egy útra még nem gondoltam. Na, majd holnap eljátszom a gondolattal. Emlékeztetőül: Repülj, ha Ozzie üzen! Akkor hogy is oldottam meg?
Mindenki másképp látja
2009.06.01. 15:14 | klarisz | Szólj hozzá!
Öt nap. Öt napnak kell eltelnie csütörtökig.
De előbb a tegnapról. Lesétáltam a Duna-partra. Néztem a vizet, a fákat, a messzeséget. Sok-sok régi emlékemet előhívta a felejtés sötétjéből. A kulcsi szélkereket bámultam: milyen közel van. És milyen távol! Akkor megállt mellettem I. Kicsit beszélgettünk az ütős gyógyszeréről, meg az egészségemről. És előhozakodtam neki a vajúdó kapcsolatommal. Ő is elmesélte a kálváriáját. Válik éppen, nagy harc lesz. Arra kért, tegyem mérlegre az érzéseimet. Szeretem, vagy sem? Tudok nélküle élni, vagy sem? Akarom őt, vagy sem? Aztán lépjek. De lépjek! Vagy harcoljak érte, okosan, ésszel, szemet becsukva, ha kell, dolgokat észre nem véve, ha kell, kompromisszumokat kötve, ha az kell. Ha nincs rá szükségem, akkor viszont gyorsan lépjek le. Minél előbb, annál fájdalommentesebb. Az öregségről is beszélgettünk, és azt mondta, verjem már ki a fejemből, mert rögeszmésen rögzül. Csinos vagyok, vonzó, sokak számára kívánatos. Ha ő nem is tudja kimutatni az érzéseit irántam, legalább én szeressem magam. És a szex. Az ő volt férje is kérte a hármast. Minden férfi kéri. Tegyem meg, mert különben megkeresi máshol. Aprócska áldozat ez a karmikus lelki kapcsolatért cserébe. És sok szerencsét kívánt. A FE rendezte úgy a dolgokat, hogy T.-ivel találkoztam ezután. Késett, de az egész estét együtt tölthettük. Elmeséltem neki a félelmeimet. A jeleket, amiket G. viselkedésén észrevettem. A tegnapiakat például, hogy egész nap megfeszítetten dolgozott, s közben nem volt egy órája rám, viszont négyszer is bejelentkezett a net-re. Hát bizony csóválta ő is a fejét. G. érzéseit illetően nincs kétsége, de az biztos, hogy fárad a kapcsolat, kezd kihűlni. Az kirajzolódott: G. gyenge szakítani, de így megtartani sem fog. Szívesen segít. Tegyük féltékennyé, de úgy, hogy ne legyen jogalapja ezért elküldeni. Megcsalni egy nővel… Vele. Megbeszélte a barátjával telefonon, nincs-e kifogása, a barát nagyon nyitott, azonnal invitált az ágyukba harmadiknak. Figyelem: egy lehetséges út, ha mégis kiszakadok ebből a kapcsolatból. T. kedves volt. Vigasztalt, kedveskedett, ölelt, simogatott, és biztatott. Mennyire szükségem volt már erre! Mint a sivatagszáraz föld, ami esőre vár. Amikor elváltunk, úgy ölelt meg, mintha a világ erejét akarná belém oltani. Csütörtökre beszéltünk meg találkozót, majdan G.-vel hármasban. Már csak G. nem tud róla. Hazajöttem, és itthon a fiam üzenete várt: „Te sosem fogsz megöregedni. Az élet lassan elvonul majd az arcod fölött, ennyi lesz, semmi több, és te attól még szebb leszel. Öreg csak az, aki már nem érez semmit.” Este még msn-eztünk T.-vel, mert éjszakás, így tartja ébren magát, aztán nagyon békésen, boldogan elaludtam.
Reggel görcsök nélkül, a várakozás izgalmával ébredtem. G. csakhamar bejelentkezett, és küldött egy kedves mondatot. Aztán jött a hosszas kérdezz felelek, amit a többi levél mellé mentettem. Kicsit távol került tőlem, mert rossz néven vettem a tegnapi elhessentést, de a csütörtök bizonyára lázba hozta. Itt tartunk most. Az agyam persze pörög: mit szól hozzá, féltékeny-e, hogy megkeresem és megszerzem magamnak, amit ő nem tud megadni, vagy csak a hármason fantáziál, de végül is harag nélkül váltunk el. Bizonyára az ő agya is pörög. Neki is van öt napja, nekem is. Elmorzsolom. Most kimosom, amit tegnap elfelejtettem, és délután munka vár. Holnap Pestre utazom, aztán F.-re, sok időm nem lesz elmerülni a dolgaimban. Vágom a napok centijét. De előbb egy kávé.
Vedd észre, ha leráznak!
2009.06.01. 15:13 | klarisz | Szólj hozzá!
Váratlan fordulatok bizony vannak. Útálom a horoszkópot, de a ma reggeli bejött: valakit ma végérvényesen el kell engednem. Tegnap még azon filóztam, hogy menjek hozzá, vagy maradjak. Talán a FE munkál ebben is, mert a segítségét és iránymutatását kértem. Mert dél körül hívott, hogy sok a munkája, de nagyon sok, és akkor ma nem tudunk találkozni. Biztosan megértem. Hát nem értem meg. Nekem ez az egyetlen napom van, aminek szabad az estéje, ráadásul esténként ő már nem is szokott dolgozni, legkésőbb 5-6 felé leteszi a szerszámokat. De végezzen akármilyen későn, nem igaz, hogy 7-től, 8-tól nem volna rám egy órája. Inkább nem akarja. Nekem inkább az jön le, hogy „bántani akar”, nem akar találkozni velem, vagy mert a töke tele a nyűglődésemmel, vagy szándékosan arra vár, hogy ideges leszek, és robbantok. Ilyen még nem volt a kapcsolatunkban. Pár kört futottak a gondolataim. Így akar távol tartani, mert tudja, hogy vasárnap dolgozom (megkérdezte), és akkor holnap nyugodtan kalandozhat, randizgathat. Az is eszembe jutott, hogy este meglesem, aztán csúnyán megszidtam magam ezért az ötletért.
Nem elfelejteni: a méltóságomat megőrzőm. Tehát csendesen csak annyit mondtam: megértem, persze, minden jót, heló. Erre visszakérdezett, hogy akkor most ki van rúgva? Miért akarja ezt hallani? Ha szakítani akar, akkor szakítson, ne bízza rám a piszkos munkát, csak hogy az ő lelki békéje megmaradjon, a lelkiismerete tiszta legyen. Mert ő ugye csak hagyja magát a dolgok által megtörténni. Meglepő módon nem borultam ki annyira, mint gondoltam. Bevettem egy negyed nyugtatót, pihentem egy órát. Közben T. hívott, hogy 5-kor találkozhatnánk. Készülök, nagyon.
Megebédeltem, nyugodt gyomorral, és most készülök a találkozásra. Sétálunk egy nagyot a Duna-parton. Séta! Mióta vágytam erre! És talán fotózok is. Úgy tűnik, mozgalmas estém lesz. Holnap nyugis délelőtt, délután pedig - végre - munka.
Látod, mennyire hosszú tud lenni egy nap? És mennyi sok esemény, bosszúság belefér? Úgy tűnik, végzett a munkával, mert 15.21-kor bejelentkezett az iwiw-re. Ezt add össze. Most jutna rád ideje, mert egy óra alatt el tudna készülni. Vagy el fog - másért? Vagy elkezdi a motorcsónakos anyaglistát készíteni? Azzal sem végez hétig? Vagy fáj mindene, és mozdulni sem bír? Eszébe jutsz, vagy rád sem gondol? Jó volna tudni. Jó volna látni, titokban.
Na, ez az este is hosszú lesz. És még mosni is elfelejtettem.
Nincs több levél
2009.06.01. 15:12 | klarisz | Szólj hozzá!
Tegnap megírtam Timi után szabadon… azt, ahogy láthatnám. Mert láthatnám úgy is, igen. Bizonyos szempontból minden szava igaz, még ha egyoldalú, cinikus és igazságtalan is. De jólesett kiírni magamból, hogy ne kelljen elmondanom.
Íme:
Timi után, szabadon…
Nincsenek illúziók, kis csodák, pici varázslatok, csak megszokott mozdulatok. Te vagy a heti disznóság, szombatra vagy vasárnapra időzítve, mert csak az az egy napod szabad. Nem valami romantikus… Télen pizsamában, nyáron gatyában fogad. Otthon van, s úgy is érzi magát. És te nem vendég vagy, akiért illene felöltöznie. Te legközelebbi hozzátartozó vagy, és az egyetlen ember, aki a külvilággal való kapcsolatot jelenti. Na, becsüld meg ezt a státuszt. Kulcsod van a lakásához, mégsem érkeztél soha bejelentés nélkül, nehogy megsértsd a privát szféráját. Furcsa: amit nyújt, az házassághoz sok, a szeretőnek kevés.
Ha borotválkozott, vedd megtiszteltetésnek, mert nem ez a napja. Végigülöd a kávét vagy teát, beszélgettek közömbös ügyekről, emberekről, munkáról, de csak felszínesen, mert kínosan ügyelsz rá, nehogy egy szavad is panaszkodásnak tűnjön. Inkább nem beszélsz. És nem kérdezel, mert abban is benne rejlik a negatív hozzáállásod. Ha megkérdezed, milyen idő lesz holnap, azt a választ kapod: Ne rinyálj mán, hát jó! A lelked másra vágyna (sóhajra, csöndre, érintésre, ahogy azt azon a bizonyos szombaton, amikor hazahoztad a kórházból, megélhetted egyszer), de te mosolyogsz és tréfálkozol, okosan humorral palástolod az érzelmeidet, mert megkapod, hogy már megint fosol, pánikolsz! A „beszélgetés” közben időnként hangosan ásít, de ez nem neked szól, nem téged és a helyzetet unja, csak fáradt. Mindig fáradt. Hajnalban kell, sokat dolgozik. Ritka kivételtől eltekintve nem mentek sehová. Séta kizárva, egész nap a levegőn van. Fagyi van a hűtőben. Az undok presszósnő kávéja pocsék. Az övé viszont príma. Még mindig a „beszélgetés” közben a számítógépén többször megnézi az üzeneteit, és csalódott, mert nem írt neki senki. Ahhoz, hogy kapjon, küldenie is kéne. Valami automatizmus miatt közben a tökét vakarja. Megszokta. Te is. Kedves szót nemigen kapsz. A sok év alatt párszor mondta, hogy csinos vagy, az utolsót dunsztosüvegbe raktad, hogy sokáig elálljon. Ritka kincs. Nincs is mit dicsérni rajtad. A nyakad ráncos, a hasad lóg, a bőröd aszott, az izmaid fonnyadtak. A tested öregszik, s képtelen vagy változni, mindezek dacára harsogni a pozitív életfelfogást, s nem tudsz keljfeljancsiként vigyorogni, vagy barbiként röhécselni. Valamikor azt hitted magadról: okos vagy, van humorod, jó érzéked, tapintatos, figyelmes, ápolt, tiszta, kedves és szorgalmas teremtésnek ismerted magad. A tőle kapott sok kritika megtette a hatását: a béka segge alatt érzed magad. Félsz tükörbe nézni, szégyelled a tested, már nem mered kihúzni magad, és nem mersz egyenes derékkal a férfiak szemébe nézni, töpörödsz össze, azzá a vénasszonnyá, akinek - mami, nyanya, öreganyám - becézni szokott. Meggusztálja a csinos nőket, utánuk fordul, ábrándozik róluk, kísérletezget, de milyen eredménnyel járna vajon? Fogadd el: gyorsan találna magának valakit, mert alkalmazkodóképes és kompromisszumkész. Vagyis nem számít, hogy butuska (de milyen vonzó!), hogy kérges a könyöke (de a szeme olyan őszinte!), hogy fehérfolyása van (de azok a mellek!), mert nem akarja majd a hibákat észrevenni. Bárki elég jó lesz - náladnál sokkal jobb -, aki magára húzza. Így működik a férfias önvédelme. Eszébe sem jut, hogy ne hasonlítgasson ideálokhoz, hanem elfogadjon (elfogadás!) olyannak, amilyen vagy. Tiltakozik minden változás ellen, de téged szüntelen változtatni akar. Magad vagy még egyáltalán? Egy helyen azt írja: az értékes emberi kapcsolatot meg kell becsülni és ápolni kell, az értékteleneket pedig a helyükön kezelni. Szavak… Az ápolás nem megdugás. Figyelem, kedvesség, ragaszkodás, de ha érez is ilyet, nem tudja kimutatni. Hát a sok-sok Müller-gondolat úgy szaladt át rajta, mint egy hasmenés? Be és ki. Nem tanul belőle? Lesznek nők az életében, de vénségére egyedül marad, a ki nem mondott érzelmei miatt - még nem tanulta meg - keserűn és boldogtalanul. Azt írta egy helyütt: az értékes emberi kapcsolatok mindennél fontosabbak. Hát rajtam kívül hány van az életében? Ha nagyon megnézem: egy sem. Örülj hát, hogy itten mostan téged hódítanak! Sétálj be a hálószobába, ahol az egyszemélyes heverőn egy igazi macsó bika dolgozik rajtad. Váú! Pár ásítás, aztán a lábával vakargatja a lábad - ez már az előjáték. A folytatásban a kezével is vakar, akár a kutyákat szokás, és csipked, erősen, már-már fáj. Ha meg akarod úszni, gyorsan kezdeményezel, de közben óvatosan kerüld ki a hasán éktelenkedő zsírdaganatot, mert senki sem tökéletes. Viszont tökös, fickós gyerek, tökéletes a merevedése, de ne örülj, ez nem neked szól, bármely más nővel így lenne, sőt, tán ígyebb. Nála ez ráhangolódás kérdése. Nem rád, hanem a szexre. Nem téged kíván, hanem az élvezetet. A farkával dug, nem a lelkével. Nyugi, a helyzeti előny nála, de te pénisz nélkül is tudsz élvezni. Jól megdug, többször is élvezel, láncorgazmussal a gyönyör csúcsára is elérsz, de a lepedőre vigyázz, kérlek, mert nehéz az agglegényélet: magára kell mosnia. A szexuális életetek olajozottam működik, mert síkosítót használsz. Pár rutinos mozdulat, és gerjedsz. Jusson eszedbe, amit oly gyakorta mond: hány nő örülne ennek! Te rendszeresen ki vagy elégítve, légy hát neki hálás. Megdug így, meg úgy, büszke, milyen kanos férfi, és valóban, elégedetten állapítja meg, hogy ettől holnap sajogni fogsz. És másnap is besöpri a férfinak szóló bókot, mert megkérdezi, sajogsz-e? Csakis az számít, mennyire vagy megdugva. Hogy a lelkednek mit adott, arról nem beszél, mert férfi. A nőnek kefélés kell, oszt annyi. Régen még ételekről neveztél el egy-egy szeretkezést. Mert lehetett. Volt közte, könnyű habos fagyi, zaftos pörkölt, meg ilyenek. Ti nem szeretkeztek. Ma dugás van. Vagy a változatosság kedvéért élvezkedés, kéjelgés, baszás. És szavak nélkül - mert még az életben nem mondta, hogy kívánlak, kellesz, akarlak - csak a te hörgésed, nyögésed hallatszik, le kéne szoknod erről. Na, ha végeztél, térden kúszol le az ágyról, tudod, a lepedő, ő a távkapcsolóért nyúl, le ne késse a híradót, te meg elmosod a kellékeket magad után. Erről eszedbe juthat az a mondat, hogy évekig használtad őt - ami persze már rég nem így van -, s most megkérdezheted: ki használ kit? És jobb, ha sietsz, mert ásítozik megint (mondtam már, nem neked szól!). Közben még ujjával mutatja szemrehányón, hogy 4-6 szeretkezés volna kívánatos és egészséges. Elámulsz. 4-6? Ezekkel a rögzült mechanizmusokkal? Ennyi megszokással? Szék, kávé, ágy, távkapcsoló. Azért elképzeled. Elképzeled, amint hetente 4-6-szor tuti időpontra házhoz szállítva megérkezik a megrendelt élvezet, akár egy illatos pizza. Te kiingázol hozzá, az ő kényelmébe… Talán ha együtt élnétek, s egy-egy reggel a karjaiba gabalyodnál, vagy mosogatás közben mögéd kerülne, vagy amikor a hátát mosod, s falnak döntene. Talán. De az ő vágyaiért neki kellene tennie. Te dolgozz a saját terveden, de erről ne beszélj, megsértenéd a férfiúi hiúságát. Siess haza, mert vár rád valami. Gyorsan ágyba bújsz, mert akkor kezdődik az, amit úgy hívnak: szeretkezés. Átéled újra az estét, de úgy, ahogy szeretted volna, ahogy szeretnéd: pár kedves szóval, egy-egy becézéssel, a füledbe súgott bókkal, olyan udvarlósan, rajongósan. Megy ez neked.
Betöltöttem a free-re, aztán mégsem küldtem el. Emelkedj már feljebb annál, mint hogy bántást okozz neki - intettem le magam. Azt hiszem, jól tettem. Mert ha halott a kapcsolat, ha nem, a méltóságomat megőrzöm.
T.-nek elküldtem a levelet. Válaszolt is gyorsan. M.-et rég kirúgta, mostanra rendeződik az élete. Jó volna vele beszélni, megoszthatnám végre valakivel a gondolataimat és a kusza érzéseimet. Mert én már magamat nem tudom helyrerakni, annyiféle dolog kavarog bennem. Szerelem, féltékenység, félelem, önzés, harag - és több órányi ima sem segít. Esténként csak azt kérem, legyen meg a FE akarata. De mi az ő akarata? Hogy ismerem fel?
A gyűlés sem adott annyit, mint máskor (vagy csak eleve nem akartam befogadni?).
Hosszasan mérlegeltem a kapcsolatot, ízeire szedtem, mit takar, mit hordoz magában. És egyszer azt gondolom, hogy neki éppannyira szüksége van rám, mint nekem rá, máskor meg azt érzem, csak az alkalmat lesi, hogy elhagyjam, elhagyhasson. Amikor ezekre a dolgokra terelődik a szó, azonnal kimenekül a beszélgetésből, nem ad egyértelmű választ. Azaz ad: szépen int pá-pá-t.
Most az virít a monitoromon: Ne elemezd, használd (ha akarod…)! Ez elégé visszacibál a realitások talajára. De miért kell engem visszacibálni? Miért szálltam el? Miért zökkentem ki?
Nem lehet mindennek az öregség az oka. Inkább a félrebillent önértékeléssel lehet baj. Nem kapok megerősítéseket, hát elbizonytalanodom.
Azt mondja erre a fiam, hogy: Anya, szép vagy! Anya, okos vagy! Senkivel ne hasonlítsd össze magad, mert az önhittséget, vagy kishitűséget okoz. És milyen igaza van. Azt mondta, elvisz egy retródiszkóba, hogy magamhoz térjek. Ott majd láthatok hasonló korú nőket, s azok mellett ő bizony kihúzza magát, milyen dögös mamája van. Arany fiam.
Ha úgy érzed, hogy alábecsülnek, lebecsülnek, seperd le magadról ezeket a férgeket - mondom magamnak. Igen: férgek. Minden egyes nap meg kellene veregetnem a vállamat, mert hihetetlenül kemény 55 év van mögöttem. Az utolsó 5 meg egyenesen - és szó szerint is - gyilkos. Ha valaki utánam csinálja és megmarad - majdnem olyannak, mint most én - annak benyalok.
Á. szerint döglődik ez a kapcsolat, s én csak húzom, mint a rétestésztát. Mert fájna a szakítás, és inkább az élveboncolást választom, mert elég önsorsrontó vagyok, hogy bántsam magam. Ő fél évet nem ad, és G. végleg eltávolodik. Becsajozik. Mindegy. Lehet, hogy igaza van. Kívülállóként elég jól ítéli meg a helyzetet. Búcsúlevél. Ez kicsim, búcsúlevél – mondta G. levelére. Asszem, igaza van. A másik szál viszont, hogy hagyjam már ezt az öregedés-effektust, és ne a ráncaimat lessem, meg a hurkákat, hanem szabaduljak bele abba, amit kínál az élet. Most éli a dugós korszakát? Akkor dugjunk!
Kíváncsi lennék, milyen lenne a reagálása, ha mondjuk holnap nekiesnék? Csakhogy már nem tudok nekiesni. Nem érti meg, hogy nekem nem az kell, hogy jól megkeféljen, hanem hogy a vállára hajtsam a fejem. Kefélni sem kell. Nem elfelejteni: 3 évvel idősebb vagyok. Én még akkor is javában kefélek még, amikor ő már impotens lesz.
Arra is gondoltam, hogy bepasizok. Csak találok egy olyan palit, aki udvarolgatna. Az ötletet még nem vetettem el, de nem is teszek érte. Csak nem a kudarctól félek? Nem. A macera idegesít. A konspirálás, a kockázatok, a hajórakomány, érted. (De baromira érdekelne, mi lenne a reakciója erre: Van valakim. Megvonná a vállát, és elengedne. Könnyedén vagy durcásan, de tudomásul venné, és nem marasztalna, nem harcolna, nem küzdene. Mutogatna felfelé, hogy az égiek így rendezték, vagy kuncogna magában, hogy végre facér lehet, s kezdheti a flörtölést a webrandin, vagy a szomszédasszonynál, vagy tudom is én, hol.)
Most már harmadik napja vagyok itthon ezzel a mandulagyulladással, de nem tesz jót, hogy ennyit agyalok. Amikor menni kell, meló van, akkor nem érek rá lelkizni. És érdekes, ahogy beülök az autóba, más lesz még a tartásom is. Akkor visszaállok a magam útjára. Nem függök tőle. Magányomban is stabil vagyok. Ha munka van, ő picike lesz és lényegtelen. A világot elhordanám, s hetekig eszembe sem jutna, sőt, talán még terhes is lenne, ha hív, ha keres.
Most azon agyalok, hogy miként legyen a holnapi szombat? Menjek hozzá, vagy sem? (Dugni nem akarok.) Ezekről meg beszélni nem. Tudok hallgatni, és meg tudom játszani magam, de mi értelme? Már a múltkor sem élveztem el, amikor ilyen lelkiállapotban bújtam az ágyába.
Amikor kicsit is megerősödik bennem a méltóság, akkor meg egyenesen megkérdezem: hát kell ez neked? Kell neked egy ilyen infantilis ember, aki most akarja behozni azt, amit eddig elmulasztott? Gyerekes, nevetséges, szánalmas. És nem őszinte (bár ő azt hiszi, az), mert még saját magát is becsapja. Lépések, mondatok. A leveleiben számomra frázisok durrognak, alig van eredeti gondolata. (Viszont ismerjük el: egy új csaj ezt mind hálásan beszopja, az előtt még tud villogni, ő lehet az olvasott, bölcs, sziklaszilárd pasi. Hogy fogják szeretni érte!) Többször elolvastam az elmentett msn-t és free-leveleket, egymásnak ellentmondó vagdalkózás. Aki egy levelet nem tud megírni, az miként csinálja meg a feladatát? Ja, hogy ez csak egy ajánlás? Kérem, sokszor fog még visszaesni, hogy rájöjjön: nem véletlenül mondják az öregek. De legyen makacs, a legközelebbi megzuhanásához én már nem asszisztálok. Másszon ki egyedül. Na ez az egy dolog biztos.
Fejlemény: T.-vel kávézunk egyet. Nagyon várom. Úgy fogok készülni, mint aki az első randijára megy. Csinos akarok lenni. És őszinte. Bízom az ítéletében. Amit ő mond, az a tuti.
Első nekifutásra igazán biztató. És ami fontos, akkora lökést adott az önbizalmamnak, hogy már be merem kapcsolni a telefont is, az msn-t is. Hívjon, ha akar.
Csak írtam, írtam...
2009.06.01. 15:11 | klarisz | Szólj hozzá!
Levél G.-nek
Szinte már félek a hétfőktől, mert történik valami. Szinte hinni sem merem, hogy megőrizhető és átmenthető a vasárnap békéje erre a hétre.
A féreg megint zavart akarnak kelteni körülöttem (bennem), és nem igazán van lehetőségem tenni ellene. A mesterkedése engem készít ki, mert nem tudok magamra, a munkámra figyelni. Ahogy süketen/vakon főzök, mosogatok, úgy fogok vezetni is oda és vissza, és a FE-n múlik, mikor csavarodok rá egy fára.
Elszántan küzdök az egyensúlyért, minden nap megdolgozom érte, fél órákat töltök elmélyüléssel, imával, de mi lesz, ha nem sikerül. A szemem hetek óta rángatózik, mert hurcolom ezt a feszültséget.
Az életünk is, a kapcsolatunk is nagyon törékeny mostanság, 15 év alatt nem volt annyi neheztelés kettőnk között, mint fél év alatt. Komplikálja mindezt, hogy egyikünk sincs sem mentálisan, sem pszichésen a topon. Nekem is, és neked is most elsősorban arra kell figyelni, hogy helyreállítsuk a lelki egyensúlyunkat, erre nem telik el két nap, és majdnem ott vagyunk, ahol ennek a cirkusznak a kezdetén.
Nagyon határozott vagyok, és higgadtan téged is erre kérlek.
Én kitöröltem a free-mből kabbalát, és a levelét többet nem bontom fel. Ha szenvedek a kíváncsiságtól, akkor sem. Nem kívánok semmilyen kapcsolatba kerülni vele.
Nem akarok nőkkel csetelni, mert elszívja az erőmet, és ami még ennél is fontosabb: ide köt a géphez. Egyedül neked tartom fönt ezt az sos-vonalat.
Nem bonyolódom senkivel sem félreérthető, vagy ígéretes, de éltető liezonba, ami megoszthatja az érzéseimet, a gondolataimat vagy az álmaimat. Nincs annyi időm, hogy ebbe bárki más még beleférjen. Magamon kívül csakis rád és a családomra akarok figyelni.
Téged is erre kérlek. Éspedig azért, mert kellőképpen fölcsavarodtál újra a netre. Ne légy a rabja, csak arra használd, amire való. Mértékkel. Szenvedélybetegek vagyunk, ezért könnyen beleragadhatunk a mézbe. A józan belátás alapján úgy vélem, több energiát fektetsz bele, mint amennyi indokolt lenne. És kabbalába is. Ne akard már megfejteni. Csavarodj le róla.
Van egy olyan érzésem, hogy ebben csakis mi lehetünk a vesztesek. Én ilyenkor nem hősködöm, hanem Senkit játszom.
Viszont így tudom túlélni.
Keress egy nyugodt félórát, és beszélgess magaddal: az első a legfontosabb, és azt is csak lassan. Ehhez képest nagy elánnal veted bele magad a régi közegbe (net, free, iwiw, regisztrálás, levélke, kabbala), mintha fölösleges lett volna a tanulópénz.
Ha valami félresikerült, akkor bizonyára másként kell élni.
Gondolkodj ezen kérlek, még mielőtt valami végérvényesen el nem romlik, mert érzem a veszélyét.
Erről is akartam veled beszélni, de aztán annyira másról beszéltünk, meg mást csináltunk (ami nem volt baj, nyamm.).
Új élet kezdődik. Értelmes, és nem a kibertérben zajlik, és nem ostoba csetelésből áll. Abban van beszélgetés, szeretet, gondolat, vagyis a klasszikus értékek. Amióta hazamentél, volt könyv a kezedben? Talán. De többször a telefon, a távkapcsoló és a billentyűzet.
Ha úgy jobban tetszik, akkor azt mondom, a régi Gábort akarom vissza! Azt, aki nem tud csetelni, iwiw-ezni, és nem fordul ki önmagából egy féreg miatt.
Kedves, nem kell válaszolnod, ez is csak egy olyan levél-levél, amilyet írni szoktam a reggeli kávéhoz. Majd beszélünk róla, ha akarod.
És minden más finomság is lesz, amihez épp úri kedved van.
Na, jól lecsavarodtam?
Szeret a feled.
És nem telt el néhány hét sem...
Van élet… Van élet egy pasi után is. Még akkor is, ha 15 esztendőt töltöttetek együtt, s még akkor is, ha a szakításkor úgy érezted, életed oda, nincs tovább.
Vasárnap még békés és meghitt volt minden, parányi bizalmatlanság ugyan motoszkált benned, csak egy megérzés volt: mintha titkot sejtettél volna a pillantásában, a mozdulataiban. Illetve a meg nem tett mozdulataiban. Miközben autót vezetsz, mindig simogatni szokta a térdedet, s kicsivel fölötte azt a csiklandós részt, amiért te gyakorta évődtél vele. Hazafelé jöttetek Földvárról, fürdőzni voltatok. Most nem tette. Meg is kérdezted: Mért nem fogdosod a combom? De addigra túl voltatok már azon a kellemetlen, de gyorsan lezárt témán, ami a barátod vonzalmával kapcsolatos - egy másik nő, I. iránt. Beszéltetek a földvári étterem remek kiszolgálásáról, a finom ételekről, s amikor már elfogytak a semleges témák, egy ártatlannak tűnő kérdést tettél fel: kereste-e azóta a nő? A válasz őszinte volt, s letaglózó: a barátod kereste. Úgy fejeztétek abba a találkozásról szóló nyomasztó mondatokat, mint amikor cigarettacsikket oltasz el: kiforgatni az égő parazsat belőle, s aztán sűrű mozdulatokkal hamuba fojtani, s nyomkodni, hogy szikra se maradjon, csak a fekete salak. Benned azért lappangva égett tovább a kétely, bizonyosságot akartál volna, szerelmi vallomást, megnyugtatást. E helyett mindketten úgy tettetek, mintha mi sem történt volna, s így értetek haza a lakásába, így pakoltátok ki a szatyrokból az átnedvesedett ruhákat, aztán teázás vagy kávézás után így követted a hálószobába, s így bújtál a válla hajlatára. De benned már elpattant valami, mert nem tudtál felszabadultan örülni az együttlétnek, élvezeted cserbenhagyott.
Innentől azt sem tudod, hogy az órák vagy a napok úsznak-e egybe, mert az msn-enen küldött üzeneteiden még nem lehetett észrevenni azt a hihetetlen rémületet, ami ekkor már uralt: van, vagy lesz valakije.
Pedig a levelet, ami kettőtök kapcsolatáról szól (most látom, s hinni sem akarod), csak csütörtökön küldted el neki. Megint csak egy kurta-furcsa msn-üzenet után, amiben nem volt már figyelmesség, becézés, bók.
Mit akartál azzal a levéllel? Hát garanciát. Hogy csakis téged szeret. S hogy ezt halld, keményen fogalmaztál, na, valld be, az már-már zsarolás volt.
Erre bejelentkezett megint msn-en, és türelmet kért (te úgy vélted, kibúvót keres, de lehet, hogy igazad lesz), s sürgetted, követelted az egyértelmű választ. Lesz kapcsolat, vagy sem? Ostobaság egy makacs embernek ilyen kérdést nekiszegezni, ha nem lennél annyira vakon elfogult, tudhatnád. És különben is: az öregségtől, az elvesztésétől való félelem annyira elvakít, hogy nem tudsz higgadtan mérlegelni. És kimondod helyette: Akkor vége, kedvesem. Ennyi volt. Tiltakozik még (talán udvariasságból, ez már sosem derül ki), aztán támad: „Ezt akartad kierőszakolni? Magad elől próbálsz menekülni. Ez nem megy. Sajnálom. Szia Kedves.”
Na, így ért véget a 15 év, amiről azt hitted, sosem lesz vége.
Az első percek a megkönnyebbülés percei voltak: túl vagy végre a bizonyításon, szembesítésen, vallomásokon, megrázhatod magad, visszaállhat a vérnyomásod, megnyugodhatsz, vége a hercehurcának. És könnyű lélekkel indulsz dolgozni.
A rossz percek ezután következnek. Nem tudsz a munkádra figyelni, csak a férfin jár az eszed, meg a szétment kapcsolaton, de leginkább azon: mi lesz most?
Elképzeled az első napot, az első éjszakát, az első hetet, hónapot, és látsz előre éveket is – nélküle. Ettől megrémülsz. Nélküle? Hát mit ér az élet nélküle?
Próbálsz magyarázatot keresni, miért kellett kiprovokálnod a szakítást (igen, persze, a nő felbukkanása, jelenléte, erotikus kisugárzása, fiatalsága, közelsége, elszántsága úgy morzsolta szét a maradék önbecsülésedet, mint erős tenyér a homokrögöt), de csinálhattad volna másképpen is. Ahogy a haverod mondta: nem észrevenni, még azt sem, ha megdugja.
De milyen kapcsolat az, ahol a másik félrekefél? Hát silány. A te értékrendedbe nem fér bele, bár lehet, hogy már azzal is beérnéd: öregecskedő, csúnyuló, ráncosodó, aszódó tyúk vagy. A megcsalás nálad egyébként sem az ágyban kezdődik, hanem az agyban. Ha a lelkedtől távolodik el a férfid, az nagyobb bűn, mintha az ágyába visz valakit.
Aztán arról próbálod meggyőzni magad: jobb ez így. Még időben kiderült, s jobb gyorsan elvágni a kapcsolat szálát, mint végigélni a később újra és újra éledő súrlódásokat, a sok-sok megalázó veszekedést, a se veled, se nélküled ribilliót. Úgyis véget ért volna: akkor már jobb előbb, mint utóbb. Nyugtasd csak magad…
Nem megy? Hát persze, mert nyitott szemed mögé is beúszik a férfi képe: látod őt, ahogy békésen, szinte nyugalmasan éli nélküled a napjait, sőt, látod, hogy boldog az új barátnőjével, s ettől kiborulsz. Agyafúrt bosszún töröd a fejed, fél éjszaka azon agyalsz, hogy tudnál betartani nekik, hogy tudnád tönkretenni a kapcsolatukat, hogyan próbálnád féltékennyé tenni a másikat, s hogyan tudnád kipöckölni az új nőt arról a helyről, ami a tiéd volt. Kergetik egymást a gondolataid, ötlet ötletet szül, s reggel úgy kászálódsz ki az ágyból, mint aki öt évet öregedett.
Hány nap telt el? Egy. Ez az egyetlen nap maga volt az örökkévalóság. Hány ilyen nap lesz még? Nyugtatókhoz nyúlsz, közben támaszt keresel, de a támaszod most a műhelyében barkácsol, magadra maradtál ebben a csatában.
Ekkor kerít hatalmába az önsajnálat. Beállsz egy sötét parkolóba, bömböl a zene, és órákon át csak sírsz. Magadat siratva persze, és a bánatodban nyakig merülsz, mert senki nem segít, senki nem sajnál. Talán ki mered mondani: ostobaságot csináltál, a türelmetlenségednek estél áldozatul. És ostorozod magad.
Mi jön még? És meddig tart? Keresed a választ, de nem találod.
Az msn-edre már nem kapsz üzenetet, törlöd is a címlistáról, interneten már nem tud elérni: a freemailt nem szereti, sőt, írni sem szeret, az iwiw-en nem talál meg, maradna a telefon, de az nem szólal meg. Talán a barátnőjével beszél? Vagy inkább személyesen látogatja meg? (Szinte a gyomrodból indul hódító útjára benned a zöld féltékenység.) A telefonodat hol kikapcsolod, hol be, aztán csak elnémítod, hogy lásd, ha keresne. De nem keres.
Nem keres, mert tudod jól: büszke és makacs. Csak egyszer kell elküldeni, és ő nem kuncsorogja vissza magát. Így van összerakva. Kiadtad az útját (Ki vagyok rúgva? - kérdezte, mire te azt válaszoltad: - Elhagylak, mondjuk inkább így.), és már kezded sejteni, hogy akkor ez bizony végérvényes.
Mire a harmadik nap rád köszönt, már ötvenszer elolvastad a levélváltást, szinte kívülről tudod a párbeszédet.
Ma kedd van. Eddig csak a freemailt és az msn-t próbálgatta, jönnek-e, mennek-e az üzenetek. Ma az várt: „OK. Semmi baj. Gábor.” Húzza az időt, hogy kihűljön, hogy fájdalmamban szakítsak vele. Hogy nyugodtabb legyen az elválás. Sebaj. Nyugodt lesz. Nekem nyugodt. Ne feledd a monitor üzenetét: Az én nyugalmam. Az én életem. Nincs több harc. Meg tudom csinálni!
Hogy is várhattam, hogy majd válaszol?! Utál írni. A személyes találkozást kedveli, csakis úgy tud jól érvelni.
Olykor a csendnek is van üzenete…
Leltárt készítek, ki mivel vádolta a másikat, s mennyi az állás. Korábbi sérelmek kerülnek felszínre, elejtett, és a lelkünkbe mélyen beégett mondatok.
Ezek már a félelem sorai
2009.06.01. 15:09 | klarisz | Szólj hozzá!
Levél G.-nek
Jó reggelt, Emberem, Kedves!
Feltéve, ha a géped miatt megkapod az üzenetet.
És frisset, békéset, mint az enyém volt ma reggel. Akkorát nyújtózkodtam, hogy nyögtem nagyot, és nőttem vagy két centit. Nem baj, ha esik. Nem baj, hogy mára sok a dolog. A héten végig egész napos vagyok, mert kollégám szabin van. Kezdek, végzek helyette is. Ez az én szabadságom ára. Elmorzsolom. Van a tarsolyomban mindenféle varázsszer, hogy sikerüljön. Becsomagolok a tea, banán, kefír mellé egy kis emberszagot, pár mondatot, desszertnek a disznóságos tekinteted, és a biztató szavaidat. Na, milyen útravaló? Doppingnak ott lesz a telefon, hogy egy hívással vízesésnyi erőt merítsek.
Szeretlek. Ha tudod, tedd el ezt a szót a befőttesüvegbe, szűkebb napokra.
Most hiányzol is, kellett nekem emberszagról írni.
Annyira szeretek élni!
Gondolatban és lélekben veled vagyok.
Asszonykád
Levél G.-nek
Emberem, te lánykérős!
Szavamra, nem emlékszem, mikor kérted meg a kezemet. Megkérted egyáltalán? Vagy úgy kérdezted, miként szoktad, tréfásan, szinte évődve: Nem akarsz férjül venni? Mondom én, hogy nem egy az érzelmi kilengésünk! Amikor hozzád mennék feleségül, eszedbe sem jut megkérni (vagy jut, csak lebeszéled magad, jó mentségeket és hihető okokat találsz), amikor kérsz, addigra csalódottan eloldalgok. Nem baj, illetve ez nem baj. Baj a betegség, nyomor és ilyenek. Ez: helyzet. Majd összeérünk. De hihetetlenül klassz érzés, hogy akarsz. Azt hiszem, ennyi elég is. A szándék a fontos, nem maga az aktus (miként az út és cél, de nem úgy, mint a szex). A párbaj nem jó, Déneske az év embere, oszt mi van, ha legyilkol? Ha pedig te őt, akkor ki tartja el a családot meg a jelzálogot? A placchoz már öreg vagyok. Éldegélünk így, megbecsülve a nagyon különleges adottságainkat. Mert azok! Hány, de hány embernek nem jut még kapcsolat sem, nemhogy olyan szuper, mint a miénk. Neked is két családod van: a sajátod, meg az enyém, és fordítva. (Látod, csak nézőpont kérdése minden.) De azért egyszer, titkon, egy kihalt templomban majd férjül veszlek. Hogy fogadok-e örök hűséget, aztat nem tudom, mert jöhet ez-az, nem? Bánatos vagy... Ne legyél. Most képzeld, kinek írnál levélkét reggelre? És kapnál ilyen levelet egy feleségtől?! Soha...
Az a motor korban hozzám illő? Értem: veterán? Nagyon boldog lehetsz! S milyen az élet: valakinek meg kell betegednie, hogy elajándékozhassa. Méltó tulajdonosa leszel, tudom.
Láttál már diétázó nőstényoroszlánt?
Valahogy úgy érzem magam ennyi sok napra nélküled-kényszerben. Szombaton sem merek veled találkozni, mert marad-e erőd vasárnapra, ha mégsem dolgoznék, szóval ha randizunk, és landolunk az ágyadon? Nem kérdezem, inkább csak dörmögöm magam elé, mert az idő úgyis eldönti addigra. Holnap rövidre kell zárni, hogy akkor mi legyen vasárnap, mert a kollégámmal meg kell beszélnem. Eldöntjük.
Erika és angyikák. Nálam ezek a teendők már azon a listán vannak, amit majd elintézek, amikor lesz idő, mondjuk egy nagymosás és egy takarítás között. Intézzed, de amennyire lehet, nélkülem.
A simogatás elmaradt tegnap, Fábry bácsitól azt tanultam, hogy kezeket a paplan fölé. És el is feledkeztem, meg nem is volt ingerem. Bezzeg, ha a te kezed lett volna a közelben, bevetettem volna. Matathatott volna.
Mi az hogy 41 Béres? Nő a dózis? Nem akarok Popey lenni. Vagy egy hónap múlva benevezhetsz a szkanderbajnokságba (old kategória).
Nagyon kedves levelet írtál. Szellemes, aranyos.
Azért ez a lánykérés foglalkoztat. Azt hiszem beszélni szeretnék róla. Holnap (vagyis ma) dél körül ott leszek, és elővezetheted. Hány évig gondolkodtál rajta?
Gyűrű nélkül is: Asszonykád
Levél G.-nek
Emberem, kedvesem, ágyasom!
Na akkora azért nem volt, hogy sajogjak kívül-belül. Akkorát aludtam, mint egy ház. És úgy, hogy nem hallottam a rádiót, a telefont, semmit. Ezért kellett reggel kávézni. Most azt érzem, hogy VAN mindenem. Nyoma? Leginkább karmolások a csípőmön. Hogy került oda? Már megint be voltam lőve, hogy nem emlékszem... A simogatásra most passzolok, de ha este megkérdezel, lehet, hogy szaporán bólogatok majd. Mert mindennek megvan az ideje (kivéve, amikor fürdőkúrán vagyunk). Ilyenkor, reggel és napközben az élveteg asszonyka visszavonul, nyoma sincs. Egy szorgos, dolgos nőci teszi a dolgát, főzi a karfiollevest, süti a csirkét, rendezkedik, mos, takarít. Néha levelet ír a gépén, néha mást.
Láttam, bujcikát éjjel még helyre kellett tenni (akkor fejeztem be Miklóska történetét). Na, ma délután megmondom neki, vagy jön harmadiknak az ágyunkba, vagy nincs több üzenet. Bár, fennáll a veszélye, hogy ha belém szeret, levakarni sem tudom. Veszélyes lehet ám egy habarodott teremtés! Borít mindent, semmi sem szent, ha az érzéseiről és vágyairól van szó. Majd higgadt és okos leszek. Semmi villogás.
Most a luxusok luxusa jön: ebéd utáni szieszta.
A mérleg szerint gyarapodtam 10 dekát. Vagy nem figyeltem, és rosszul mértem. Pár nap múlva kiderül. Este hívlak, vagy megyek, vagy mindkettő.
Asszonykád
Levél G.-nek
Emberem, Kedves!
Eltelt a nap. Most rakom el a dolgait. Elnevezem, jellemzem, mint régebben a szeretkezéseinket szoktam. (Most is szoktam, de nem beszélek róla.) Mert abban is van mezei dugástól a szaftos kéjelgésen át a perverz élvezkedésig sok műfaj, árnyalat. Mostanában a napokat keresztelem el.
Ez a mai jó nap volt. Tele volt. Egy sor feleslegesnek tűnő, de muszáj dolgot elvégeztem. Már csak egy tucatnyi tétel maradt a későbbiekre. Az erő úgy mozgat közben, hogy a muszájból is lehet az, amit a sors nekem jónak szán. Vagyis az egyik muszáj ügy intézése kapcsán rábukkantam egy csodára, az adta meg a karácsonyi ajándékod ötletét. Nagyon talál, nagyon gáboros, nagyon te. Most édes teherként őrizgetem a titkát az ünnepekig.
Megajándékoztam magam délután 20 perc sziesztával, aztán a nap csúcspontjaként a gyűlés. Kicsit féltem, hogy G. (G mint Georges, nem Gábor), nem érzi jól magát, akartam, igyekeztem, hogy háziasszonyként fogadhassam. És erre mi az első mondata, amikor megölel? Jó, jó, minden oké.
Nem kérdezte, mondta. Néha az az érzésem, belém lát. Olvas a gondolataimban. Tudja, mit fogok mondani. A kétlapos leckét azért hozta, mert panaszkodtam neki az itteni passzivitásra. Ki kell provokálni a többiekből, hogy odategyék magukat. A szekszárdi tanulmányaim alapján (mert az volt, nem pusztán töltekezés és útbaigazítás) kaptam hozzá muníciót is, ezt most elmondta a dédelgetés, pátyolgatás tanmese gyanánt nektek is.
A gyűlés végén is súgott a fülembe, hosszasan. Ha valaki külső ember látott volna minket, azt hihetné, hogy szoros szálak fűznek össze minket. Nem tévedne. Szorosak a szálak, de nagyon tiszták. Szereti a Klárit, az alkoholistát, és önzetlenül, alázatosan segít neki. Kiált, integet az ösvény végéről, valahonnan nagyon messziről, hogy a hangja útbaigazítson, ha eltévedek. Vagy visszasétál értem. Csak így érdemes, csak így szabad lenni.
Azt mondja, hamarosan kész leszek, hogy elinduljak. (Túl a vele, velük megtett 12 lépésen, de innen az én majdani és szüntelen 12 lépéseimen.) Kérdezte, érzek-e változást? Valamit érzek. Másképpen gondolkodom, másképpen reagálok. Valahogy: lassabb lettem. Nyugodtabb? Látok is, amikor nézek. És az ő szavaival ókor-ókor meg is tudom fogalmazni. Ezért nevezem el a napokat. Ahogy a napot zárom (és leírom), az a jó, mert ha csak gondolatban csinálom végig, akkor csalhatok. Mostanában minden helyzetben látni akarom magam kívülről-felülről, az a lassú kontroll. A Felsőbb Erő szemével, érted? (Persze nem minden helyzetben kötelező. Azért vagyok akkor belőve.)
Változás? Könyörgöm, annyi minden változott bennem és körülöttem, ami bezavar a képbe. Pár hónapja még így soroltam volna fel: Betegség. Gábor elvesztése. Anyagi gondok. Ma így sorolom fel: Gyógyulás. Gábor. Biztonság. Hát mi ez, ha nem változás? De nem a tényekben (bár úgy tűnik, annak, aki nem tudja magáénak a FE-t), hanem bennem.
Jó nap volt. És ezért hálás vagyok. Tele volt ezzel-azzal, megint. Megharaptad a nyakamat, hozzám ért a kezed, aztán az előbb hívtál és levelet is írtál.
Arra válaszul: van, bent van a szekrényben, a dobozban az 1-4. lépés útmutató kérdéssora. De nem egyben a 2-3-at, hanem sorban, külön.
Előbb el kell olvasnod a zöld füzetet (szponzorálás), aztán a nagykönyv kérdései alapján megíratni vele a dolgozatot. Aztán végigmenni a tételeken, szóban, élőben, beszélgetve. Figyelve: mire nem gondolt, hol bicsaklik meg, mikor füllent. A jó szponzor - amikor lépésekről van szó - csak kérdez, de úgy, hogy az alany a válaszában saját maga fogalmazza meg a helyes választ. Más ügyekben adhat tanácsot, ő mit tenne. Menni fog, fel vagy nőve hozzá, nem kell nagy faxnit csinálni belőle, egyszerű. Nagykönyv. Ne tartson soká, mert elvész az eleje-vége. Egy lépés: egy hét, aztán szünet.
Végre valami elkezdődik.
Ezért is nagyon szeretlek. És még sok mindenért.
Bujcikát elintézem (bejött a málnásba?) a kezem a paplan fölött, kaja, Béres, szex 3x egy héten.
Rajongó asszonykád
Ne reménykedjetek, és ne rémüldözzetek, hogy életem összes paliját megzenésítem. Csak a jellemző karaktereket rajzolom meg, csak az emlékezetes pillanatokat rögzítem, és csakis a tanulságos eseteket írom le. És azért az egyetlen tanulságos történetért, azért a néhány sorért, ami itt következik majdan, azért az életemmel fizetek. Amíg odaérünk, egérke kóstolgatja még a sajtot, én kapok egy infarktust 13 éve, kicsit belehalok, aztán tíz évig aszkéta monogámsággal élem az életem, majd a klimaxon túljutva lehúzom a redőnyt, azzal a mottóval: dugtam én már eleget, hogy aztán derült égből villámcsapásként egy nőstényoroszlán vágya ébredjen fel bennem. No de addig!
Addig Miklóskáról van kedvem írni, hiszen a neve napja van, s mert tegnap összefutottam vele egy fogadáson. (Szerénytelenül elárulom, az ünnepséget az én tiszteletemre is rendezték, mert egy szakmai pályázaton különdíjas lettem...)
Tizenötéves por lepi a kapcsolatot, az egyetlent, amit nem kúrtam el. Képzeljetek el felelős és fontos beosztásban, szigorúan hűséges feleségnek, aki már két gyereket nevel. A munka és a család tette ki az életemet, azt gondoltam, sőt hittem, hogy olyan mozgalmas fiatalság után, mint amilyen nekem volt, már erre kell berendezkedni. A férj, gyerek, kollégák illetve a konyha, iroda, óvoda Bermuda-háromszögben lavíroztam, és a jó isten kegyelme kellett hozzá, hogy kinavigáljon, s ne tűnjek el benne nyomtalanul.
Ígéretes srác került a kezem alá, lelkes is volt, szorgalmas is, és nagyon akart bizonyítani. A mentora lettem, naponta órákat foglalkoztam vele, megbeszéltük az elképzeléseit, a kész feladatait, csiszoltuk, tökéletesítettük a munkáit. A főnöke voltam, de anyjaként bántam vele, mi több, anyjával-apjával jó volt a kapcsolatom. Ha gondja volt, 24 órában nyitva állt előtte az ajtóm, s otthon is barátként fogadtuk. A fiaimnak tőle vettem meg az első számítóképet, a primitív Commodor 64-et, s megtanította őket a Márióval játszani. Tán ennyi is elég, hogy érezzétek, jócskán fiatalabb volt nálam, kis túlzással (ha időben kezdem) a fiam is lehetett volna. És én nem tudom, hogyan és miként történt, de az eszes, higgadt Magda elvesztette a fejét. Beleszerettem. De nem ám akárhogy, hanem ahogy a tinilányok szoktak. Ha megláttam, elpirultam, ügetni kezdett a pulzusom, esténként kamaszosan ábrándoztam róla, kitaláltam a másnapi ürügyeket, hogyan lehetek a közelében, hogyan tölthetek minél több időt vele. Most, hogy leírom ezt, elégedetten jókat mosolygok rajta, bár másnak talán szinte nevetségesnek tűnik, ahogy kivetkőztem magamból. (Azaz ellenkezőleg: felöltöztem, mert bizony neki akarván tetszeni, még egy széles karimájú kalapot is vettem magamnak, ami később a gyerekek jelmezbáljain játszott szerepet.) Egy jó pszichológus biztosan tudná a választ, hogy milyen elfojtást akart kompenzálni a testem és a lelkem. Azt hittem, pár nap alatt elmúlik, mint a torokgyulladás. De csak súlyosbodott. Hetekig gondolkodtam, mitévő legyek, aztán egy nem éppen alkalmas pillanatban kipakoltam neki. Hajnali három óra volt, a kocsimban ültünk, körbelengett a vadító arcszeszének az illata, és én nem tudtam tovább magamban tartani az érzelmeimet, megvallottam neki, hogy szerelmes lettem. Nem ijedt meg. Kisfiúsan lelkendezett, hogy rajong ő is, én vagyok - szó szerint így mondta - álmai asszonya. Sírtam a tehetetlenségtől, mire ő vigasztalt, a keze beletúrt a tarkómnál a hajamba, átölelt, csókolt, ahol ért. Csak csettintenem kellett volna, vagy simán elsuttogni egy igent, vagy adni egy jelet, de valami - azt hiszem az eszem - visszatartott. Féltettem a kölyköt. Mindent elcseszhettem volna, ha akkor, vagy később lefekszem vele. Erővel fogtam vissza magam, szét ne törjem az álmot. Abban a minutumban, ahogy tudtára adtam az érzelmeimet, már felelős voltam a fiúért is, meg az érzésért is. Egészen addig azt kérdezgettem magamtól, miért szívat engem a jó isten azzal, hogy negyvenévesen szerelmessé tesz, de abban a pillanatban tisztán láttam: adományt kaptam, amivel még gazdagított a sorsom. És csak egy vágyam volt: nem elrontani.
Sikerült vele nem lefeküdni. Váltottunk pár túlfűtött, vágyakozó levelet, amiket gondosan megőriztem az emlékeim közt, s elraktároztam magamban az arcszeszének az illatát is. Megmaradtunk cinkos, jó barátoknak, s ha ritkán látjuk is egymást, néha megcsörren a telefonom, s érdeklődik, hogy vagyok.
A fogadásra miattam jött el. Látni akarta álmai asszonyát, én meg viszontláttam őt érett férfiként. Megemberesedett és sokra vitte. Egy jó hírű cég alapítója, tulajdonosa, vezetője, van egy kislánya, milliós fizetése. Gratulált a díjamhoz, én meg neki, mire - akkora mosollyal, hogy kivillant 32 vakító foga - annyit mondott: jó tanára volt.
Ezek után kell-e biztatni egérkét, hogy tömje tele a pocakját?
Addig Miklóskáról van kedvem írni, hiszen a neve napja van, s mert tegnap összefutottam vele egy fogadáson. (Szerénytelenül elárulom, az ünnepséget az én tiszteletemre is rendezték, mert egy szakmai pályázaton különdíjas lettem...)
Tizenötéves por lepi a kapcsolatot, az egyetlent, amit nem kúrtam el. Képzeljetek el felelős és fontos beosztásban, szigorúan hűséges feleségnek, aki már két gyereket nevel. A munka és a család tette ki az életemet, azt gondoltam, sőt hittem, hogy olyan mozgalmas fiatalság után, mint amilyen nekem volt, már erre kell berendezkedni. A férj, gyerek, kollégák illetve a konyha, iroda, óvoda Bermuda-háromszögben lavíroztam, és a jó isten kegyelme kellett hozzá, hogy kinavigáljon, s ne tűnjek el benne nyomtalanul.
Ígéretes srác került a kezem alá, lelkes is volt, szorgalmas is, és nagyon akart bizonyítani. A mentora lettem, naponta órákat foglalkoztam vele, megbeszéltük az elképzeléseit, a kész feladatait, csiszoltuk, tökéletesítettük a munkáit. A főnöke voltam, de anyjaként bántam vele, mi több, anyjával-apjával jó volt a kapcsolatom. Ha gondja volt, 24 órában nyitva állt előtte az ajtóm, s otthon is barátként fogadtuk. A fiaimnak tőle vettem meg az első számítóképet, a primitív Commodor 64-et, s megtanította őket a Márióval játszani. Tán ennyi is elég, hogy érezzétek, jócskán fiatalabb volt nálam, kis túlzással (ha időben kezdem) a fiam is lehetett volna. És én nem tudom, hogyan és miként történt, de az eszes, higgadt Magda elvesztette a fejét. Beleszerettem. De nem ám akárhogy, hanem ahogy a tinilányok szoktak. Ha megláttam, elpirultam, ügetni kezdett a pulzusom, esténként kamaszosan ábrándoztam róla, kitaláltam a másnapi ürügyeket, hogyan lehetek a közelében, hogyan tölthetek minél több időt vele. Most, hogy leírom ezt, elégedetten jókat mosolygok rajta, bár másnak talán szinte nevetségesnek tűnik, ahogy kivetkőztem magamból. (Azaz ellenkezőleg: felöltöztem, mert bizony neki akarván tetszeni, még egy széles karimájú kalapot is vettem magamnak, ami később a gyerekek jelmezbáljain játszott szerepet.) Egy jó pszichológus biztosan tudná a választ, hogy milyen elfojtást akart kompenzálni a testem és a lelkem. Azt hittem, pár nap alatt elmúlik, mint a torokgyulladás. De csak súlyosbodott. Hetekig gondolkodtam, mitévő legyek, aztán egy nem éppen alkalmas pillanatban kipakoltam neki. Hajnali három óra volt, a kocsimban ültünk, körbelengett a vadító arcszeszének az illata, és én nem tudtam tovább magamban tartani az érzelmeimet, megvallottam neki, hogy szerelmes lettem. Nem ijedt meg. Kisfiúsan lelkendezett, hogy rajong ő is, én vagyok - szó szerint így mondta - álmai asszonya. Sírtam a tehetetlenségtől, mire ő vigasztalt, a keze beletúrt a tarkómnál a hajamba, átölelt, csókolt, ahol ért. Csak csettintenem kellett volna, vagy simán elsuttogni egy igent, vagy adni egy jelet, de valami - azt hiszem az eszem - visszatartott. Féltettem a kölyköt. Mindent elcseszhettem volna, ha akkor, vagy később lefekszem vele. Erővel fogtam vissza magam, szét ne törjem az álmot. Abban a minutumban, ahogy tudtára adtam az érzelmeimet, már felelős voltam a fiúért is, meg az érzésért is. Egészen addig azt kérdezgettem magamtól, miért szívat engem a jó isten azzal, hogy negyvenévesen szerelmessé tesz, de abban a pillanatban tisztán láttam: adományt kaptam, amivel még gazdagított a sorsom. És csak egy vágyam volt: nem elrontani.
Sikerült vele nem lefeküdni. Váltottunk pár túlfűtött, vágyakozó levelet, amiket gondosan megőriztem az emlékeim közt, s elraktároztam magamban az arcszeszének az illatát is. Megmaradtunk cinkos, jó barátoknak, s ha ritkán látjuk is egymást, néha megcsörren a telefonom, s érdeklődik, hogy vagyok.
A fogadásra miattam jött el. Látni akarta álmai asszonyát, én meg viszontláttam őt érett férfiként. Megemberesedett és sokra vitte. Egy jó hírű cég alapítója, tulajdonosa, vezetője, van egy kislánya, milliós fizetése. Gratulált a díjamhoz, én meg neki, mire - akkora mosollyal, hogy kivillant 32 vakító foga - annyit mondott: jó tanára volt.
Ezek után kell-e biztatni egérkét, hogy tömje tele a pocakját?
Levél G.-nek
Levél G.-nek
Levél G.-nek
Holnap 13 körül csavard feljebb a konvektort, mert érkezem egy teára. És megrendelnék egy puszit is, emberszagút, ha már válogathatok.
Szédelgő asszonykád
Levél G.-nek
Levél G.-nek
Úgy látszik, az egész világ a freemail-en lóg, mert egyfolytában rendszerhibás a program. Ezért elöször az iwiw-en írtam, most idemásolom.
Leltároznom kéne, megvonni a nap mérlegét. De nehéz lesz, mert ahhoz belső csend kell, higgadtság, amivel most adósa vagyok magamnak. Pörgés egész nap, nyugtalanság, vibrálás, le kell nyugodnom elébb. A sok negatívumot rád zúdítottam (lavór), most a kellemes és szép dolgokat veszem sorra. Először is: hazaértem, baj, baleset, rosszullét nélkül. Dolgoztam egy jót, hazafelé még betértem célirányosan az Intersparba, egy ajándékért. Nagyon meg lesz lepődve a családom, mert valóban jelképes ajándékokat vettem, a nagyokat ugyanis már megkapták. Gatya, zokni, mint szokás, Gergely megkapta a telefonját (nem elfelejteni megcsodálni 170 ezerért!) Gellért egy 27 ezer forintos, valódi szakácskést kap, amit 4-ért meg tudtam venni, mert pontgyűjtő akcióban otthagytunk már nyolcvanezer forintot. Itthon békesség várt, de a Gyuri ezen a ki nem fizetésen kiakadt, azt mondja, a sok idegeskedés a heregyerekkel nem ér annyit, hogy fél év múlva az intenzíven legyek. (Ha tudná, hogy még lehetek. De nem leszek!) Egyébként érne annyit, mert jól fizet, ha fizet. Körbevettem magam finom halk világítással, isteni zenével, amit majd megmutatok csütörtökön, bebújtam a loncsos frottírköpenyembe, szürcsölöm a relax-teámat, megírom ezt a békés levelet, és csomagolom az ajándékokat. A pici most adott jóéjt puszit, Zolika meghozta a bejglit, aztán a lányok is várnak Lauránál. És ezekért a pici szép dolgokért megint érdemes volt végighúzni a napot. Közben hívtál is (levél helyett, te lustaság!), ami megint jó érzéseket áraszt szét bennem. És erről eszembe jut a reggel, ahogy örültél, ahogy - muszáj nevén neveznem - lesmároltál, és úgy engedtél utamra, hogy előtte meglapogattad egy-két píáros testrészem. Igen, jó. A sok rossz dacára kitolunk a mérlegelésnél: csakazértis megtömjük a serpenyőt a jó dolgokkal. Fityiszt mutatunk a negatív erőknek. A finom ágyamban még imádkozom majd, erőért, egészségért, és ezzel így teljessé varázsolódik a nap. Így tanította Georges, és így tanácsolta Müller mester: későbbről, öt-tíz év múlváról nézzek vissza erre az estére, s akkor majd úgy fogom látni, micsoda boldog nap volt ez. Körülöttem emberek: te és a családom, barátok, kollégák, szomszédok és ismerősök, akiket szeretek, és akik szeretnek, kedvelnek, becsülnek. Igen, hálás vagyok érte az én jó sorsomnak. Jól vezet engem az erő. És most, hogy ezt olvasod, valami átszivárog ebből beléd is, mert érzem a kohéziót, ahogy dobbansz velem. (Ideküldte ajándéknak az erő.)
Ez volt a napom.
Levél G.-nek
Szia Papa!
A tárgynál már tiszta szinglisen írod: esti kapcsi. Ragad rád az L. W. és angyika stílusa?
Sem kivételesen, sem megszokásból nem kell megkérni a kezem. Kár volna devalválni az értékét. És felesleges is. A tegnap elmúlt, ma viszont ma van.
A holdjárás, persze, de a hangulatomból azért túlzás azt állítani, hogy haragudnék a fél világra, és megint dagonyázgatok kedvemre, mert ellenemre van néhány ember. Nem, nem haragszom egy emberre sem, legfeljebb magamra, s csupán történt ez-az, amit a helyére kellett tennem, ennyi az egész. Ez nem dagonyázás. És nem ringatom magam abban az illúzióban, hogy a dolgoknak az én kedvem szerint kellene történniük. A dolgok vannak, mégpedig értem, csak azt kell meglátnom, mi a nekem címzett üzenete?
L. W. oldalra tegnap is írtam, s tán ma is fogok (azért írom tőmondatokban e levelet), mert van még elvégzendő, leírandó feladatom, legfeljebb kicsit késleltetem a közzétételét, mert túl nagy a nyilvánosság, megvárom, amíg csitul, s a Horváth Krisztinák leszoknak róla (mert írt nekem). Ez ugyanis eredendően magamnak íródik, s nem másnak. Ez lényeges szempont.
Nem szeretnék annyira önző lenni, hogy várnám: amikor nekem ramaty kedvem van, akkor vidítsanak fel. Az emberek nem udvari bolondok. Hazafelé jövet azon gondolkodtam, korán végeztem, mi lenne, ha Kulcs felé kerülnék. De lebeszéltem magam (és jól tettem), mert pocsék hangulatban (továbbá váratlanul, bejelentés nélkül, megzavarva a tennivalóidat és a kulcsi tévé aktuális műsorát) nem akartam beállítani hozzád, mert mint a tintahal a festékét, úgy árasztottam szét magam körül a mérgemet. Nincs jogom mások életéhez.
Helyette hazajöttem, leltárt készítettem, leírtam, elküldtem, tehát azon dolgoztam, hogy kitaláljam magam. Ettől elégedett és békés vagyok, pedig kacérkodtam egy Xanax-szal, de megoldottam másként.
Nem értem, mire gondolsz, amikor azt írod, hogy Nem kéne elcsórni egy napot a köztől? Ha elmondanád, mire gondolsz, tudnék válaszolni.
A karácsony ne nyomasszon, én sem csinálok belőle ügyet, ráadásul végig dolgozni fogok, mert a vasárnapot és a tegnapi hétfőt csak akkor tudom visszaadni. (És nem szánom-bánom, hogy hiábavaló kapcsolatokra pazaroltam el a két napot, csak megfizetem az árát.)
A csokin és banánon túl vagyok, most írni és olvasni fogok, engem az legalább annyira feltölt.
Jó éjszakát: Mama
Szerető Emberem!
A csipkelődő leveledre már válaszoltam a freemailen, és fel is hívtalak, hogy hallhasd, érzékelhesd azokat a parányi jeleket, amit a levél nem ad vissza: ízt, tónust, ahogy beszélek, s ami beszédes neked.
Írod, változok. Biztos így van. Tiltakoztam ellene (majdnem évtizedekig!), mert nem akartam, féltem tőle. Minden változást rinyálással fogadtam, ha jó, ha rossz. Ezen is változtatnom kellett, felülbírálva a hozzáállásom, mert hogyan akarhatnám formálni magam, ha közben satuba szorítva csak egy oldalon csiszolom a munkadarabot? Amit egyelőre érzek, az nem rossz. Néha kellemetlen, mert más recept szerint kell kezelnem a helyzeteket, de úgy tűnik, működtethető a dolog. Pocsék a kedvem? Önvizsgálat. Dühös vagyok? Elmélkedés.
Nem szándékoztam ezzel újabb terhet rakni a nyakadba, hogy szüntelenül meg kelljen fejtened engem. Fürkészni a reagálásaimat, elemezni a viselkedésemet - ez nagyon kimerítő, már-már embertelen, mert vigyázállásban kell lesni, hogy a Klárin éppen milyen bugyi van, milyen a kedve. De biztatnálak ennek az átmeneti helyzetnek az elviselésére, vagy a hozzá való idomulásra, mert ami történik velem, az nekem jó (következésképp neked is jó lesz). Átmeneti állapot, amit könnyebb lesz megszokni, mind gondolnánk. Mint amikor új kulcs nyitja a zárat. Kezdetben persze szokatlan, de lám: nem csikorog, nem akadozik.
Igen, érzékelsz mindent. Olyan vagy, mint egy finom barométer, a saját változásomat is viszont-érzem éppen rajtad. Igen, 15 év megszokásait kell sutba dobni, annak az ígéretével, hogy jobb lesz. Kezdetben furcsa és újszerű, mert szinte belecsontosodtam a saját dagonyámba, de a változás kecsegtető. Jó az irány.
Igen, része vagyok az életednek. Nem is ezért nem akartalak tintahalasan meglátogatni (megtettem máskor is, bejelentés nélkül, rád törve, ha úgy éreztem szükségét), de nem veled akartam kezeltetni a mérget. Meg kellett próbálnom, megy-e egyedül? Más nálad kiönteni a lavórból a panaszáradatot, és más megbeszélni magammal. Pedig hiányoztál. Pedig szívesen panaszkodtam volna, hogy aztán emberszag vegyen körül. Nem használni akarlak, hanem élni veled.
Most is hiányzol, de most nincs lavórom. Elfogadsz-e így? Kell-e neked a magával birkózó Klári?
Reggel útbaigazítással kezdtem a napot, belekapaszkodtam a megbékélés fogantyúiba, magamra öltöttem az ima vértjét, most van teám, van neked írt levelem, van olyan békesség körülöttem és bennem, mint egy barlangban.
Van, aki szeret.
Csók Emberem, Kedves Társam!
Jelentem, itt vagyok!
Megérkeztem, hogy kellemes estét, jó éjszakát, avagy üde hajnalt kívánjak. (Nálad sosem lehet tudni, mikor bontod a postádat.)
Vége a napnak, vége a hétnek. Ami azt jelenti, hogy lesz egyetlen egy napom, a holnapi, mert vasárnap és hétfőn gyilkos meló vár: egyedül leszek, aztán keddtől a kimerítő hosszús hetem következik. Mikor készülök a karácsonyra, nem tudom. Vásárlás, főzés, sütés, takarítás, jaj.
Na, ma még csak ma van. És milyen ma! Meglepetésgyűlés, mert ott voltál, nem akármilyen Póni-teszt, ami elsőre sem volt semmi, de ha betörik, akkor aztán lehet rajta lovagolni. Ez hány heti disznóságot tesz ki? Meddig kell beosztanom? Aztán a jó kedvvel és elégedetten elvégzett munka (hohó, közben, a szűk nadrág és a rágondolás miatt egy röpke orgazmus is átfutott rajtam), épségben hazaérkezés, hosszas, békés tónusú beszélgetés az iskolakerülővel, és máris annyi a leltároznivaló, hogy megint tele a péntek mindenféle jóval. Mindjárt bebújok a hívogató ágyikómba, mellém veszem a Varázskövet, újabb - ezúttal szellemi - élvezkedés ígéretével.
A holnap is gazdagnak ígérkezik, mert szeretnék finom levest főzni, nem zacskósat, bár annak is megvan a maga pikantériája, amikor Sőtér-módra készül. És holnap valószínűleg lesz parányi izomláz úgy csípőtájon, comb körül, ami kellemetes érzés, mert emlékeztet. Úgy számolom, hogy hetente kétszer volna szükségem ilyen izommunkára. Mert az adott napon megtörténik a jó, a másnapon a másnapja finom, harmadik napon már a rákészülés jelent izgalmat, de a negyediken már a beteljesülésnek kell következnie. És így tovább. Aztán besegíthet Artúr, Póni, és a többi asszisztencia.
Elszomorít, ha arra gondolok, hogy mostan te ott vagy a nagy magányodban, szívesen osztoznék veled rajta, de mindig attól félek: nem leszek-e sok? Ne is válaszolj, elméleti a felvetés. Nem is kérdeztem, inkább csak mondtam.
A januárt úgy tervezhetjük, hogy lesz egy teljes hetem! Erre a hétre - amit már végigdolgoztam - kiírták a szabadságomat, amit majd a jövő hónapban vehetek ki. Na, akkor kellene egy hosszúúúúúú hét végét tervezni. Ha lesz hó, akkor nagyon szeretnék vadkantanyán dorbézolni, erdei lakban lazulni, fürdőzni, és Klapka úrnál knédlit enni, mert a korona is romlandó. Ha nem lesz hó, akkor a földvárak és Zoltán masszőr tenne boldoggá. Lamentálj az ajánlaton. Az időpontot a jövő héten tudom meg, 2., 3. vagy 4. hét, még nincs naptáram. (Ezt a víkendet tenném masnival átkötve a karácsonyfa alá, mert az ajándékot nem utasíthatod vissza.)
E kimerítő levél után (amit még elolvasni is munka, szólj, ha unod, ha sok, ha fölösleges, ha feltart) elköszönök. Kicsit turbékolósan, kicsit bújósan, kicsit ölelősen.
Szép álmot/napot: Asszonykád
Levél G.-nek
Emberem, kedves szeretőm, társam!
Hiányzol. Nyafogjak kicsit?
Elolvastam a Varázskövet, most raktam le. Egy hétig egyfolytában tudnék írni. Mindent: levelet, blogot, cikket. Mint az aksi, amit rádugnak a kütyüre, és otthagynak: túl vagyok töltve. Holnap találkozom a mesterrel. Vajon enged-e interjút? Fotót? Szurkolok, és szurkolnak velem az égiek is. Ő mondja: a sors ellen ne hadakozzunk. Hát ő se tegye. Nagyon megköszönöm majd neki, hogy megírta a könyveit. Nekem az elsőt, a Benső mosolyt, ami - általad - megváltoztatta az életem. Ott kapott akkora maflást a gondolkozásom, hogy nem győzőm venni a geller ívét. (Ez az, amire a blogban utaltam. Majd, megírom, majd, ha kapok levegőt.)
Szép nap volt a mai, békés. Gergely szerencsésen megérkezett, de az utalványt nem tudta elkölteni. Plázázott. Az ebéd finom lett. Anyám itt volt, nagy tervei vannak, jobb, ha nem tudod. A hajamat nem tudtam megcsinálni. (Mégis fogyna? Négy hét múlva kontroll.) Nem látlak szombatig. Hogy bírom ki?! És ha szerdán beosonok hozzád, nagyon zokon vennéd? Mert csak 4-re kell beérnem. Hm? De ha nemet mondasz, akkor bosszúból kocsonyát főzök. Arra kell 6-7 óra. Nem mondasz nemet. Sosem mondasz, mert olyan ellenállhatatlan és varázslatos vagyok. Bujcikával addig jutottam, hogy Pestre ment bulizni. Majd érdeklődj, hogy sikerült. Szeretsz-e, kedvesem? Szeretsz. Minek kérdezem, ha tudom? Mert jó hallani. És neked, jó hallani? Szereted olvasni a leveleimet? Ilyenkor mintha kicsit birtokba vennél, nem? Tiéd lesz az én gondolatom. Majdnem olyan jó, mint egy szeretkezés. De azért nem szokunk rá a levélváltásra - helyette. Bolond vagyok, na.
Szeretlek. Hiányzol. Hol vagy?
Asszonyod
Levél G.-nek
Életem Embere, Kedves!
Megint egy kimerítő este ezekkel a fárasztó, ostoba angyikákkal meg laurákkal. Leszívják az agyamat. Hozzájuk kell hülyülni. Mért vagyok ennyire mazochista? Hagyni kéne a francba, hogy írhassak szép leveleket, blogot, cikket, leltárt, leckét, mindenfélét. Olyan felesleges, időrabló dolognak tartom, mint amikor a fiaim a gép előtt lövöldöznek álló nap. Hát én sem vagyok különb.
Pedig annyira tartalmasan indult a nap! Száraz utakon autóztam (micsoda élvezet!), és este, amikor jöttem haza, a gyér vasárnapi forgalomban úgy világított a telihold, hogy fényszóró sem kellett. Ez ám az ajándék.
A mester lenyűgöző volt. Azt mondta, nehezeket kérdezek. És adott pár fogodzót, most rázkódhat velem az élet villamosa, tudom, hova kell nyúlni kapaszkodóért. Elmeséltem neki a kívülről-felülről dolgot, amiről ő visszanézve-ként ír a Varázskőben. Tetszett neki a kép, egyről beszélünk. És ahogy a Benső mosolyról beszéltem neki (a rám tett hatásáról), azt mondta: el fogja újból olvasni. Kíváncsivá tettem. Aztán a Felsőbb Erőről is beszéltem, ami megint ugyanaz a dolog az olvasatunkban. Jó volt beszélgetni. És nem vallottam szégyent: méltó partner voltam, és megtisztelt a gondolataival, bár interjút mostanság nem ad. (Kivéve engem.)
Ágnes, a felesége, akiről rajongással ír az új könyvében is, egy bájos vén szatyor, műfogakkal, ritka hajjal, megkopó emlékezettel. És M. P. szerelmes belé! Hát mik történhetnek még az emberrel hetven felett?!
Fehérvár felé azon gondolkodtam: miért nem vagy velem? Miért nem kísértél el, mi az a fontos, halaszthatatlan, félre nem rakható teendő, ami fontosabb, mint egy ilyen találkozás? És egyáltalán. Mellettem volna a helyed - vagy nekem melletted. Mire fogunk emlékezni a "visszanézve" módon, ebből az időből? A levelezésünkre és a heti egy szeretkezésre. Kevés beszéd, kevés érintés, kevés, kevés, kevés. És beszűrődik majd - az emlékezésünk egyre vastagabb lencséjén át óriásssá nővő - angyika meg LW honlap. Siralmas. Szánalmas. Szégyellem magam érte.
És ahelyett, hogy megfogadtam volna a saját tanácsomat, s ma este Hamvast vagy Coeljót tettem volna a párnámra, megint fecsegtem ostobán.
Egyensúlyt kívánt az elégedetlenség, úgyhogy félig megírtam az interjút, holnap még csiszolom. Végre valami értelmes dolog. És idemenekültem ehhez a levélhez, hogy reggel (éjjel), valami gondolattal is találkozz, ne csak csajszik csetelésével. Bár egyedül, mint az ujjam, kevés vagyok ennyi libát legyűrni. Ők flörtölnek veled, s te viszont velük, mert nem vagyok melletted, s nem fogom a kezed, s nem cibállak el mellőlük. Nekem meg maradnak a gyérülő szavak, levelek.
Asszonykád, aki keresi a közös nevezőt.
Levél G.-nek
Nekem nagyon fontos emberem!
Az első hibát én követtem el. A párom után én regisztráltam az angyikán, te csak jöttél utánam. Az elsőből sem tanultam: veszélyes játék. Beszippant, hogy elveszítsem (elveszítsük) a személyiségemet, hasonlóvá váljak a hasonlókhoz. LW-n is láthatod: amint megvillan a személyiségem markánsabb jegye, fagy a levegő. Nem a mi világunk. Van élet (de micsoda élet!) angyika után is.
Igazad van, neked akartam megfelelni. Egyfolytában azt próbálom. Olyanná válni, hogy elfogadj. Akarj. A legbölcsebb módját abban leltem meg, hogy olyanná változok, olyanná gyúrom magam, amire nem mondhatod, hogy nem kell. Rinyálós helyett bátor, prűd helyett kéjenc, kövér helyett sovány. Aztán a lépegetés közben ráébredtem, hogy a magam számára kell, fontos legyek. Magamért változni, s nem a kívánságod szerint.
Annyira kevés időm van. Ha előre tekintesz, láthatsz magadnak húsz, tíz, öt évet. Húsz karácsony, vagy csak tíz, de lehet, hogy csak öt van már. Vagy ez az egyetlenegy. Ezért az idő nekem fontos. Minden nélküled töltött nap fáj.
A leveleimmel közel tudok kerülni, szerencsére ez a képességem működik, ott vagyok melletted most is, rezegnek a hullámok. Nem válaszokat várok, nem leveleket akarok bontani, írni nekem fontos. Ha írsz, ha szólsz, az jó, de nem várok választ, udvarlást, közelséget, köteléket. Az vagy van, vagy nincs. Csak: szeretni nem lehet egyedül. Az társasjáték, legalább ketten kellenek hozzá. És csalogatlak már rég: gyere játszani velem.
Angyika halálát nem siratom. Pezsgőt fogunk bontani. Mennyi perc marad szabad!
Az életemet nem élhetjem úgy, ahogy szeretném, mert belegabalyodtam, mint macska a gombolyagba. Pláne a betegségem óta. De azt a picike részét, amit megmarad nekem, azt a magam kénye-kedve szerint szeretném megélni. Kényszerek, béklyók nélkül.
És ha engeded - veled.
Levél G.-nek
Én Emberem!
Hú, erről a munkahelyről e-mailt írni! Másik szoba, másik gép, másik program, értékeld kérlek az erőfeszítést, hogy minden egyes betűt három-négy leütés kombinációjával kell beilleszteni.
Azért loptam egy simogatást, amikor jószágokat kerestettél a fejed búbján, s ezt kihasználva beletúrtam a hajadba, meg átkaroltam a nyakadat, és a tenyerem hozzáért az arcodhoz, egy leheletnyi puszit is csempésztem oda, még ha neked nem is áll rá a fizimiskád az ilyes meghittségre. Még hogy én vagyok prűd! Akkor te egy jéghegy vagy. Már gondoltam, megkérdezem: rossz, ha szorosan mellém állsz, hogy érezd a közelséget? De nem kérdezek én semmit, zavarba hoználak, nem szoktál hozzá, nem igényled, nem akarod megtanulni. Különben is: többet ért a menedék, amit kaptam. Kimenni Kulcsra aludni? Nem így terveztem, de én már csak hagyom magam, vigyen a sors szándéka, kedvére. Ha alvás lesz belőle, nekem az a jó. Hogy terveztem? Hát az interjút akartam befejezni, készre, de majd este itt megcsinálom, meccs van, lesz rá idő.
(Egyszer, ha nagyon sok időm lesz, írok majd arról, milyen apa tudnál lenni, csak el ne felejtsem azt az érézést, ami ezzel kapcsolatban olyan deja vu-san megérintett. Itt, most.)
A kajákat kipakoltam az asztalomra, mert ha nem látom, elfelejtek enni.
Pihenj, azaz pihenj rám, mert holnap szerintem megint fárasztó leszek, mint mostanában és mint általában. Egy-két dolgot kirámolok majd abból a kurva nehéz hátizsákból.
Felsőbb Erő. Most hívott a Mika. A két ünnep között szabadságra megy, előtte látni akar. Na? Mondom neki a rosszullétet: igen, ez mellékhatás, nincs agydaganatom. A vashiánytól van a látászavar. Vérvételre kell mennem, és lehet, hogy infúzióban kéne vasat kapnom, megbeszéljük csüt. reggel.Hú, erről a munkahelyről e-mailt írni! Másik szoba, másik gép, másik program, értékeld kérlek az erőfeszítést, hogy minden egyes betűt három-négy leütés kombinációjával kell beilleszteni.
Azért loptam egy simogatást, amikor jószágokat kerestettél a fejed búbján, s ezt kihasználva beletúrtam a hajadba, meg átkaroltam a nyakadat, és a tenyerem hozzáért az arcodhoz, egy leheletnyi puszit is csempésztem oda, még ha neked nem is áll rá a fizimiskád az ilyes meghittségre. Még hogy én vagyok prűd! Akkor te egy jéghegy vagy. Már gondoltam, megkérdezem: rossz, ha szorosan mellém állsz, hogy érezd a közelséget? De nem kérdezek én semmit, zavarba hoználak, nem szoktál hozzá, nem igényled, nem akarod megtanulni. Különben is: többet ért a menedék, amit kaptam. Kimenni Kulcsra aludni? Nem így terveztem, de én már csak hagyom magam, vigyen a sors szándéka, kedvére. Ha alvás lesz belőle, nekem az a jó. Hogy terveztem? Hát az interjút akartam befejezni, készre, de majd este itt megcsinálom, meccs van, lesz rá idő.
(Egyszer, ha nagyon sok időm lesz, írok majd arról, milyen apa tudnál lenni, csak el ne felejtsem azt az érézést, ami ezzel kapcsolatban olyan deja vu-san megérintett. Itt, most.)
A kajákat kipakoltam az asztalomra, mert ha nem látom, elfelejtek enni.
Pihenj, azaz pihenj rám, mert holnap szerintem megint fárasztó leszek, mint mostanában és mint általában. Egy-két dolgot kirámolok majd abból a kurva nehéz hátizsákból.
Holnap 13 körül csavard feljebb a konvektort, mert érkezem egy teára. És megrendelnék egy puszit is, emberszagút, ha már válogathatok.
Szédelgő asszonykád
Levél G.-nek
Lavór, hátizsák? Agyilag hihetetlenül teherbíró vagyok, az írás, olvasás megy, eltekintve a félórás vakulástól. Talán most szórom szét a legértékesebb gondolatmorzsáimat a csipegető madárkáknak. Éjjel írtam, de nem leszek kész vele karácsonyig. (Mert egyebek is vannak: piac, kocsonya, díszek, ajándékok, ha csak alkotni kéne, az lenne üdvös.)
A történet egy beteg nőről szól, aki titkolja a baját, és körülötte senki-senki nem veszi észre, hogy valójában haldoklik. Nagyon erős, bár a teáskannát is alig bírja el, de mégis sziklányi benne a tartás, mert egészségesnek mutatja magát. Akkor majdnem lebukik, amikor vetkőzéskor észreveszik az infúzióhoz kipreparált, vattával és ragtapasszal leragasztott kanült. A családja nem tudja elképzelni, hogy beteg, mert volt kozmetikusnál, fodrásznál, márpedig aki haldoklik, az nem festet hajat. Lehet, hogy a levessel teli fazekat nem tudja kicipelni a fagyos erkélyre, mégis terhet vonszol, nem is akármekkorát. A legnagyobb játszmát nem a környezetével vívja, hanem saját magával. Osztva-szorozva lemond a gyógyulásról, mert esélye sincs: a terápiák, gyógyszerek, teák vagyonba kerülnek, csak annak elérhető, akinek sok pénze van, és még akkor sem biztos, hogy megússza. Csak haladékot kaphat, kegyelmet nem. Az utolsó karácsonyára készül a nő: az legyen felejthetetlen, gazdag, boldog, mint még soha. Addig fogcsikorgatva tartja és hajtja magát. A nagy szentesti vacsora a csúcspont, amikor célba ér. Mindenki, aki számít, ott van és boldog. Csak ennyit akar. Aztán eltakarítja a romokat és sorsával, magával, a világgal és a halállal megbékélten vár. A kisjézus megszületett, az ő lelke viszont meghalt.
Nagyon szép írás lesz, bár nem tudom, kinek-minek, mert az ünnepi számba már nem férek bele. Még két nap kéne, de annyim nincs, mert munka van, meg elintézendők, meg jövés-menés Fehérvárra, meg infúzió, gyűlés. Esetleg át lehet írni, aktualizálni húsvétira. Majd meglátom.
Lavór, hátizsák? Tudod, az az érdekes, hogy sok bölcs embert olvasva rá kell jöjjek: nincs is lavór. És nincs hátizsák. Nincs! Ha erősen képzeled, ha eszed és szíved ehhez igazítod, akkor nincs gond, bánat, teher, nyűg, semmi. Az van, amit magadhoz veszel. Követ vagy virágot. Fájdalmat vagy örömet. (És ha belegondolsz: mindaz, amit leírtam - ez volt a teher, amitől most végérvényesen megszabadultam.) Marad nekem a szeretet. De abból még tudnék ide-oda pakolni.
Este felhívlak, nehogy beragadj a nagy magányodba, s elcsábítson valamelyik szomszédasszonyod.
Bolond asszonykád
Levél G.-nek
Úgy látszik, az egész világ a freemail-en lóg, mert egyfolytában rendszerhibás a program. Ezért elöször az iwiw-en írtam, most idemásolom.
Leltároznom kéne, megvonni a nap mérlegét. De nehéz lesz, mert ahhoz belső csend kell, higgadtság, amivel most adósa vagyok magamnak. Pörgés egész nap, nyugtalanság, vibrálás, le kell nyugodnom elébb. A sok negatívumot rád zúdítottam (lavór), most a kellemes és szép dolgokat veszem sorra. Először is: hazaértem, baj, baleset, rosszullét nélkül. Dolgoztam egy jót, hazafelé még betértem célirányosan az Intersparba, egy ajándékért. Nagyon meg lesz lepődve a családom, mert valóban jelképes ajándékokat vettem, a nagyokat ugyanis már megkapták. Gatya, zokni, mint szokás, Gergely megkapta a telefonját (nem elfelejteni megcsodálni 170 ezerért!) Gellért egy 27 ezer forintos, valódi szakácskést kap, amit 4-ért meg tudtam venni, mert pontgyűjtő akcióban otthagytunk már nyolcvanezer forintot. Itthon békesség várt, de a Gyuri ezen a ki nem fizetésen kiakadt, azt mondja, a sok idegeskedés a heregyerekkel nem ér annyit, hogy fél év múlva az intenzíven legyek. (Ha tudná, hogy még lehetek. De nem leszek!) Egyébként érne annyit, mert jól fizet, ha fizet. Körbevettem magam finom halk világítással, isteni zenével, amit majd megmutatok csütörtökön, bebújtam a loncsos frottírköpenyembe, szürcsölöm a relax-teámat, megírom ezt a békés levelet, és csomagolom az ajándékokat. A pici most adott jóéjt puszit, Zolika meghozta a bejglit, aztán a lányok is várnak Lauránál. És ezekért a pici szép dolgokért megint érdemes volt végighúzni a napot. Közben hívtál is (levél helyett, te lustaság!), ami megint jó érzéseket áraszt szét bennem. És erről eszembe jut a reggel, ahogy örültél, ahogy - muszáj nevén neveznem - lesmároltál, és úgy engedtél utamra, hogy előtte meglapogattad egy-két píáros testrészem. Igen, jó. A sok rossz dacára kitolunk a mérlegelésnél: csakazértis megtömjük a serpenyőt a jó dolgokkal. Fityiszt mutatunk a negatív erőknek. A finom ágyamban még imádkozom majd, erőért, egészségért, és ezzel így teljessé varázsolódik a nap. Így tanította Georges, és így tanácsolta Müller mester: későbbről, öt-tíz év múlváról nézzek vissza erre az estére, s akkor majd úgy fogom látni, micsoda boldog nap volt ez. Körülöttem emberek: te és a családom, barátok, kollégák, szomszédok és ismerősök, akiket szeretek, és akik szeretnek, kedvelnek, becsülnek. Igen, hálás vagyok érte az én jó sorsomnak. Jól vezet engem az erő. És most, hogy ezt olvasod, valami átszivárog ebből beléd is, mert érzem a kohéziót, ahogy dobbansz velem. (Ideküldte ajándéknak az erő.)
Ez volt a napom.
Levél G.-nek
Emberem, Kedves!
Biztatsz, hogy írjak? Aztán kinek mi haszna belőle? Ha csak az nem: közelebb kerülök magamhoz, mert leírva képtelenség becsapni magam: legkésőbb másnap kiderül, hol fals a vallomás, hol csaltam picit, hol lódítottam magamnak, vagy másnak. De legyen, tudom, várod a levelet.
Szeretném megköszönni a mai napot. Mindenestől. A reggeli szendvicstől kezdve a búcsúpusziig. Kevés embert viselek el ennyi időn keresztül, sőt, rajtad és a családomon kívül senkit. Használhatnám a te szavaidat, miként engem jellemeztél: "te vagy az egyetlen és legfontosabb kapcsolatom a külvilággal".
Hát nekem azért ennél csöppecskét többet jelentesz. És jöhet az újabb felsorolás: társ, barát, támasz, cinkos, szerető, játszópajtás, tanácsadó, összeszedni sem tudom.
De volna még valami. Gyakorta emlegetek mostanság néhány embert, akiknek arcát, alakját, szellemiségét előhívom, ha úgy hozza a helyzet. Téged sosem soroltalak fel köztük. Az álszerénység magyarázza, vagy a várható tiltakozásod, nem tudom, de nem említettelek téged, pedig ott vagy a sorban. Legeslegelöl. Azért elöl, mert tőled kaptam az első impulzusokat (tanácsot, olvasnivalót), s ha azok nincsenek, akkor én ma nem az vagyok, akivé általad válhattam. Elsőként a te reagálásodat próbálom megidézni: Mit mondana erre a Gábor? Mit tenne most a Gábor? Elképzellek, ott vagy előttem, a szemedbe nézek, és - akkor mondani sem kell semmit - várom a válaszod. És mondod, mert kaptam már annyit tőled, hogy tudjam, miként reagálnál. Ez nagyon-nagyon fontos nekem, és az is, hogy tudd. Visszapillantok a jelenből a 14 évvel ezelőtti múltba, és két teljesen más embert látok, azt a Klárit, meg a mostanit. Ordít a különbség. Ha tudnál büszke lenni rá, megveregethetnéd a válladat: te formáltál ilyenné. Más dolgom nincs is, mint alázattal méltónak maradni.
Van egy meghatározó különbség közted és a felsorolt lelkek között. Hozzájuk nem fűznek olyan érzelmek, mint hozzád. Kívül vannak a vonzalmamon, és éppen ezért segíthetnek. Ha csak téged hívhatnálak, lehet, hogy örvénybe sodornám mindkettőnket, amit kétséges túlélni: ott maradhatok én is, te is, mindketten. (Örvény: ivás, lélekvesztő, tévelygés, meghasonlás, ilyesmi.)
Magam sem tudom, mi volna a jobb: ha maradtál volna a szponzorom, s nem lennék a szeretőd, vagy így, hogy átminősült a kapcsolatunk baráttá, ágyassá, társsá és a többivé. Azzal zárom le magamban ezt a fölösleges - mert értelmetlen - okfejtést: a folyó sodort, mert sodornia kellett, nem tiltakozva megadtam magam, s ha már így van, lesz part, s egyszer majd kikötő. (A folyó tudja, mert nagyon hülye folyónak kell lennie, ha elfelejti, mi a dolga.) Praktikusabb nézőpontból: előbb találok szponzort, mestert a sorsom kalauzául, mint olyan társat, mint amilyen te vagy. (Ha nagyon muszáj, egyszer majd megírom azt is, mitől vagy ötcsillagos, most nem alkalmas idevésni, mert elvenné a hangsúlyt a lényegről.)
Pontosan tudom, mennyire sikerültem. Most léptem végig a 12 lépést, kész a sztorim, a leltárom, a 4. és 9. lépésem. Épp a betegségem világított rá arra, mennyire tudom jómagam kezelni a dolgaimat. Értékes ember lett belőlem. Ráment egy tucat éved. Meg tudom-e köszönni, s hálálni valaha? Talán az úton, talán a kikötőben.
Klári, aki lett belőlem.
(Ui: Varrónővel vigyázni: Nyilas Skorpió aszcendenssel. Munkaigényes, akárcsak én. Tudom, hogy szereted a kihívásokat, de tíz évvel elkésett lélek, és nem a kikötőbe tart. Kérdésre válaszolni: Mit akarsz? Én tanítsalak meg a 12 lépésre?)
Levél G.-nek
Kedves Gábor!
Intenzíven foglalkoztál ma reggel ezzel a levélváltással kapcsolatban, és engem meglepett az aktivitásod. Hosszú chat-üzenet, meg levél, meg telefon. Talán Kabbala jobban kiakasztott, mint máskor felvennéd! Ezért talán magyarázatra szorul, hogy én viszont miért nem akadtam ki.
Természetesen érzem a szándékát: zavart kelteni, bogarat a fülbe, elbizonytalanítani, összeugrasztani. Nem tudom persze, csak sejtem, mert - bár kérted - a neked írt levelét nem olvastam. Nincs is szükség rá, "érzem" őt. Feltételezem, hogy dorgálását vagy milyét az irántam érzett aggodalomba burkolja, ami, még ha beteges is, nem csak burkolt aggodalom: igenis mélyről és őszintén így éli meg: félt, óv, segít, védelmez - csak rosszul. De nem az ő reakcióit akarom elemezni, hanem az enyémet megmagyarázni, és a tiédet megérteni.
A helyemen vagyok. Időben és térben pontosan látom, hogy egy képzeletbeli koordináta tengelyen merre haladok a sorsom szerinti feladatokat legyűrve, és már nem pusztán a mai nehézségeket veszem észre, de tudom azt is (amióta képes vagyok látni is, nem csak nézni), hogy mi vár rám holnap, a jövő héten és hat hónap múlva. Pár évet is belátok, csak persze nem biztos, hogy élve élem meg.
Amióta nem engedem, hogy az eszem vezessen (nagy lecke volt, 54 elbaszott év!), azóta másként kezelem a dolgokat. Amikor megkaptam Kabbala levelét, persze a régi Klári begőzölt volna: mit játszadozik velem az ember, minek tekereg más nőcik után, megleckéztetem, visszakapja, kirúgom. Azonnal agyalni kezdtem volna, hogy tetted ezt velem, miért kapom ezt tőled, amikor más érdemelnék? De néhány hónapja megtanultam valamit. Ne téged kezdjelek el mérlegelni, hanem magamat. Megtettem-e mindent, hogy gazdaggá tegyem az életedet, hogy megkapj tőlem-belőlem mindent? Olyan vagyok-e, aki méltó a szeretetedre? A személyiségem, a tulajdonságaim alapján érdemes vagyok-e a figyelmedre? Jó-e velem lenned? Beleteszek-e ebbe a kapcsolatba apait-anyait, hogy teljessé tegyem? Vagyis leltár. Négy szót írtam le egy papírra: érzelem, értelem, szex, összetartozás. (akkor, kedden este írtam is a chat-en, hogy írok.) És szomorú a végeredmény. Van egy sor pozitív, és sokszor-sokszor több negatív jel. Tehát megint nem szaladhatok a sors vevőszolgálatához, hogy mást érdemlek.
Csak azt kapom veled kapcsolatban is, amire méltó vagyok. Ha egy erotikus kisugárzású varrónő kelti fel az érdeklődésedet, s kínálkozol oda neki, akkor annak nagyon súlyos üzenete van: kurvára elrontottam valamit. De nem esem kétségbe, mert lecke ez is, amiből sokféleképpen ki lehet jönni, s én tanulva belőle, gazdagodva általa, bölcsebben és érettebben akarok túllépni rajta. Nem kellemes szembesülni ezzel, de soha semmi nincs véletlenül. Soha, semmi! Ha te első lendületből, tudat alatt szinte, mert épp más nem jut az eszedbe, mert nem tudsz jobbat kitalálni, úgy írod alá, hogy "magányos kannyúl", annak jelzésértéke van. Vagyis nagyon-nagyon igaz és őszinte mondat ez. Tehát ne módosítsd a státuszodat, mert azzal meghamisítanád az önmagadról önmagadban kialakított képet.
Még kicsit a soha semmi-ről. A dolgok mindig úgy történnek, hogy az nekem - előbb-utóbb - jó legyen. Ez a levél-ügy is engem szolgál. Lehet, nem ma, de holnap mindenképp. Akkor nézzük azt, mi a cél, miként lendíthet ez rajtam? Mert ez a kiindulási pont. Ezt csak kitalálni, jósolgatni lehet, mert még hímezzük a sorsunk előrajzolt mintájába a szálakat, de az idő megmutatja majd a választ. Mondjuk, segít felnyitni az ember szemét, hogy van élet nélküled is. Vagy valaki mást tartogat nekem az élet. Vagy szokjam az egyedülélés gondolatát, mert szükségem lesz rá. Ilyesmi. Azért nem agyalok rajta túl sokat, mert nincs értelme: a dolgok megtörténnek, akár akarom, akár nem. Jön majd a jel, hogy a levél-ügy elindította történés miként zárja le magát.
Beavatkozni, megváltoztatni nem tudom, és már nem is erőlködöm rajta.
Veled kapcsolatban a kérdés ugyanaz, hogy te miként éled meg ezt, és számodra milyen üzenetet rejt. Ezt viszont neked kell kiderítened, ha veszed a fáradságot. De nem veszed, mert ez neked macerás. A nyuszi is hasonlóképp elgondolkodhatna, hogy miért küldött neked Valentin-napra félreérthetetlen ajánlatot, ez megint csak az ő leckéje. És Kabbala szintén megcsinálhatná a leltárát, hogy megtalálja végre, mi az ő sorsfeladata.
Én az én leckémet megcsináltam. A leveledet is, magamat is helyére tettem. És ettől nyugodt vagyok.
Klári
Levél G.-nek
Nagyon finomat kérdezem: milyen alapon oktatsz ki, amiért válaszoltam Ilonának? Bántottam én valaha is? Leugattam? Szóltam egy szót is arról, hogy ingerel az erotikus kisugárzású varrónő jelenléte? Nem, inkább bátorítottalak vele kapcsolatban. Erre nagyon gusztustalanul nekem támadt, pusztán azért, mert a lukad vagyok (többről sajnos egy ideje már nem beszélhetünk, az érzelmi vonzódásodnak más személy a tárgya). Régóta csípem a szemét, bizonyára. A nőstény vetélytársat látja bennem, miközben a gombjaidat varrogatja.
Ha Kabbalát kiveszem a képből, akkor azt látom, hogy van egy nő, aki bomlik utánad. De ez csakis azért lehet így, mert te a célozgatásoddal, megjegyzéseiddel erre biztattad. És van egy nő, aki annyira beléd esett (mert másba nem eshet szegény), hogy már az ágyadban érezte magát. Versikéje: Száll a gondolata hozzád, arcodra csókot lehet, karjaidban megpihen. Hát tegye.
Könnyű Kabbalára fogni a szarkeverést. De az első levél, és az első válasz a tiétek.
Mindig is erről a nőről álmodtál, attól kezdve, hogy melléd költözött. Alig vártad, hogy szavaiddal élve megfejthesd, vagyis közel kerülhess hozzá. És az első alkalommal megkérdezted: Hát nincs férfi a háznál? Még nekem is beszéltél róla, sokat, nagyon sokat: kedves, rendes, szorgalmas, támogatásra szorul. Megdugnád. De jó lenne megdugni! Egy ilyen nő mellett boldognak éreznéd magad. Téged érdemelne. Egyáltalán: megérdemlitek egymást. Illetve: csakis egymást érdemlitek.
Egy rossz szavam nem volt e liezon bontakozását látva, de ha ez az ostoba tyúk ismeretlenül is megsért, akkor ritka bunkó, primitív teremtés. Azt hiszi, hogy a péniszed számomra a minden? Nos, vannak még azon kívül más dolgok is. És péniszek is.
És amikor erre nagyon kultúráltam emlékeztetem, akkor te engem baszol le, hogy miért merészeltem megvédeni magam. Nem Icuskát teszed helyre, hogy túllőtt a célon, és olyan embert bánt, akit nem is ismer. Hát te kinek szurkolsz? Ki a fontos neked ebben a zűrzavarban? Amíg neki magyaráztad a bizonyítványodat, addig engem kussra intettél: ne zavarjalak, mert a dolgaid fontosak. Vagyis Icuska lelki állapota. Az enyém - másodlagos.
Ez a felállás viszont nekem méltatlan.
Kurva érdekes, hogy a környezetemben egyedül Kabbalát érdekelte, miért mentem a Mikához. Közben te Kabbala és Icuska körül rovod a köreidet, amiből én már rég kiszorultam (s ha jól látom, az iwiw-lapodról is töröltél).
Szálljunk ki egymás életéből. Jobb lesz neked is, mert végre konspirációk nélkül élheted meg a mindenkit megdugni korszakodat.
Nem kell többet hazudnod, hogy Mama így, Mama úgy.
Ne keress, különben sem találsz, elmegyek néhány napra (apafej, mostantól a szombat estéd is szabad, amit te pletykaszerdának nevezel, pedig ez kurvára degradálja azt, ami az valójában és szerintem volt!).
Aggódnod sem kell már látványosan, az új kapcsolatoddal.
Tedd a szívedre a kezedet, és lásd be: ez volt a célod!
És bennem eltört valami
2009.06.01. 15:07 | klarisz | Szólj hozzá!
A lenti, kódolt részben sorsom egy kis szeletkéjét próbáltam borítékolni, arról írtam, mi várható uszkve fél éven belül. Hosszabb távra valami nagyon személyes dolog miatt nem tervezek. Fél év – az is bőven elég lesz… Eljő majd annak az ideje is, hogy felnyissam a borítékot, és megosszam veletek a jövendölésemet, ám ma még legyen az én titkom: ha bejön, azért, ha nem, akkor meg azért.
Az emlékek nem ilyen kényesek. Azokat habozás nélkül tálalhatom, és szervíroznom is muszáj, mert e blogos végrendeletben próbálok esélyt adni magamnak a gyónásra. Minden vétkem, minden el nem varott szál arra vár, hogy helyére kerüljön, és minden pasi, hogy megszüljem a történetét.
Az iskolaigazgató következne, ám a pontos emlékezet két férfit rögzít. Az egyik a kórus karnagya volt, akivel egy névnapi bulin kerültgem forró helyzetbe. Szó szerint. A munkahelyen úgy negyedévente tartottunk összevont orbákolást, s ennek kíváncsi tekintetetktől védett helyet kerestünk. Egy alkalommal az egyik cég kis pihenőházát kértük kölcsön, ahol – tekintettel a vendégmunkások extra igényeire – szauna is volt. Eszegettünk, iszogattunk, beszélgettünk és viccelődtünk, s aki csak tehette, kilógatta a szabad vegyértékeit, hátha kapásra lel. A jókedvű társaság néhány tagjával az eukaliptusz illatú kövek mellett izzadtunk, hogy aztán a havas tisztáson átfutva belevessük magunkat az Öböl jeges vizébe. Egyszer csak kettesben maradtunk a karnagy úrral, de az Öbölig nem értünk el, mert az előtér zuhanyozója fogságba ejtett minket. Élénken megmaradt az emlékezetemben a fürdőolaj illata, a karnagy úr forró haja, bőre, körme, minden testrésze szinte sütött. Izgalmasnak nem mondhatnám, inkább extrém volt a helyzet. Annyit is ért. Pár perc múlva készült rólam egy fotó, ami ma a nappali falát díszíti, ahogy pózolok egy fürdőlepedőve csavarva. Ha az a kép beszélni tudna… A másik férfi egy általános iskola igazgatóhelyettese volt. Mellém szólt a mozijegye. Hitchcock Madarak-ját néztük, s egy feszültségtől terhes, drámai pillanatban ijedtemben a karjához kaptam. A következő izgalmas jelenet előtt halkan odasúgta: „Ne ijedjen meg…” A film végén, ahogy a nézőteret elborította a vakítóan ránk ömlő fény, már hangosabban mondta, de szinte magának: „Erre ini kéne valamit…” Tán két saroknyira lakott, de az a röpke séta elég volt, hogy megtudjam: felesége konferenciára utazott, ő éppen szalma, és akad nála innivaló. Akadt. Az üvegajtós szekrénysor legfelső polcán porosodott egy miniüveg-készlet, amit az emberek a szállodai minibárokból szoktak szuvenírként hazalopni. Vilmoskörte, whyski, sherry - vagy fél tucat üvegét megszabadítottuk a tartalmától, megdézsmálva az értékes gyűjteményt. Sosem tudtam meg, hogyan számolt el vele. Tanár létére érthetett a megmagyarázáshoz. Én is ezt teszem most, mert egérke és a sajt kapcsolatát rendezni kell, bizony.
Levél G.-nek
Hát szervusz, én Drága Emberem!
Nagyon kedves. Évtizedek óta nem cibálták meg a fülemet a szülinapomon.
Reggel kinyitom a szemem, törölgetem a csipámat, gerjesztem a gépet, és a levelecskéd köszönt rám. A fülhúzogatást ugyan elcserélném egy oroszlánbajusz-cibálásra, mert a cicerészést nem ismerem (az nem olyan mint a kasztrálás?).
Igyekszem megfogadni a jó tanácsokat: hegymászás, nézőpont és optimizmus ügyben.
Nem lesz olyan nehéz, mint gondolnám elsőre, régi-negatívan, megrögzött-kudarcvárón, mert amikor besüt a szobámba reggelente a Nap, akkor bizony arra gondolok: kaptam sok-sok jelet, hogy másként éljem az életem. Ott csücsülök a jóisten tenyerén, mert élni enged engemet. Így indul a napom. Szó szerint kegyelemmel. És én már meg tudom becsülni ezt, mert voltam odaát, az árnyékos oldalon. Ha mégis kedvetlen a reggel, akkor kézközelben Coelho könyve, és egy okos gondolattal índít útnak. Az a nap üzenete. De ha még nap közben is ér ilyen-olyan rossz hatás, akkor van kire gondolni. Magam elé képzellek téged, azzal a disznóságos pillantással. Vagy Georges-ra gondolok, ő milyen nyugodtan fogadná a kihívásokat. Vagy a prof.-ra, aki annyi bizodalmat öntött belém. Vagy a szertelen fiaimra, akik gyűjtik a mosogatnivalót. Azokra gondolok, akik szeretnek és várnak.
Ma reggel nem jött a félelem. Az, amikor még az álom nyugalmában vagy, kicsit ébren, de már eszmélve, és ennek békéjébe berobban valami kétségbeesett, sikoltó felismerés: Ez egy nap megint, amin át kell gyötörni magam, mi lesz velem, miből élünk meg, mi lesz, ha? Ma reggel - és a szülinapomra - nem sikoltott az élet. Vártam, a gyomrom rándulásra készen, de nem jött. Belül békesség volt, minden simaizom görcs nélkül dolgozott, nem ugrott meg a pulzus, én meg nyújtózkodtam sokáig, fordultam erre-arra, hogy meghemperegjek a békességben. Fel sem akartam kelni. De jó érzéssel álltam neki írni,.és alkottam egy nagyot, ami már nyomasztott, és el is küldtem, és a Szekeres ügyvédnője is hívott, hogy igen, akkor hétfőn tízkor hozza a pénzt. És most ezzel az elégedettséggel indulok dolgozni, mert éppen most raktam le a telefont, beszélgettem veled.
Ilyenkor nagyon szép az élet. Őrizni a békét, a derűt. Sikerülhet.
Este hívlak.
Levél G.-nek
Drága Emberem!
(Sziiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiija!)
Meg van oldva. Már be tudsz lépni. Arra kell ügyelned, hogy a caps look gomb ne legyen benyomva, mert akkor nagybetűt érzékel a rendszer, és érvényteleníti.
Most a jelszavadat visszaállítottam *****-ra, csupa kisbetűvel. Ha meg akarod változtatni, most megteheted.
Ezen nem szabad kiakadni. (Redvás geci? Miket mondasz! Vigyázz a szóhasználatra, mert árulkodik. Ezt én szoktam mondani. Továbbá: Holdjárás. Légy a papíron, mint korrumpáló szavak. ?)
A holnap nem borotválkozós nap, de azért megteszed ugye? Makkot is fényezhetsz, mit lehessen tudni.
Álmodtam megint. Ezt is meg kellene írni, egyszer, valamikor.Kicsit az élet, kicsit a vágyak, kicsit a jövendő. Érdekes üzenet, beszédes jelek. Ha érteném. Vagy tán nem is akarom, mert előrevetít. Mindenesetre most borítékolok valamit, fölteszem a blogba, aztán fél- egy év múlva majd megmutatom. Vagy bejön, vagy sem.
Ma Pesten vagyok, onnan megyek dolgozni. És holnap találkozunk.
Nem, holnap randizunk a barátnőnkkel.
Előtte ne döfd le magad, mert kell a szem, az érzékek, az ész.
Csókolnálak, ha itt lennél.
Asszonnkád
Beosont a harmadik gondolata
2009.06.01. 15:06 | klarisz | Szólj hozzá!
Levél G.-nek
Egyetlen Kalandorom!
Nem vagyok én sem pesszimista, sem elégedetlen, olykor borúlátó (nagyon) és kishitű (nagyon), ezekre viszont minden okom megvan. Csak próbálok a földön járni, és nagyon igyekszem megóvni magam a megaláztatástól. Talán az önvédelmi reflex működik, hogy ne kelljen virtuálisan (egyébiránt szó szerint) leszopnom valakit. Ha nem teszem ki magam a lehetőségnek, nincs csalódás, igaz, más sem. Az biztos, hogy könnyen feladom, már az első kudarc elég, hogy tanulva belőle visszavonuljak, nemhogy négy-öt. Így is túlszárnyaltam a saját rekordomat. Annuskának tegnap válaszoltam, és elküldtem a képeket.
Sejtem én, mi a szándékod! Elterelni a figyelmemet a rosszindulatú, burjánzó gondolatokról, inkább incselkedjem disznóságokon, s érleljem magamban a zamatos együttlétek álmát. Nagyon jó terápia, mégsem szakadhatok el önmagamtól. Még tele vagyok a földvári kirándulás megannyi élményével, még itt vagy mellettem, bújva, még érzem az illatod. Ez még marasztal, nem is nagyon tudok - mert nehezemre esik - kibontakozni belőle. Pedig másra is figyelnem kéne. Délután dolgozni megyek, előtte be kell fejeznem egy cikket, főzni, mosni, takarítani kéne (á, marad minden, ahogy van), készülni Szekszárdra, a kontrollra, közben néha magamnak is köszönnöm illene.
Jó, jó, hogy elzavarod mellőlem az önsajnálat ölelését, de kérlek, óvatosan, mert nagyon gyenge vagyok, egy legyintésre szétesek. Nekem most te vagy az egyetlen stabil pont ebben az egész rám zúduló világban. Tudod, vagy sem, de ha ezt is veszélyben érzem, akkor semmi sem marad. Ha dramatizálni akarnám, azt mondanám, érted és miattad vagyok képes élni.
Meglepetés jöhet, Timi, Pircsi, Annuska, de a rossz időzítés és a rossz töltés elvehet engem tőled, magamat saját magamtól, bár kétségtelen, lesz egy extra, zamatos, kéjelgős hármas szeretkezés. Ez nem agyalás, túlkomplikálás, csak a helyzetemet is vedd figyelembe, amikor a tervünket szövöd. Másképpen fogalmazva a te ígéretedet: addig nem halok meg, amíg nem leszel két nővel. Az idő persze talán sürgetne, mert addig kell ágyba bújnunk valakivel, amíg még van hajam, külsőm. És ezen már az sem változtat, ha kedden mindent rendben találnak, mert egy időzített rák-bomba vagyok, egy életre. Vajon meddig bírom? Ezzel a tudattal nehéz könnyednek, optimistának, elégedettnek lenni. De erőlködöm, és imádkozom. Csak a most van, csak a most a fontos. Most ez a levél.
Na akkor most T.-ről.
Úgy esett be az életembe, mint egy fáról lehulló érett alma. Keresgettünk erre-arra, aztán egyszer pittyent a telefon, és ő bejelentkezett, kizárólag minket keresve. A kezdeti örömbe apránként vegyült a szorongás. 37 eszendős volt, hamvasbőrű, fiatal, gusztusos, érzéki. Nekem tetszett, G. pedig szinte gerjedt a telt karjára, a csillogó bőrére, a feltűzött vörös hajára, a telt idomaira. Öröm és aggodalom egyszerre munkált bennem. Azonnal elképzeltem a kapcsolat első napjait, heteit, aztán éveit. Szinte láttam, hogyan töltünk együtt mi hárman élvezetes perceket, és láttam azt is, hogyan nyílik G. érdeklődése mindinkább az új lélek felé, mert T.-nek minden adottsága megvolt ahhoz, hogy ezt felkorbácsolja. Érzékeny volt, gazdag és odaadó. S a legfőbb tulajdonsága, hogy velem ellentétben ő életigenlő volt, örök optimista, aki minden szépnek örülni tudott. Sosem nyavajgott és sápítozott, aggodalmaskodott, mindig bizakodva tekintett előre. A szöges ellentéte az én lamentáló, dekázgató, kishitű valómnak. Anélkül, hogy akarta volna, mind nagyobb figyelmet követelt és kapott volna, és közben én szép lassan visszaszorultam hegemóniámból a második helyre. Át kell majd adnom a helyemet az új kapcsolatban rejlő, s felfedezni váró titkoknak. T. - bár nem zsarolta ki ezt -, megkapta kérés nélkül is. Figyelmet, érdeklődést, kielégülést. Ha az okos énemet kérdezitek, ilyenkor azt mondanám, ha elveszíteni tudom az én G.-met, akkor ő már nem is az enyém. Csak olyasmit veszíthetünk el, ami már nem a miénk. Mégis T. a katalizátor, ami sietteti a folyamatot. Mért vágtam mégis bele?
Talán mást reméltem tőle, talán azt hittem, én magam fogom megszerezni magamnak. Megérte a kockázatot.
És láttam a nem is olyan nagyon távoli jövőt, amikor ők már nélkülem is elvannak, amikor már az együttléthez nem kellek én, nem hiányzom sem a beszélgetésekből, sem a hancúrozásból, találnak felfedezni valót és megismerni valót egymáson. Megbecsülték a másik személyiségét, értékelték a kincsnek mondható lehetőséget, hogy egymásra találhattak. Két független ember, s mind a kettő a másikra vágyik, stabil kapcsolatra. Ami szépen lassan kialakult. Egymásra leltek, és már nem is akarták elengedni a másikat. Ebből a kapcsolatból egyedül nekem kell távoznom.
Hogy miért?
Elgondolkodtatok már azon, hogy a halat miért nem szúrja a szálkája? Vagy azon, mit érezne az ember, ha az eperfagyi visszanyalna?
Nekem eszembe jutott. Szenvedélybeteg vagyok, következésképp mindent szenvedélyesen művelek. A munkámat, az evést, a gyereknevelést, a szexet. És a kapcsolataimat. Arra elég korán rájöttem, hogy G.-függő vagyok, meg is tettem minden óvintézkedést, hogy leváljak és fájdalommentessé tegyem a viszonyunkat, mert azzal mindkettőnket veszélybe sodrom. Amikor egy hónap alatt már kétszer-háromszor arra gondolok, hogy inni kéne, ihatnék, innom volna muszáj, akkor nagy baj van. Ilyenkor napokra-hetekre megvontam magam a társaságától, s azóta is ügyelek rá, hogy ne vigyem túlzásba. T.-t illetően is fenyegetett ez a veszély, s egy érett leszbi asszony figyelmeztetett is: Rá fogsz szokni. Tehát az első perctől fogva elhessentettem annak a gondolatát, hogy a testén kívül bármilye érdekelne, nem akartam birtokolni az idejét, a gondolatait, az érzéseit, a lelkét. G. megmerítkezne a varázslatban. Még mielőtt bármi történt volna a hármasunkkal, nyújtottam neki a kezem, hogy segítséget kínáljak, de rendre letorkolt: Féltékeny vagy? Ahányszor szóba hoztam, vagy leírtam a hármas kapcsolat mélységét, intenzitását, idejét, mindig leiskolázott. Szabályos novellát írtam, de nem értett belőle. Mert nem akart érteni, hja a szenvedélybeteg ember már csak ilyen. Ha a ordítod a fülébe, s a tudata ajtaját dörömbölsz, sem látja be: ráragadt, mint légy a papírra. Neki magának kellett eljutnia saját mélypontjára, hogy onnan felállva továbbléphessen. Ebben nem lehet segíteni, s nem szabad hozzá asszisztálni. Csak menekülni lehet előle.
Én még idejekorán kimenekülök. A pontos idejét nem tudom, de abban biztos vagyok, hogy egynél több, de tíznél kevesebb alkalom lesz, amit hármasban töltünk. Hogy mennyit, az csakis azon múlik, milyen egérke lelkiállapota. Mert az is eszedbe kellene, hogy jusson: mi van, ha az egerek nem is szeretik a sajtot, csak azért harapnak bele, hogy éhen ne haljanak?
Tatami (akkor még nem tudtam, hogy csak az első)
2009.06.01. 15:05 | klarisz | Szólj hozzá!
Pasi, pasik! Tele velük az életem, de ne veszítsük el a fonalat. Ezért ismét teszünk egy kurflit az időben, hogy megmagyarázzam, mit keresek itt. Olyan az én munkám (vagy inkább hivatásom), hogy az mindig ivással járt. Ha sikerült a meló, arra inni kellett, ha nem, akkor meg arra. És akkoriban még sikk is volt. Eleinte csak bírtam az italt, aztán nagyivó lettem. Majd lassan alkoholfüggő.
Egy éjjel fázósan húztam össze magamon a rókabundát. Mit keresek itt? Végignéztem a kihalt utcán: a hajnali köd fátyolába burkolóztak a villanyoszlopok, sehol egy ember, sehol egy autó… A parkon túl fakósárgán tornyosult az ötemeletes ház, amelyben laktam, de az otthonom ablakai vakon néztek farkasszemet velem. Csak egy földszinti lakásból szűrődött ki gyér fény, a Deák néni biztos megint nem tud aludni. Én sem… Azt azért tudom, hogyan kerültem oda. Innom kellett, de sehol sem találtam üveget, sem a kockás nyári szoknyám zsebében, sem a csizma szárában, sem sehol. A bárszekrény persze tele volt itallal, de ha azt kinyitom, csattan a mágneses zár, és felébred a férjem. Pizsamára vettem fel a bundát, jézusom, ha most összeesnék és elvinne a mentő, mit gondolnának rólam? A sarki Pakk éjjel-nappaliban még motyogtam valamit a kúrálhatatlan gyomorrontásról, amin csakis a vodka segíthet, átlátszó hazugság volt, de a pénztáros vagy túl fáradt volt, vagy túl fiatal, vagy nagyon is tapasztalt, mert szóra sem méltatott. Az üzletből kilépve már nyitottam az üveget, de a kupak elfordult a meneten, beleszakadt. Szidtam a magyar ipart, miközben a fogammal téptem az ide-oda nyeklő kupakot, és sikerült, és mire az út szélére értem, már nyeltem egy jó nagy kortyot, és még egyet. Megálltam. Magda, mit csinálsz? - kérdeztem magamtól. Hogy jutottál ide? A istenit neki. Jaj! Ott álltam a zebra és az alkoholizmus közepén. Fázósan húztam össze magamon a kabátot. Akkor fogadtam meg először, hogy nem iszom többet. Leszokok róla. Abbahagyom. Holnaptól egy kortyot sem. Reggeltől… Sok reggelt megígértem magamnak, de az ébredések már annyira elviselhetetlenek voltak, hogy egyre halogattam a józanodást, csak dédelgettem magamban, mint egy áhított, édes tervet. Rendre azt hittem, elszántságot gyűjtök, miközben feléltem maradék erőmet. Hajnalonként émelygés ébresztett, remegett mindenem, a kezem alig találta meg a számat, de egy-két korty segített. Aztán munkába menet (miután a fiúkat leraktam az óvodánál, iskolánál) a várható megpróbáltatásokra gondolva vettem egy kétdecis konyakot, kapualjakba húzódva merítettem bátorságot belőle, majd a következő boltnál újabb üveget vettem. Józanra kellett innom magam. Elmúlt a hányinger, a reszketés, tudtam egyenesen menni, ötletesen és hatékonyan dolgozni. Egy ideig. Ahogy teltek az órák, úgy telepedett rám a rosszullét, a szédülés, s ha nem értem oda időben a büféhez, kivert a veríték. “A szokásost?” - kérdezte sokatmondón a büfés, s megkaptam kávéscsészében szervírozva az unikumot…
A “szokásosban” nem volt semmi szokatlan. Sokan ittak ott, munkaidőben, nyíltan vagy becsomagolva, fiatalok és nők is, ráadásul a hivatali büfében nem kellett hivatkozni semmire. Mindig jó társaság jött össze, törzsvendégekkel persze, s a kvaterkázás, a büfébeli információszerzés is hozzátartozott a munkámhoz, rendszerint elkápráztattam főnökömet a friss hírekkel. Végigihattam a napot, a szondáztatás veszélye nélkül, sőt, környezetem mintha elvárta volna - és jó néven is vette - e “könnyed” életet. Délutánra már kellőképpen megalapoztam magam, így az esték csak óvatos, mértéktartó poharazgatással teltek. Kínosan ügyeltem arra, hogy ne lássanak részegen. Pedig irdatlan mennyiséget megittam: öt-hat deci konyakot, és néhány üveg sört naponta. Esténként a reggelekben reménykedtem. De másnap a másnaposságot kellett gyógyítani, és kezdődött minden előröl.
Nem emlékszem, hogyan kezdődött. Ahogy visszapörgetem a napokat, tudom, hogy évtizedekre visszamenőleg nem volt egyetlen nap sem, hogy ne ittam volna. Még a terhességem alatt sem. Még szülni is bátorítással indultam. Még a szoptatás idején is pohárka vörösborral erősítettem magam. De hogy mikor kezdődött? Valószínűleg az első pohárral. Azt még én gyűrtem magamba. Aztán lassacskán az alkohol gyűrt maga alá engem.
Kutatok az emlékeimben, próbálom összerakni a képet, mint egy óriás puzzle-játék darabjait, de nehéz az emlékezés, mert régvolt dolgok élnek bennem tisztán, a közeli történések pedig homályba vesznek, határuk mint a csorba nagyító törésvonalai - ott mintha elmozdult volna az idő. Így védekezne a tudat? A rókabundát karácsonyra kaptam anyámtól és a férjemtől, tehát újév után született meg az első elhatározás, aztán tettem néhány vérszegény kísérletet a gyógyulásra; kimerültség, idegösszeroppanás, gyomorfekély címén kezeltek, volt is benne némi igazság, mert rohamosan zuhantam magamba. Néhány hónap alatt négy zárójelentést gyűjtöttem össze, de ahogy a dátumozásokat figyelem, ingajárat volt ez, kórházból ki, kórházba be, tíz nap, két hét után a két kicsi gyerekre, meg a munkámra hivatkozva kikönyörögtem magam. Alkoholizmusról közben egy szó sem esett, csak diszkrét jó tanácsokat kaptam, hogy mértékkel éljek, ne égessem két végén a gyertyát, satöbbi.
1994. július huszonegyedikére viszont tisztán emlékszem. Folyóiratot olvastam az irodában (mint már mondtam, irigylésre méltó munkahelyem volt), szenvedtem, mert reggel óta nem ittam - ikszedik kísérletem volt ez a józanodásra -, a kezem annyira remegett, hogy zizegett az újság, le kellett tennem a földre. Úgy pedig a sorok úsztak össze a szemem előtt, sőt, úszott a parketta is, a szőnyeg is. Nem bírtam tovább, haza kellett mennem. Csakhogy otthon sem jött a megváltás, föl-le rohangáló vérnyomás, szapora pulzus, remegés, halálfélelem, rettenetes fájdalmak, mind-mind arra késztettek - mit késztettek, kényszerítettek! - hogy igyak. De nem akartam. Nem voltam ostoba nő, tudtam, hogy nem szabad innom, de arra is rá kellett ébrednem, hogy nem bírok nem inni. Akkor ott azt hittem, hogy ital nélkül nem tudok élni. Feladtam. Megnéztem az órát, hogy a túlvilágon - ha van ilyen - tudjam, mennyi az idő. Tizenegy óra negyvenhét perc volt, amikor a fürdőköpenyem övével a nyakamon leléptem a kád széléről. Aztán csak fájt valami, de nagyon. Sírtam, borzasztóan sajnáltam magam, de leginkább azt, hogy nem sajnál senki. Nem segít senki…
Ócska, lehetetlen kivi színű frotírköpeny volt, még az NDK-ból csencseltük haza, de ennél is nagyobb hibája volt, hogy túl sokat mostam. Az öve szálaira lazult, s még az én ötvenkét kilómat sem bírta ki. A fregoli persze túlélte, pedig hányszor nyöszörgött vészjóslóan a vizes pelenkák súlya alatt! És én is túléltem. A fejem, a vállam alaposan bevertem, a nyakam is összehorzsoltam, de a sajgás eltörpült amellett a rettenetes kín mellett, hogy tehetetlen vagyok. Életre ítélt.
Telefonáltam taxiért, mondtam az emeletet és ajtószámot is, meg sem lepődtem, amikor benyitott a sofőr. Mit gondolt? Csomagot kell lecipelnie az autóhoz? Ki tudja, mit értett meg abból, amit zokogva vinnyogtam: - Én most akasztottam föl magam. Ennyire emlékszem. A tébolydában tértem magamhoz, pillanatokra csupán. Emberek, köpenyek, vénás injekciók, jövés-menés, kísérnek valahová, snittek, snittek. Ez mintha a férjem lett volna. Kivel veszekszik a folyosón? Snitt. Aztán egy ismerős arc: Kriszta, akivel együtt hajkurásztuk a palikat viharos lánykorunkban, most ideggyógyász, a pszichiátria főorvosnője.
Három napig voltam “ledöfve” - ahogy ma mondanám. Közben Laci nővér kétszer felpofozott, mint jóval később elmesélte, először azért, mert rá akartam gyújtani, azaz rá is gyújtottam a kórteremben, másodszor azért, mert mindenáron a férfivécét akartam használni. Nem tudtam, hogy az első emeletről raktak le a földszinti zárt osztályra, ahol - ez viszont Lacikának nem jutott soha eszébe - a folyosó elrendezése, a nővérszoba, a kórtermek, a vécék az emeletinek pontosan a tükörképeként helyezkedtek el. Biztos, hogy férfi tervezte.
A gyógyulást jelentő első emeletet egy hét után láttam viszont. Aztán még három hónapig ismerkedtem vele. És barátkoznom kellett a gondolattal is, hogy alkoholista vagyok. Erről csak egyszer beszélgettünk Krisztával, de akkor jó sokáig. - Soha többet nem ihatsz. Egyetlen pohárral sem - mondta.
Igazán nem volt nehéz elképzelni, hiszen a gyógyszerek hatására nem kívántam az alkoholt, és az intézetben minden külső hatás ellen védve voltam. Visszatért az étvágyam, tudtam újra aludni, aztán - az elmebetegek jelenlétét megszokván - lassacskán gondolkodni is. Egyszerűnek tűnt az egész: kimegyek, dolgozok, élek, csak éppen nem iszok. Valójában még jól is éreztem magam kórházi egyenpizsamámban, micsoda figurákat ismerhettem meg! Nem siettem haza, de egyszer csak elengedtek.
- Ön mentálisan gyógyult - mondták, és talán igazuk volt. Talán, lamentálok utólag, mert rendben volt a gyomrom, tűrhető a vérképem, kielégítő a májfunkcióm, és fölszedtem néhány kilót. Mégsem éreztem jól magam a bőrömben.
- Magdi, keresd meg önmagad - tanácsolta Kriszta könnyedén, de hogy ennek a fajsúlytalan mondatnak milyen súlya volt, arra csak hosszú hónapok múltán jöttem rá. Pontosan másfél évem ment rá a keresgélésre.
Az első hetekben persze nem ez kötötte le a figyelmemet. Kint lenni - minden segítő szándék ellenére - pokoli volt. Mint aki hosszú időt tölt a víz alatt, s a felszínre emelkedik; minden hangosabb, élesebb, fényesebb, több. Az intézet óvó-védő üvegburája után a dolgok viszonylagosak lettek, még maga a biztonság is, és én nem mertem átmenni az úton, akkor sem, ha zöldet mutatott a lámpa. Az idegeimet olyan törékenynek éreztem, mint egy kristálykehely, hangulatom gyakrabban változott, mint a napszakok. Nem tudtam, mitől jó józannak lenni. Úgy éreztem magam, mint a kisgyerek, akitől elvették a játékát. Megvonták tőlem az alkoholt, de nem adtak cserébe semmit. Xanax-nyugalom, Prozac-jókedv, Tegretol-álom konzerválta közérzetemet.
Pszichiáterhez jártam, de Géza úr az idő múlásával többet mesélt akarnok asszonyáról, mint én az én bajomról. Összevásároltam a szakirodalmat, piások, orvosok könyveit, azokból próbáltam kiolvasni a titkot: hogyan kell józanul élni, boldogan. A környezetem elnéző türelemmel figyelte kutakodásomat, szerencsémre sem a családom, sem a munkatársaim nem piszkáltak, minden kondíció adott volt ahhoz, hogy felépítsek magam körül egy új életet. Nem vágták a fejemhez, hogy elválok, kirúglak, csöndesen asszisztáltak minden új szeszélyemhez: a jehovákhoz, a Hit Gyülekezethez, az ezoterikus vonzódáshoz, a passziánszhóborthoz. A férjem csak egyszer akadt ki, megunva az alkoholizmusom miatti önostorozásomat (amiben volt ám jó adag mártíromság is), vagy húszkilónyi könyvet dobott ki az ablakon. Aztán lement és összeszedte.
Ahogy múltak a hetek, hónapok, úgy nőtt bennem az elégedetlenség. Miért nem érzem kirobbanóan jól magam? Miért nem dicsér senki? Folytonos önigazolást kerestem, ez kergetett józanságom első józan felismeréséhez: amikor még ittam, senki sem tartott veszélyesen nagy piásnak, most, hogy már nem iszok, alkoholista vagyok. A második felismerésem pedig az volt, hogy késik az elismerés. Évek is eltelhetnek, amíg az ismerőseim úgy emlegetnek majd, hogy ja, a MAgdi, aki abba tudta hagyni az ivást!
Ebben a “szakmában” óriási fáziskéséssel érkezik a vállveregetés.
Gáborral együtt józanodtunk, s ő tucatnyi próbálkozással maga mögött igyekezett mindenre megtanítani engem, az elsőáldozót. Hogyan kell talpra állni, szembenézni az emberekkel, elfogadni és elfogadtatni, hogy beteg vagyok, nem pedig iszákos semmirekellő? Miért nem szabad leszürcsölnöm a saláta levét, megdézsmálni a nyers kelt tésztát. Naponta írt “leckéket”, hol kedves szufi mesét, hol magasröptű elmélkedést a hitről, hol használati utasítást az érzelmek kezeléséről, hol bölcs történetet az eligazodásról, s ezekre nekem válaszolnom kellett. Vagy négyszáz spirál-lapot írt tele. Rendesen megdolgoztatott. Neki mondtam el először Kriszta tanácsát: keressem meg önmagam.
- De melyik önmagam? - kérdeztem. - A húszéves bombázót, a huszonöt éves tehetséget, a harmincéves érett asszonyt, aki kelkáposztákkal rohangál, vagy a nagy magyar anyát? Kit rakjak össze?
Másnap kaptam tőle egy tükröt. Épp a tipliket gyömöszöltem a fürdőszobai falba, amikor belepillantottam a tükörbe. És ott voltam. Mi a frászt kerestem eddig? Nem kell senkit sem megkeresni, sem megtalálni, hisz itt vagyok. Én vagyok. Alaposan megnéztem magam: arcomról eltűntek az ödémák, tisztább a tekintetem, az orrom tövében nincsenek vörös hajszálerek, hm, kis jóindulattal csinosnak is mondhatnám magam.
Barátságosan ismerkedtünk (a tükör meg én), és lehet, hogy megmosolyogtok érte, de még beszélgettünk is. Én sokat meséltem, a tükörképem tudott megértően hallgatni, kíváncsian kérdezni, bölcsen felelni.
Másfél év a semmiért. Kész röhej. Gábor is nevetett:
- Ez az, amire rá kellett jönnöd. Egészen más megmutatni az ösvényt, mint járni rajta.
Gábor, az öreg piás, aki korát tekintve egyébként fiatalabb nálam, és én egymásra támaszkodva “utógondoztuk” magukat. Vele tanultam meg újra élni. Mert hiába voltam “száraz” már évek óta, a józanságtól bizony messze voltam. Mellette lepett meg az a kellemes, puha, barna, meleg érzés, amit akár elégedettségnek, boldogságnak is nevezhetnék, s amiben azóta nap mint nap megmártom a lelkem, amikor imádkozom. Ő segített visszatalálni a gyerekeimhez, elfogadni az elfogadást, megérteni a megértést, hinni a hitben. Mint a hagyma héjait, úgy hántotta le rólam a beteges önbecsapás, önsajnálat, önzés burkait, hogy utána felépíthessem új valómat, megizmosítva reszketeg önismeretemet, vézna személyiségemet.
Ha cinikus akarnék lenni, azt mondanám, hálás lehetek alkoholizmusomnak, mert azon átevickélve lettem gazdagabb, ha az nincs, akkor ma én sem az vagyok, aki. Ahogy figyelem Gábort, s látom vonásaiban a derűt, a békét, magamat fedezem fel benne. És amikor hazafelé baktatok, s az úton dülöngélő férfiakat, részeg fiatalokat, tántorgó hajléktalanokat látok, bennük is magamra ismerek.
A rókabundámtól meg kellett válnom; hét év után beleestek a molyok. De Gábor megmaradt. Társnak, szeretőnek. Az én Emberem azóta is része az életemnek, és nagyon szeretné, ha a labirintusba zárt riadt egérke eljutna végre a sajthoz.
A legalsó tégla
2009.06.01. 15:04 | klarisz | Szólj hozzá!
Levél G.-nek
Édesem, kedvesem, társam, szeretőm, mindenem, most látom csak, hogy a leveled tárgyaként azt írtad: magányos vagyok. Drága Emberem, ha ilyet vetsz erre az elektronikus papírra, vágom magam a mi autónkba, és tépek oda ezerrel. Az csak egy múló rossz érzet, mert valahogy nem úgy alakultak a dolgok. Talán én is rosszkor zavartalak tegnap, vagy csak azt hittem, rosszkor hívlak, és ezután nem akartam megint belerondítani az estédbe, meg egyébként is félek, hogy már sok vagyok, hát még ha tudnád, miket írok, gondolok rólad, rólunk, ajjaj. Szóval nem akarok a nyakadon lógni. (De! A nyakadon akarok lógni!) Talán a legutóbbi vadászat is kudarcos volt, talán az angyalkák is csalfák (büntetésből dugjanak egyedül), talán a munka nem ment úgy, talán a tévéműsor sem köt le, talán holdtölte van. Talán hiányzom is? (Mert én most oda tudnám képzelni magam a szűk kerevetre, hogy Józsi legyél, vagy elszánt vadász, vagy az én emberszagú Gáborom. Akármelyik.) Nem vagy magányos, csak éppen egyedül vagy. Sok-sok ember cserélne veled (és velem is), mert van egy asszonyod, szeretőd, társad, nyuszikád, aki a reggeli ébredéshez masnival átkötött levelet küld. És aki néha azt mondja neked: hiányzol.
Mondd, ha most csak úgy belépnék a kis szobádba, váratlanul, mi történne? Erősen kérlek, képzeld el. Megölelnél-e? Vagy sután leülnék a székre, megint, mint mindig, amit már kurvára utálok, és előre félek tőle, ettől vagyok olyan kimért, közönyös, mint egy idegen. Sosem fogod megérezni, megérteni, hogy mennyire múlandó minden, s hogy addig kéne megtenni, amíg lehet? Nem akarod, hogy megszülessen benned a mozdulat? Pedig örülnél neki. Magadat ajándékoznád meg - velem. Ez is van olyan perverz gondolat, mint egy harmadik. Még hogy magányos! Aki nem ölelkezik, kérem, az ne csodálkozzon.
Buta és bátortalan vagyok az élethez, csak az ösztöneim vezetnek, tévelygek is eleget, és híján vagyok a te bölcsességednek, ezért talán nem is figyelsz arra, amit írok. De megpróbálkozhatnál vele. Mert amit nem mondasz ki, nem teszel meg és nem írsz le, az nem a tiéd.
Levél G.-nek
Emberem, kedves!
Csak kapkodom a fejem, meg a Xanaxokat. Mi történik velünk? Mik ezek az érzelmi villongások, ez a megmagyarázhatatlan - mert nem szándékos - lavina, ami elindult bennem is, benned is, és mérgezi a kapcsolatunkat. Remélem, ki lehet deríteni, és meg lehet beszélni.
Ugye te is érzed? Levélkék jönnek és mennek, aztán az egyik hiperérzékeny területre téved, amire kibuggyan egy durva válasz. Csak arról lenne szó, hogy pattanásig feszültek az idegeim, mindenre felcsattanok, mert találva érzem magam? Hát, nagyon remélem.
Több dolog van, ami előidézheti.
- Öregszem, és ezzel nemrég szembesültem, nehezen birkózom a ténnyel.
- Ledöntött a betegség, nemcsak fizikailag, hanem érzelmileg is. Tök kikészültem, és olyan hisztérika lettem, amitől mindig reszkettem.
- Páni rémületemben egyszerre akartam mindent megoldani. Blogot írni, nőt keresni, a 12 lépést végigvenni, visszafiatalodni, téged megszerezni. Meggyógyulni. Ebből egy is elég, és az utolsó a legfontosabb.
- Internetezni kezdtél, ami olyan gellert adott az érdeklődésednek, ritmusodnak, időbeosztásodnak, hogy a tűréshatárod az előzőekben csak vázolt - és még nem is részleteztem a belső kuszaságomat! - változásokat nem tudta feldolgozni, vagy ha nem ez, akkor a teljesíthetetlen igényeimet nem tudod már kielégíteni. Ezért működésbe lépett egy jól üzemelő önvédelmi reflexed: kiszállni, távol tartani, elfásulni, beleunni, összezavarodni, (inni).
Nagyjából ennyi. Próbálom higgadtan sorra venni a tényeket, hogy utána higgadtan és lassan javíthassak rajta.
Szüntelen azt mantrázom: észnél légy, Klári! A széppé tevés helyett elcseszhetem az egész életemet, és még másét is. Azzal a baromi nagy jóakarással, hogy végleg helyükre akarom tenni a dolgokat, a legalsó téglához nyúlok, és összedől minden. Csapj a kezemre, ha észreveszed.
Az alapállás: tehetetlen vagyok önmagammal szemben. Mint egy robot, amit arra programoztak, hogy szétszedje saját magát. Mi generálja az önsorsrontást? Gyávaság és mártíromság. Ha ehhez még adok egy csipetnyi haragot, és ízlés szerint önsajnálatot, kész a gyilkos méreg.
Látom, észreveszem, hogy sorra rombolok szét mindent.
Úgy vélem, így van, ez tehát most a felismerés pillanata. A beismerés akkor megvolna. Folyt. köv., de csak lassan. Méghozzá nagyon lassan, de közben az idő sürgetne, mert szétrobban a fejem, úgy érzem, belülről rohadok, rág szét a rák, kéjes dühhel állnék bosszút az egész világon. Türelmesnek kellene lennem, de közben százhússzal dörgölök tök sötétben, mert fogy az idő, a drága idő. Ahelyett, hogy szünetet adnék a testemnek, még kifacsarom belőle, amit lehet, mit nekem a Dunaújváros, Bp., Fehérvár, Szekszárd menet egy napra! A látszatra azért adunk, táplálkozunk rendesen, teázunk. hogy ki legyen pipálva. De közben hajszolom az egyre véznább testemet, ha így folytatom, fél év múlva elfogyok. És közben elvárom, hogy megértsenek, kedvesek és ölelkezőek legynek. Abnormális.
Nekem nagyon drága az együtt megélt tizenöt év, nem akarom elrontani. Ne válaszolj, csak ha tévúton járok.
Igazságtalan lennék, ha kihagynám e nekrológból Ivánt. Ő volt ugyanis az a fiatalember, aki kitartóan el akart venni feleségül. A srácot Pestről lehelyezték a vidéki irodába, és az első napokban nekem kellett gardíroznom a városban. Munkásszállón lakott, de hét végére mindig hazament a Wesselényi úti pazar lakásba, a nagyon idős, lágerben megtört szüleihez. Iván családja hihetetlenül gazdag volt, balatoni nyaraló, antik bútor, ezüst étkészlet, porcelánok, festmények, s ahogy utóbb megtudtam, még szépen ketyegett külföldről is valami apanázs. Nagy ívben tettem ezekre, nekem mindez túl dohos volt. Egy szó, mint száz, Iván belém szeretett. Nemcsak abból gondolom, hogy szüntelenül ajánlatot tett, hanem abból is, hogy olyan képeket készített rólam, amikről - ma már látom - árad a fotós rajongása. Egyszerűen volt szeme és lelke gyönyörű felvételeket készíteni rólam. Ivánkát rendre elhessentettem, mert én épp akkor éltem a liezont a főnökkel. Kínos helyzet volt, ugyanis Iván rájött. És elég tisztességtelenül megzsarolt, hogy szétkürtöli, ha nem megyek hozzá feleségül. Érdekes, hogy dacára annak, hogy a barátja szeretője voltam, mégis el akart venni. Számításból? Szerelemből? Sosem tudom meg. Egy hétfői napra tervezte a nagy színjátékot. Szabályosan megkérte anyámtól és apámtól a kezemet, elővette a családi örökségként őrizgetett fehérarany karikagyűrűket, az irodában pezsgőt hűtött be, hogy koccinthassunk az eljegyzés bejelentése után. Csapdába kerültem, úgyhogy hirtelen lebetegedtem, és még a városból is eltűntem néhány napra. Mire előkerültem, ő már nem dolgozott az irodában, visszaköltözött Pestre. Pár év múlva egy rendezvényen összefutottunk, kedvesen invitált, akkori barátommal látogassuk meg. Így aztán vettünk egy üveg finom bort, és bekopogtunk Ivánkáékhoz. Ha azt mondom, földbe gyökerezik az ember lába, az semmi ahhoz képest, ami velem akkor történt. Bemutatott a feleségének. Az asszonyt Magdának hívták, szőke hosszú haja volt, mint nekem, és ugyanaz volt a szakmája, mint az enyém. Mintha magamat láttam volna. Ivánka feleségül vette a hasonmásomat. És Tücsöknek becézte, ahogy engem is hívott anno. Anyám sokáig cseszegetett, hogy elszalasztottam ezt a kiváló partit. Nézőpont kérdése. Ivánka néhány év múlva meghalt, ennek is van már vagy már vagy húsz éve. Azon azért elgondolkodom néha, mi lett volna, ha igent mondok neki. Boldog lettem volna-e? Hol tartanék most? Mivé lettem volna? Jóllakott volna-e egérke?
Levél G.-nek
Emberem, Kedves!
Hát micsoda játékot űz velem az élet?
Landol a levélke, és én - képletesen - tépem fel a borítékot, felajzva olvasom (előbb persze a saját, elküldött üzenetemet, mert az van fölül, ha válaszolsz). És az aláírás már belelóg a reklámba, nem is lehet észrevenni, mert elválasztódik egy csíkkal. Elbújik a szó.
SZERETLEK
Mekkora bátorságot kellett venned, hogy leírjad! Ezt te még soha senkinek nem mondtad, mert, mert nem tudom miért. (Csak a Terka-Kriszta-Ilona levelezésben írtad egyszer rólam: ,,Lelkizünk? Ám legyen. Igen, szerettem.,, Kívülről tudom, annyiszor olvastam. Ez volt a mandínerről kapott szerelmi vallomás.)
És én nem vettem észre! Hát nem sorsszerű?!
Annyira tipikus, mint az egész életem. Így remélek, várok dolgokat, és amikor megvan, elmegyek mellette, anélkül, hogy észrevenném: már az enyém, mit akarok még? Szüntelen csak reklamálok a sorsom vevőszolgálatán, hogy nyugalmat szeretnék, kérem szépen, szeretetet, szerelmet, miközben abban élhetnék, ha elfogadnám. Ha észrevenném.Tizennégy évet, két hónapot és tizenkét napot vártam, hogy egyszer mondd nekem, aztán visszacsúsztatom a levelet a borítékba, és olvasatlanul átsiklok a lényeg felett. Blogba illő bénaság.
De válaszolva most már: köszönöm. Nem a szót, hanem az erőfeszítést. És tudod, nagyon furcsán érzem magam. A szót leírtad, és - kész. Engem megnyugtat, pedig EDDIG IS TUDTAM. Szavak nélkül is ott van ez benned, kimondatlanul is hallom, amikor megszólalsz, amikor rám nézel, amikor megérintesz.
De azért nagyon jó újra és újra olvasni. Húsz éve már, hogy nem mondta, írta nekem senki. Épp ideje volt.
Levél G.-nek
Emberem, Kedves!
Egy napra bőven elég kellemetlenség, hogy rózsaszínű lett a fejem. Este elintézem. Lesz vörös vagy fekete, de így utcára nem megyek.
A rossz hír: Marcsunak nem vagyok szimpatikus. Nagyon korrekten visszatelefonált, hogy ne haragudjak, de kicsit fiatalabbat képzelt el. Értsd: nagyon öreg vagyok neki. Sejtettem, ezért akartam rövidre zárni, még mielőtt beleképzelgetnénk magunkat. A mai angyalka-levelezés ezzel részemről rendben, mert Annuska még nem ébredt.
Most nem is csinálok már semmit, elfáradtam (de mibe?), lefekszem egy órácskára. Este írnom kell, holnap 16-ra pedig megyek a melóba.
Ebben a kiábrándító világban az egyetlen reménysugarat az RTL Klub jelenti. Ó, egy mély-riport a szexis hármasunkról, mert ez aztán a csemege! Mi leszünk a mazsola a lekvárban.
És az akkumulátorok! Azok is nagyon fel tudnak dobni. Ahogy az megadta magát, ahogy azt a projektet végigpörgetted, ahogy az új működik, igen, kérem, így kell. Jut eszembe! Havas esőben, országút szélén? Nem? Hát nem bizony. Bújok az ágyba.
Este leszek.
Asszonykád
Életem fűszerei
2009.06.01. 15:04 | klarisz | Szólj hozzá!
Muszáj még kalandoznom egy kicsit a múltban. Nem azért, mert nincs jelenem (hóhó, odaérünk majd, türelem élvezetet terem!), hanem azért, hogy megismerj, mondanám szőröstül-bőröstül, de nem vagyok szőrös, maximum pihés. Szóval mondjuk Svájc. Ott éltem át életem első és egyetlen orgiáját, ami után két napig úgy hánytam, mint a lakodalmaskutya. Mindenféle emberek voltak ott, és mindenki összevissza mindenkivel, de amin kibuktam, az az anya és lánya volt. Utána olyan elszántan etettem napokig a Genfi-tó mellett a hattyúkat, hogy a turisták engem fényképeztek. Órákig ültem egy kávéház teraszán (egyébiránt az illegalitásban ott élő Lenin törzshelye volt), hogy egy pasi ismerkedni próbált. A világ összes nyelvén próbálkozott, de csak ingattam a fejem, aztán az országokat sorolta, honnan jöttem, és már elfogyott Európa, mire azon a lehetetlenül orrhangú svájci német akcentussal rákérdezett: Ungarn? És erre bemutatkozott magyarul... Kicsi a világ. Szóval amikor nyár közepén lekászálódtam a havas Jungfrauról, meg akartam lepni magam, és erre volt kemény öt svájci frankom. Elsétáltam a bordélyok utcájába (minden nagyobb városban van ilyen), és megálltam egy kupi előtt. Ugyanolyan piroslámpás ház volt, mint másutt, de ebben fiúk kínálták a szolgáltatásaikat. A bejáratnál kis táblán a felhozatal (mint az éttermeknél az étlap), rajta a pasik ára, mérete és hogy is mondjam, specialitása. Végigböngésztem, mire lenne elég a pénzem. A távol-keletiek voltak a legdrágábbak, a néger a legolcsóbb. Arra befizethettem volna. 27 esztendős voltam, de addig még nem voltam fekete fiúval. Tipródtam az ajtó előtt, bemenjek, vagy sem. Szerintetek mit tettem? Hát átgondoltam a dolgot, és arra jutottam, hogy mi a búbánatnak fizessek öt frankot azért, amit ingyen is megkaphatok. Átmentem a közeli plázába, és vettem egy csodás fűszerkészletet. Harmincféle különleges aroma a fehérborstól az indiai sáfrányig. Ma is azt használom. És amikor kinyitom a konyhaszekrényt, hogy majoránnát tegyek a brassóira, vagy borókabogyót a kocsonyába, mindig eszembe jut a kihagyott néger legény. Minden ételt sejtelmes mosollyal fűszerezek, ami ezek után nem csoda. Bár, más is eszembe jut, miközben az origánót morzsolom. Az az afrikai legény, akit viszont nem hagytam ki. A bolgár tengerparton esett meg többször is a dolog, mert többször akartam, hogy megessen. Ugyanis nem akartam hinni a szememnek. Aztán ma már hiszek, és ennélfogva kijelenthetem: az övék sem nagyobb, legfeljebb abszolút értékben. (Hogy értsük: kicsinek nagy, de ha nagynak kell lennie, akkor akkora, mint másé.) Későbbi kalandozásaim során ugyanis akadt egy fiú, aki kétszer túltett ezen a togói srácon, pedig ő csak a szomszéd utcában lakott. Semmi, de semmi nem maradt meg az emlékezetemben róla, se a neve, se a munkája, csakis az. Pedig mély benyomást tett rám. Amiből az a tanulság, hogy az egérkének zsákutcába is kell jutni ahhoz, hogy a labirintuson átkeveregve sikerrel vegye az akadályt.
Szerelmes aszony
2009.06.01. 15:03 | klarisz | Szólj hozzá!
A mai eszemmel… – szokták mondogatni az olyan korosodó nők, mint amilyen én is vagyok. Elárulhatom: fiatalabb koromban sem volt kevesebb eszem, és ma sincs több. Akkor nagy volt a tudás, de kevés a tapasztalat, ami mára megfordult. Agykapacitásomat illetően 25 éves korom óta hülyülök, szó szerint sejtek milliárdjait veszítettem el, hozzáteszem: sokat tettem érte. A legfőbb tapasztalat, amire ennek kapcsán szert tettem: a férfiak igenis szeretik az okos nőket. Engem szerettek – ideig-óráig. Egy napig, egy hétvégére, egy nyárra. Persze, tőlem is függött, hogy mennyit adtam bele.
E nehézkes nekirugaszkodással Péterről kell írnom, aki ígéretesen nősült be az egyik legnagyobb hazai állami vállalat vezérigazgató-helyettesének vejeként egy jó állásba, s onnan dobbantott mind feljebb. Rövidesen el is válhatott, mert karrierje már megállíthatatlanul tört fölfelé. Őt is férjnek szemeltem ki. E hadművelet során sok kellemes órát töltöttünk együtt, egy bizonyos hétvége nagyon emlékezetes maradt. Meggondolatlanul víkendezni hívott: csónakkal eldörrentünk a Dunán a Senki szigetének nevezett fövenyre, táborozunk, éjszakázunk, majd másnap hazacsorgunk. Az ehhez hasonló megpróbáltatások nem voltak épp kedvemre valók, mert nézzük csak a praktikus szempontokat: Nem lehet csinosan, sminkkel nekivágni a túrának, este szúnyogok hadával kell birkózni, nincs fürdőszoba, zene, és a többi. Mindennek a tetejébe azt kérte, hogy ne maceráljam, pihenni akar. Azon ne múljon, babám! Szombaton reggel találkoztunk a kikötőnél, parányi csomaggal érkeztem, hogy hivalkodjam vele, egy vérbeli kempingezővel van dolga, s nemcsak a bárokban, hanem a kagylós parton is feltalálom magam. Szótlanul beültünk a katamaránba, és hamarosan szeltük a habokat. A Senki szigeténél kikötöttünk, sátrat vertünk, megettük a kosárkából az elemózsiát, dugtunk egy közepeset, aludtunk, másnap úszkáltunk, napoztunk, aztán összepakoltunk és csendesen hazahajóztunk. És mindeközben egy árva szót sem szóltunk egymáshoz. Annyit sem, hogy „Kérsz sört?” Úgy maradt meg bennem ennek a hétvégének az emléke, hogy nem kell mindig mindent agyonragozni. Ha nincs mondanivaló, megosztanivaló, akkor minek csacsogva-fecsegve tupírozni a semmit? Nem hiányzott onnan egyetlen mondat sem, mégis helyén volt minden. És teljesült a vágya: nem maceráltam. Találkoztunk még párszor, aztán komolyan becsajozott (azért be, mert újfent egy potentát kapcsolatot épített ki, talán a biztosabb karrier reményében), majd megnősült, s ma az egyik energiacég tulajdonosa. Ókor-ókor kapok tőle pr-képeslapot karácsonyra, de szigorúan a céges protokoll szerint, ami a munkám miatt kijár.
Egérke ebből is tanult. Ennek a későbbiek szempontjából van jelentősége, hiszen a sajt illúziójával jóllakni indult.
Kedves G.!
Nem a szerdai nap, a csütörtöki átverés keltette az indulataimat. Az lett volna a hab a tortán, vagy a pont az i-n, amire már rég készültem. Hetek óta. Ezért volt a meghitt tökfesztivál, a kecskeméti szentségtelenkedés, és a rég álmodott, méltó, hármas befejezés.
Nagyjából azóta sejtem, hogy elveszítlek, amióta a „párodat” keresed. Negyven levél…
Így van ez rendjén. Te is kapuzárás előtt pánikolsz, rendezni akarod az életedet, stabil kapcsolatot, biztonságot keresel. Csak közben olyan vagy, mint aki a sztrádán tövig nyomja a gázt, és csak előz, előz.
Hát persze, hogy elengedlek. Járd az utadat, keresd, amit meg akarsz találni, s ha megleled, talán, de csak talán boldognak érzed majd magad. „Néha ki kell zökkenni a hétköznapi egyentevékenykedésből, félre kell tenni a sablonokat, formulákat. Úgy érzem, ha nem így teszek, akkor gyorsan és rosszul öregszem meg.” – írtad (nem kiemelve a szövegkörnyezetből!), és azt hiszem, most az egyszer tévedsz. Nyitni akarsz, de közben virtuális térben élsz, és ezzel körbefalazod magad. Csalóka ábránd, hogy zúdulnak az instant üzenetek, a mindenre elszánt levelek: lidércezik veled az élet, s közben észre sem veszed. Egy darabig még ámítod magad, hogy ezt keresed, majd elbizonytalanodsz, amiért megcsal a sors, végül belefásulsz, s hagyod magad sodródni üzenettől a nő öléig, mocsártól a magányig. És közben elveszíted az egyetlen embert magad mellől, mert kandúrosan most azt gondolod, megérett már a minőségi cserére. Benned őszül meg az élet, anélkül, hogy megélnéd, s ezernyi levelet és e-mail-t kapva is magányos maradsz.
Azt mondod féltékeny vagyok. Ó, igen. Stellákra Terkákra, Riákra és mind a többire, mert nincs hozzád közük, nekem viszont van: szeretlek, suttogom megszégyenülten, s úgy érzem magam, mint aki védtelen és meztelen, csak mert bevallom, kimondom. Hagyjad csak, hogy fájjon, én is hagyom, mert ez legalább valódi érzelem, őszinte és igaz.
Hát mérlegelj.
Nekem leszel fájdalmas novella.
Klári
(nem pedig öreganyád)
Levél G.-nek
Zarándokom!
Ments isten provokálni. Már az is sok, amit kaptam: legfontosabb és legstabilabb. Egyelőre ennyivel megelégszem. Pár év múlva meg visszatérünk a részletekre.
A hölgykoszorú nagyon szűk. Nem mást keresnek, csak egymás társaságát. Végigböngészve az adatlapokat majdnem mindnek van úgymond stabil kapcsolata. De majd alakul valami. Még nem kattintottak egyszer sem, viszont folyamatosan 24 órában leveleznek egymással. Saját pszichológus, jogi tanácsadás.
Sikkantottam, amikor törülközés közben felfedeztem a jobb combom belső oldalán egy harapásnyomot. Megjelöltél, mint vadak a területüket. Remélem, megmarad pár napig.
Megtaláltam a szót: barátnő. Talán ez a jó státusz. Szóba jöhetett volna még a kedves, de az olyan gejl, és a párom is, de annak kellemetlen mellékíze van, nem? Le nem írom, ki nem mondom!
Nem akarom túlzásba vinni ezt a levelezést, mert tudom, hogy nehezen találod a betűket (olykor a szavakat is, a szeretem szót nem is ismered...), és a privát szférádat sem akarom bombázni. Hébe-hóba, ókor-ókor egy levélke. Jobb, mint az instant üzenet, mert ez valódi, személyes és intim. Talán belefér még az áhított érett-okos-ötvenes szeszélyeibe.
Az előrejelzés szerit csodás időnk lesz: húsz fok, napsütés. Sokat fogok fényképezni. Enni. Aludni. Sétálni. Beszélgetni?
Csak szólj, mindig, ha elveszítem a mértéket, mert nehéz időszakomat, a magam számára megnehezített napjaimat élem. Tudod, dagonya, ami ha nincs, keresek egyet.
Jó pihenést, horpassz egyet helyettem is.
Barátnőd (ez sem jó szó, így leírva már látom, másik kell)
Ments isten provokálni. Már az is sok, amit kaptam: legfontosabb és legstabilabb. Egyelőre ennyivel megelégszem. Pár év múlva meg visszatérünk a részletekre.
A hölgykoszorú nagyon szűk. Nem mást keresnek, csak egymás társaságát. Végigböngészve az adatlapokat majdnem mindnek van úgymond stabil kapcsolata. De majd alakul valami. Még nem kattintottak egyszer sem, viszont folyamatosan 24 órában leveleznek egymással. Saját pszichológus, jogi tanácsadás.
Sikkantottam, amikor törülközés közben felfedeztem a jobb combom belső oldalán egy harapásnyomot. Megjelöltél, mint vadak a területüket. Remélem, megmarad pár napig.
Megtaláltam a szót: barátnő. Talán ez a jó státusz. Szóba jöhetett volna még a kedves, de az olyan gejl, és a párom is, de annak kellemetlen mellékíze van, nem? Le nem írom, ki nem mondom!
Nem akarom túlzásba vinni ezt a levelezést, mert tudom, hogy nehezen találod a betűket (olykor a szavakat is, a szeretem szót nem is ismered...), és a privát szférádat sem akarom bombázni. Hébe-hóba, ókor-ókor egy levélke. Jobb, mint az instant üzenet, mert ez valódi, személyes és intim. Talán belefér még az áhított érett-okos-ötvenes szeszélyeibe.
Az előrejelzés szerit csodás időnk lesz: húsz fok, napsütés. Sokat fogok fényképezni. Enni. Aludni. Sétálni. Beszélgetni?
Csak szólj, mindig, ha elveszítem a mértéket, mert nehéz időszakomat, a magam számára megnehezített napjaimat élem. Tudod, dagonya, ami ha nincs, keresek egyet.
Jó pihenést, horpassz egyet helyettem is.
Barátnőd (ez sem jó szó, így leírva már látom, másik kell)
Levél G.-nek
A feleséged akartam lenni.
A feleséged akartam lenni.
Levél G.-nek
Emberem, kedves!
Már mért zavarognál? Reggel-este első dolgom, hogy megnézzem, van-e tőled levélke. És úgy örülök a borítéknak, mint amikor csokit rejt a Mikulás a cipőmbe.
Próbálom, próbálom akkor megélni a dolgokat, nem előtte és utána, de ahhoz, hogy ez a szemlélet uraljon, minimum újra kéne születnem. Teszek - nagyon sokat - azért, ami nekem kívánatos, csak nem térül meg a befektetés.Az elvetéssel nincs gond, elutasítani még tudok.
A hölgykoszorú úgy jó, ahogy van, de mit kezdenél te ennyi ellenállhatatlan, okos, kívánatos, kicsit perverz nővel? Egy-kettővel megelégedhetnél.
Megváltoztatni? Téged? Az a hajó elment, babám. Se próbálkozás, se szándék, se semmi. Azt hiszem, elégszer tudtodra adtam:úgy kellesz/kellenél, ahogy vagy.
Már mért zavarognál? Reggel-este első dolgom, hogy megnézzem, van-e tőled levélke. És úgy örülök a borítéknak, mint amikor csokit rejt a Mikulás a cipőmbe.
Próbálom, próbálom akkor megélni a dolgokat, nem előtte és utána, de ahhoz, hogy ez a szemlélet uraljon, minimum újra kéne születnem. Teszek - nagyon sokat - azért, ami nekem kívánatos, csak nem térül meg a befektetés.Az elvetéssel nincs gond, elutasítani még tudok.
A hölgykoszorú úgy jó, ahogy van, de mit kezdenél te ennyi ellenállhatatlan, okos, kívánatos, kicsit perverz nővel? Egy-kettővel megelégedhetnél.
Megváltoztatni? Téged? Az a hajó elment, babám. Se próbálkozás, se szándék, se semmi. Azt hiszem, elégszer tudtodra adtam:úgy kellesz/kellenél, ahogy vagy.
Levél G.-nek
Emberem, kedves!
Vagy ha nincs vacsora, akkor az esti sziesztához kapsz levélkét. Mert több dolgok vannak.
Mindenki az én kocsimban hagyja a cigarettáját? Szofi, Pall Mall, öngyújtó... elfelejtheted.
A kis életmentő üvegcsémben hagyott áfonyaszörpödet is megdézsmáltam.
Kerestem a neten egy mókust, hogy lássam, mit hagytunk ki. L.-nél alkudnom is kellett a mókushiány miatt, mondtam neki, benne volt az árban. Cserébe kilobbiztam, hogy máskor is mehetünk - feltéve, ha hajlandó vagy, akarsz, stb. stb.
Beleférek a lánykori olajzöld szoknyámba!
Ma megkeresett a ******, csinálnék-e nekik hetilapot a városban? Tömör válasz: nem.
Hívtalak, de későn jutott az eszembe, hogy gyűlés volt, úton lehettél.
Kaptam egy meghívót az ******ról, valami bulira invitálnak tisztelettel, és a megjelenésemre feltétlenül számítanak. Nofene. Kár, hogy nem érek rá, egyébként pedig ríva mondom, hogy nincs egy rongyom, amit felvehetnék...
Szólalj meg, hallani vagy olvasni akarlak.
BarátnédVagy ha nincs vacsora, akkor az esti sziesztához kapsz levélkét. Mert több dolgok vannak.
Mindenki az én kocsimban hagyja a cigarettáját? Szofi, Pall Mall, öngyújtó... elfelejtheted.
A kis életmentő üvegcsémben hagyott áfonyaszörpödet is megdézsmáltam.
Kerestem a neten egy mókust, hogy lássam, mit hagytunk ki. L.-nél alkudnom is kellett a mókushiány miatt, mondtam neki, benne volt az árban. Cserébe kilobbiztam, hogy máskor is mehetünk - feltéve, ha hajlandó vagy, akarsz, stb. stb.
Beleférek a lánykori olajzöld szoknyámba!
Ma megkeresett a ******, csinálnék-e nekik hetilapot a városban? Tömör válasz: nem.
Hívtalak, de későn jutott az eszembe, hogy gyűlés volt, úton lehettél.
Kaptam egy meghívót az ******ról, valami bulira invitálnak tisztelettel, és a megjelenésemre feltétlenül számítanak. Nofene. Kár, hogy nem érek rá, egyébként pedig ríva mondom, hogy nincs egy rongyom, amit felvehetnék...
Szólalj meg, hallani vagy olvasni akarlak.
Levél G.-nek
Vadász uram, a puskával!
Hogy lett nyúl (nyuszika) belőlem? És mióta álmodol te? És mióta jó hír, hogy a ****** ajánlatot tesz? És hogy jön az A. G. a Georges-hoz? És honnét a bánatos életből tudod, hogy a töltögetik a blogot, csak nem a Hölgykoszorú vendége voltál?
Ezernyi kérdés, amikre szívesen hallanám a választ. Majd fogom, mert szerdán délelőtt, inkább dél körül meglátogatlak, meg bizony.
A pályázatot nem nyertem meg, van ott első, második, harmadik, én különdíjat kaptam, mindenféle megtisztelő ajánlattal, amiből egy fillér sincs. De az eszmei érték a fontos. És feltételekkel, amik közül a legfontosabb, hogy más orgánumban nem jelenhet meg, és más lesz a címe, mert úgy illik a kötetbe. Üsse kő. (De igaz, visítottam...) De fogod olvasni, talán már reggel, csak ne ijedj meg tőle, kérlek, mert abban a fázisban kezdődik, amikor még ittál, és úgy fejeződik be, hogy elhagytál, szóval vedd úgy, hogy nem is rólad szól.
Ha azt érzed, történik valami, a frászt hozod rám, történt épp elég, egy kis nyugalomnak jobban örülnék...
A FE nagyon itt van, mondhatnám bennem, ha nem hangzana hülyén, de nem hangzik, érted, biztos. Együtt vagyunk., majd egyszer elmagyarázom.
A levelemre semmit nem válaszoltál, pedig vártam, de majd biztos elmondod.
Jókor jut eszedbe a managerkedés, eddig mi a frászt csináltál, kérdem értetlenül, mert semmi nem változott, nem lettem sem okosabb, sem tehetségesebb, csak...
Igen, A. G., igen Georges, el lesz rendezve.
Reggel is nézd meg a postádat. Lesz hab a tortán, vagy vaj a piritóson.
Leszünk még együtt Koppánymonostorban? Látunk még mókuskákat?
Drága jó vadász uram, alig várom, hogy elővegye azt a szép nagy puskáját!
Nyuszika (Mi bajod a köldökömmel? Csak nem te akarod nézegetni?!)
Levél G.-nek
Drága Zarándokom, ezerszer hangsúlyozom, hogy ez egy olyan mű, amihez csak adalékokat szolgál mindaz, amit én átélek. Történnek dolgok, ezeket megrágom, kiköpöm, megszűröm, és megírom. Nem rólunk szól, csak olyasmiről, ami megérintett, megesett velem. Tehát valós alapokból épített ,,szellemi termék,,. Van, ami valós, van, ami a fantáziám szüleménye. Csak az ihletért vagy felelős. Eredeti címe: Lelkek kapaszkodása, új címe: Három lépés szerelem
Levél G.-nek
Ölelgető zarándokom, merre bujdokolsz most, amikor kicsusszantam a meleg paplan alól, megborzongtam az ablakrésen beszivárgó hajnali ködtől, és megkívántalak. Felelőtlenül leltárt csináltam, mi mindent cserélnék el most egy zamatos, hosszú, reszkető kéjelgésért. Sok mindent. Odaadnám a kávémat, a reggeli nyújtózkodást, a még bennem villanó álmokat, a pár pillanatra körülölelő, de gyorsan szétrobbanó nyugalmat. Minden, mára tervezett örömöt, nem várt meglepetést, nehezen kicsikart elégedettséget megadnék, ha odadőlhetnék a válladhoz, emberszagért. Ujjam a karod hajlatába simítanám, ahol a bőr úgy ér össze, mintha bizony csábító Vénusz-domb lenne. Lassan föléd hajolnék, s te lassan alám hajolnál, cseppenként adagolnánk az élvezetet, hosszan, nyújtva, hogy soká tartson, ne legyen vége még. Kínnal vegyes öröm ez, mint amikor gyermekkorodban a mozgó tejfogtól akartál szabadulni: fáj, ha ráharapsz. És mégis ráharapsz. Itt vagy már velem? Mozdul benned a vágy? Tenyered végigpásztáz, dacos bimbót lel, feszülő ölet tapint, halmot, árkot, lankát, forró odut talál, mennyi hely, ahol megmárthatod magad. Bennem vágy lenni minden ízed, ujjad, nyelved, minden porcikád belém áhítozik. Az izmok már remegnek, kéjes borzongás ez, ami beteljesedést követel, de nem, még nem. Kezedbe fognád a csípőmet, s magadra húznál, először csak majdnem, aztán teljesen, de óvatosan elengednél, tolnál távolabb, hogy újrakezdhessük. Ingerelve érne bőrömhöz a bőröd, csusszanva, minden mozdulat az áhított lüktetés ígéretét rejti, de nem, még nem, még nem.
Számolatlanul tör föl bennem az élvezet, hullámokban, újra és újra hatalmába kerítve, az izmok megfeszülnek, de húzzuk még, nyújtjuk, tartson soká. Kérem, szinte könyörgök, hogy harapj meg, jelölj meg, látszódjon a fogad nyoma, fejedet az ölembe húzom, combomat a derekad köré fonom, és magamba szorítlak, mert így most csak az enyém vagy. Ez az. És engedjük magunkat az örvénylő ritmusnak, vigyen, sodorjon magával. Aztán amikor ujjaimmal a húsodba vájok, s egy görcs lüktet legbelül, akkor azt mondom. Most, igen. Ez az, igen. Igen!
Levél G.-nek
A testközelből tetszik. Igen, írás közben én élveztem egy halványat, gondolván, hogy így még nem próbáltuk. Interneten? Csettints egyet, légyszi, ha majd az öregotthonban meséled.
Innen L. W. oldalra nem tudok bemenni, blokkol a céges tűzfal.
Randiról.
Pest felé menet csörög a tel, de rejtett szám volt, nem vettem fel. Aztán újra és újra. Akkor már parkoltam, felvettem. És mondja, hogy Kata. Vártam a hívásodat, örülök, találkozhatnánk, nagyon elfoglalt, azért nem írt e-mailt, merre megyek ki a városból, találkozhatnánk. Megbeszéltük, hogy később - a ,,beavatkozás,, után - hívom, aztán hívtam, de akkor már ki volt kapcsolva a tel, csak üzenetrögzítő. Jötten F.-ra. Van száma, elérhetősége, holnapig nem szalad el. De nem bánom, mert írtózatosan nézek ki. Istenem, mint akin átment egy úthenger.
A novellát ne bánd, előkeresem, vagy átküldöm.
Rosszul vagyok. Most vagy van valami, vagy van valami. Már azon is gondolkodtam, megkérem a Gergelyt, jöjjön elém. De ezt a lehetőséget vész esetre tartogatom. Hazavánszorgok.
Aludni szeretnék, egyszer 24 órát.
Jövő héten hétfőn szabin vagyok, hozlak, viszlek. (Picike jutalomért.)
Azt hiszem, túlspilázom az életedet. Még Klári-mérgezésed lesz.
Nem kell ám annyi. Csak amennyi jólesik.
Most nem vagyok szellemesebb. Alulmúlom magamat.
Levél G.-nek
Kedves, olyat írok, hogy kapaszkodj meg.
Még hogy nem igazságos az élet egy életen belül! Na, csak szépen sorjában, ahogy értek az impulzusok (jaj, látod, már a ráirányultság is meghatározott!).
Reggel dühösen indultam gyűlésre, mert késésben voltunk, Csabikának számítógép-ház, Gergely vacakol a fürdőszobában, a parkolóban megállít egy ezeréves ismerős, beszélgetne, de sietnék. Liget, Gergelynek orvosi vizsgálat (megvan az új munkahelye, oda kell, hétfőn kezd a W.-ban), de otthon hagyta a beutalót. Vissza, kanyar, piros lámpa. Erre mondják, hogy már reggel el van cseszve a nap. Gyűlés után a piacra mentem, mert a földhözragadt élet jeleire vágytam. Bóklászok a krumplik, almák, zöldségek, füstölt kolbászok között, amikor csörög a tel. A professzor úr asszisztensnője volt, és a következőket mondta (utána e-mailben el is küldte): Nem kell több sugár, mert eltűnt a csomó. Szétbombázták! Nyoma sincs. Elhalt sejt maradványok vannak csak, amik fölszívódnak. Kemo th. megy tovább még egy hónapig. (Izotópos vizsgálatot közben rendezett a T., nem várunk januárig, szerdán megyek F.-on.) Na, rohantam haza, hogy megnézzem az e-mailt, átküldte a M.-nek is, úgyhogy vele is beszéltem, most vasat kell ennem, nem tudom, miért.
A lelet így szól: Prospero traktus. A locális infestus a claustrális th. hatására exitituum, decido regressus D-num. Jav: chemo th. 4 hét, immun. megerősítése. Controll 2008. 11. 25.
(Úgy fordította magyarra, hogy sikeres beavatkozás, a helyi rosszindulatú elváltozás a sugárterápia hatására megsemmisült, visszahúzódó és csökkenő D-érték.) A kontrollra vinnem kell az izotópos ereményt is, és megint vérvételre kell mennem, mert vérszegény lettem. (Szerintem meg vérbő nőszemély, de nem vitatkozunk.)
Vége, nem kell többet süttetnem magam, bár M. szerint a kemo terheli jobban a szervezetet. És szerinte azért kértek tizet, hogy maradjon a volumen-korlátból, és más is beleférjen még. Na Most nem is tudom, mit csinálnék. És újra csörög a tel., szabadságra kell mennem egy hétre, mert olyan vén vagyok, mint az országút, és sok-sok napom van. 17-étől gondoltam, mert a jövő hét a könnyű, arra kár pocsékolni.
Na? Kicsit megijedek, hogy akkor már sosem lesz ölelés, mert minek. És nyuszika sem leszek talán. Jaj, kedves, most sírok egy jót, de ez már más, szegény Gergely sem tudja, mi van, csak futkos itten, hogy anya, anya.
Én meg csak szeretek mindent.
Levél G.-nek
Támaszom, Barátom, Szeretőm!
Nem baj, semmi sem baj már. Az elfogadás csúcsa, amikor fenntartások és "ha"-k nélkül vesszük tudomásul a dolgokat. Elfogadni, hogy vannak kettőnknek körülményeink, nekem férjem, neked vállalt magányod például. Belenyugvással (de nem beletörődéssel) tudomásul venni, hogy múlik felettem az idő (mert milyen hirtelen elmúlhatott volna végérvényesen!), és megelégedni azzal, amit kínál a kapcsolat, s nem követelni, hogy többet facsarjak ki belőle. Azt hiszem, ilyesmit fogok tanulságként leszűrni, ha magamhoz térek. Törékeny jószág az élet, és illékony a boldogság, nagyon igyekszem ezt az eszembe vésni. Pedig annyi intő jel volt, csak vaksin megint nem arra figyeltem, amire kell.Most minden úgy jó, úgy elfogadható, ahogy van. Most minden szerethető. Most elégedett vagyok azzal, hogy vagy. De legfőképp azzal, hogy vagyok.
Akit Nyuszinak hívnak
Levél G.-nek
Itt egy elégedett nyuszika nyújtózkodik nyögdécselve, és elégedetten dörzsölgeti a pocakját. Bevacsorált, előtte volt valami perverz kalandja, aminek során Józsi megmasszírozta kívül-belül. Most magához veszi a fontos gyógyszereit, vitamint, Bérest, vasat, de álomhozó nem kell, mert anélkül is csodás éjszaka vár rá. Egy heggyel könnyebb a terhe. Most csak a pocakjára, a hancúrozásra és a szundikálásra gondol. Van neki egy okos és büszke kannyula, az kényezteti. Cserébe most kap a levélke mellé egy doc-ot, egy szép írással. (Letöltéskor: megnyitás, aztán mentés másként.)
Hát kell ennél több egy nyuszinak?
Levél G.-nek
Blokkolt agyú Zarándokom!
A te agyadnak most az a dolga, hogy görcsbe legyen, különben kilóg holnap a lóláb. Tessék butának lenni. Utána majd sziporkázhatsz, és írhatsz hosszú, szerelmetes üzeneteket, ami úgy kezdődik, hogy Szeretőm.
Csak azért forszírozom a dolgot, mert levelet írva sokkal szókimondóbb, bátrabb, kedvesebb, s talán őszintébb vagy, mint odahaza, morcosan, nemudvarlósan, nemhízelgősen, nemkívánósan, ráadásul kávétlanul. Legközelebb megmutatom, hogyan viselkedik egy szerető.
De tudom ám, hogy levelet kapni szeretsz (tőlem), ezért én csak-csak villantok egyet. Kurta kis iromány, akkora, mint egy tüsszentés, ám jólesik.
Agyonmasszírozott kedvesed.
Levél G.-nek
Emberem, Kedves!
Éppen te vagy a Georges által adott házi feladat (a hozzád fűződő viszonyomat kell boncolgatom: neheztelés, harag, félelem), ami eszembe juttatta, hogy már három napja nem kaptál tőlem kedves szavakat.
Nem fogyott el, de (nem mentség, csak magyarázat) sűrűek ezek a napok, a héten még minden nap mentem F.-on kívül vagy P.-re, vagy Sz.-ra. Talán táblát kellene tennem a nyakamba, hogy: bocs, leltár miatt zárva!
Szóval írnám a kedves szavakat, amikor levélke landol, a ravasz vadász beszámolójával. Szorgalmatos ez az ember, és alapos, majd megdicsérem a lassú kitartásért. Hogy préda lesz-e, az biz kérdéses, de azt hihetnők, a vadászatban sem a vad a lényeges, miként a zarándoknak sem az úticél.
Ezért itt az ideje, hogy a reggeli kávécskádhoz (az mi?, olyan barna lötty?) kapjál levélkét (amire nem muszáj válaszolni, ha éppenséggel üres az agyad). Aztán holnap a figaró után már tervezgethetjük is a jövő heti víkendet, együtt, netán hármasban? Majd mesélsz az angyalokról, hogy van-e köztük, aki meg akarja menteni a te fekete lelkedet, és hajlandó-e a mennyekbe repíteni.
Én csak szokom a gondolatát, az is elég csábító. És begyűjtöm a Szuperinfót.
Asszonykád, aki egy olyan bitang harisnyát vett, hogy letéped - remélem.
Mért nem lehet egy novellát megérteni?
2009.06.01. 15:02 | klarisz | Szólj hozzá!
Azt írtam az előbb, hogy a sors egy életem belül is igazságos. Akiről azt gondoljuk, hogy minduntalan a napos oldalon grasszál, arra is vetődik majd árnyék. Lehet, hogy nem úgy és nem akkor, amikor ideje volna, de biztosan előrajzolt a hímzés mintája, amit aztán az élet kiszíneztet velünk. Egy nap megkérdeztem magamtól: eléggé telepakoltam-e már az életemet élményekkel, kalandokkal, szépségekkel, megéltem-e mindent, megkaptam-e, amire vágytam? Egy, illetve három szó kivételével igent kellett rá válaszolnom. Mindent megkaptam az élettől. Amiben sosem volt részem, az a nyugalom, az unokák és a szép hosszú öregkor. Az elsőről én tehetek, a másodikról a fiaim, a harmadikról az igazságos élet, amiről beszélek. Sajnos, későn eszméltem föl, hogy volna még valami, biztosan van még valami, sőt lennie kell még valaminek (és mindig lennie kell valaminek!) amire vágyik az ember. Ha elégedetten hátradől, akkor a sors szépen befejezteti a mintát. Ezért vagyok itt. Mert volna még valami, lennie kell még valaminek, amibe kapaszkodva túl lehet élni a belenyugvást, s át lehet rajzolni életünk mintáját, hogy aztán kedvünkre kiszínezhessük. Annyi bölcs megmondta már, hogy a vágyak és a célok éltetik az embert, de amíg fiatalok vagyunk, e gondolatok csak átsuhannak a fülünk mellett, mi végre annyit lamentálni az élet dolgain? Aztán eljön a korunk - mindenkinek a sajátja, kinek ötven esztendősen, kinek hetvenéves korában -, amikor már érti a bölcseket, de tenni, utólag megélni az életet, már nem tudja. Bizony, az egérke majdnem éhen hal, mire átvergődik a labirintus kusza folyosóin, hogy haraphasson egyet a sajtból.
Levél G.-nek:
Nem levél ez, erdei emberem, csak olyan leírnivaló, magamnak, neked.
A legnehezebb az önsajnálatot legyűrni. Nem sírdogálni, hanem összeszorított foggal küzdeni, hogy élhessek. De az önsajnálat jogos. Sírok hát, sokat, nagyon sokat, most is. Annyi beteljesületlen álmom volt, és ezek többsége veled kapcsolatos. Szerettem volna veled élni. Szerettem volna a feleséged lenni. Szerettem volna veled megöregedni. És mindezekhez csak egy icipici hiányzott. Jobbára veled éltem, mert ugye ebben a mi furcsa életünkben ez így van. Majdnem a felséged vagyok, mert ha nem is vagyunk papíron házasok, több ez szimpla kapcsolatnál, még egynémely házasságnál is, két ember - mint a kémiában - tökéletes kötése, annak megannyi dimenziójával: barátok vagyunk, szeretők, játszópajtások, társak, mikor milyen a töltés. És majdnem sikerült megöregednem melletted, bár ebben a projektben jócskán leelőztelek.
Ha túlteszem magam a mazochistsa önmarcangoláson, s a régi karatkteres énem lép elő a háttérből, akkor meg ott a fájdalom. Minden kezelés megkínoz.. Mint amikor a bokszoló menetről menetre egyre csak gyengül, azt hiszem, ezt is kibírom még, de másnap már megint borzasztóan megtört arc néz vissza rám a tükörből. Elszívja az erőmet, legyengít, s olyan vagyok, mint a lézengő őszi légy. Kóválygok ide-oda.
El kéne igazodnom az érzelmek útvesztőjében is. Van férjem is, gyerekeim is, anyám, akikre esetleg majd, ha mégis eljön az ideje, gondolnom kell. El kell varrni a szálakat, tudod. De az még odébb van.
És a legfontosabb: a méltóság. Akár túlélem, akár átélem, annak olyannak kell lennie, amilyennek mindig is szerettem volna tudni magam (legalább egyszer, utoljára sikerüljön): elegánsnak, nagyívűnek, klárisnak.
Eddig szólt a rákészülés, most jöjjön a túlélés.
Kedden a hetedik sugárkezelésre megyek. A tizedik után (a szülinapomra) biztos választ kapok: megáll-e, vagy sem. A csomó (jaj, még a szót sem akarom leírni) 4 milliméter átmérőjű, állítólag jó helyen van, könnyű sugarazni. Két hónapja gyógyszert is kapok, órára pontosan kell szedni, de nem 16 ezerbe került, hanem 116-ba. Svájci, nincs rajta tb-támogatás. Ez a legújabb fejlesztés. Arra kell vigyáznom, hogy semmilyen más betegség ne gyengítsen, enni kell, akkor is, ha hasam nő, majd lemegy. Kondíció kell, mert ha nem elég a kombinált terápia, akkor műteni kell. Kivágni úgy ahogy van, még mielőtt szétszórná magát. A gyógyulási esély a hagyományos gyógyszerekkel 17 százalék, nálam majdnem hetven.
A prof rendes ember. Egy fillért nem fogad el senkitől. Hívő. Azt mondta nekem (megint sírok), hogy szép és értékes ember vagyok, kellenem kell valakinek. Ha kellek, és ezt érzem, meggyógyulok. Azt mondta, aki megölel, annak kellek. Ezért piszkáltalak annyira azért a nyamvadt ölelésért.
M. azt mondja, betegállományról szó sem lehet, mert leírnak. Náthácskával kiír, isiásszal, bármikor bármivel, de evvel nem. És azt tanácsolta, mindent úgy éljek meg, ahogy az nekem jó. Most ne pátyolgassam a fiaimat, most magamért éljek. És ő tanácsolta, hogy ne a múlt heti négynapos ünnepen utazzunk el, hanem most, a halottak napján. Élettel tölteni meg az elmúlás helyét. Jusztis.
Magammal beszélgetve nem sok okos gondolatot szülök, de úgy határoztam, hogy a 10. hétig nem szólok itthon. Addig még cipelem (ettől a csuklyásizom-görcs?), aztán így vagy úgy, meg kell mondanom.
Próbáltam nem megnehezíteni az életedet, de valójában jobb, hogy így alakult. Közel vagyok az összeomláshoz, beléd kapaszkodhatok.
Viselj el, kérlek.
Levél G.-nek
Vadász uram, a puskával!
Hogy lett nyúl (nyuszika) belőlem? És mióta álmodol te? És mióta jó hír, hogy a fidesz ajánlatot tesz? És hogy jön az Aczél a Georges-hoz? És honnét a bánatos életből tudod, hogy a töltögetik a blogot, csak nem a Hölgykoszorú vendége voltál?
Ezernyi kérdés, amikre szívesen hallanám a választ. Majd fogom, mert szerdán délelőtt, inkább dél körül meglátogatlak, meg bizony.
A novellapályázatot nem nyertem meg, van ott első, második, harmadik, én különdíjat kaptam, mindenféle megtisztelő ajánlattal, amiből egy fillér sincs. De az eszmei érték a fontos. És feltételekkel, amik közül a legfontosabb, hogy más orgánumban nem jelenhet meg, és más lesz a címe, mert úgy illik a kötetbe. Üsse kő. (De igaz, visítottam...) De fogod olvasni, talán már reggel, csak ne ijedj meg tőle, kérlek, mert abban a fázisban kezdődik, amikor még ittál, és úgy fejeződik be, hogy elhagytál, szóval vedd úgy, hogy nem is rólad szól.
Ha azt érzed, történik valami, a frászt hozod rám, történt épp elég, egy kis nyugalomnak jobban örülnék...
A FE nagyon itt van, mondhatnám bennem, ha nem hangzana hülyén, de nem hangzik, érted, biztos. Együtt vagyunk., majd egyszer elmagyarázom.
A levelemre semmit nem válaszoltál, pedig vártam, de majd biztos elmondod.
Jókor jut eszedbe a managerkedés, eddig mi a frászt csináltál, kérdem értetlenül, mert semmi nem változott, nem lettem sem okosabb, sem tehetségesebb, csak...
Igen, A. G.l, igen Georges, el lesz rendezve.
Reggel is nézd meg a postádat. Lesz hab a tortán, vagy vaj a piritóson.
Leszünk még együtt Koppánymonostorban? Látunk még mókuskákat?
Drága jó vadász uram, alig várom, hogy elővegye azt a szép nagy puskáját!
Nyuszika
Mi bajod a köldökömmel? Szeretnéd inkább te nézegetni?
Levél G.-nek
Drága Zarándokom, ezerszer hangsúlyozom, hogy ez egy olyan mű, amihez csak adalékokat szolgál mindaz, amit én átélek. Történnek dolgok, ezeket megrágom, kiköpöm, megszűröm, és megírom. Nem rólunk szól, csak olyasmiről, ami megérintett, megesett velem. Tehát valós alapokból épített ,,szellemi termék,,. Van, ami valós, van, ami a fantáziám szüleménye. Csak az ihletért vagy felelős. Eredeti címe: Lelkek kapaszkodása, új címe: Három lépés szerelem.
Három lépés szerelem
I.
A hajó. Mondjuk, a fiú ment (volna), a lány maradt (volna). Sokadszor ismételték magukban, hogy azonnal indulnak. De csak álltak, nem létezett számukra a világ, mintha üvegbura alatt lennének, nem hallottak zajokat, sem a hajómotorok dübörgését, sem a kikötő nyüzsgését, sem a hordárok szentségelését.
Ahogy álltak, s nézték egymást, látszott, hogy nem ismerik elég régen, s elég jól egymást. Nem is beszéltek, csak nézték egymást, csak a szemükkel kapaszkodtak a másikba. A lelkek ragaszkodása volt ez, s csakis azok képesek így állni és nézni egymást, akik hirtelen éltek meg nagy érzéseket.
A lány már a szatyráért nyúlt, s a hajóhídról szólt vissza: „Take it easy!”. Vedd könnyedén! Ne csinálj belőle ügyet! S mosolygott, akár búcsúzáskor a pályaudvaron szokás.
Hát így ér véget egy nyári szerelem? Lehet, váltanak még pillantást, jön levél is talán, de az érzés, amilyen gyorsan köt, olyan gyorsan oldódik – ezt mondják. Ilyen az egynyári szerelem. Gyors. Könnyű. Nem okoz nagy válságot, pár napig fáj csupán, néhány órácskából kell kifacsarni mindent.
Nyugalom. Csigavér. Nyugalom? Most? Amikor az együtt (együtt?) töltött óra pár percnyire zsugorodik csupán? Amikor pillantásokba kell belesűríteni heteket, éveket, utólag bepótolni és előre megélni mindent?!
Zuhannának bele az életbe, felpörgetnék magukat, élményre vágynak, felfedezni kazettás templomokat, kiskocsmákat, egymást.
Vágynak. Hagymás rostélyosra, bronzbarna bőrre, könnyű flörtre. Mesebeli kiskakasok, akik tele akarják szívni magukat az élettel, ifjon vagy negyvenesen, szezonvégi áron kínálják oda magukat másnak, mert elfelejtik, hogy kevesebb több lenne. Nem tudják még, hogy akkor töltődnek igazán, ha hagyják, hogy rájuk találjanak a percek. Ha szaladnak utána, kifulladnak.
Rablógazdálkodnak. Tilos? Szabad? Muszáj?
Az idő válaszol: miként férhet bele egy pillantásba minden, mozdulat, dallam, reggeli kávé, a hazáig kísérő eső, a gyerek láza, a kedves bánata.
Nem lehet. Nem take it easy. Most nincs csigavér.
A lány szatyra letéve.
A hajókötél feszül…
II.
Miért ne?
Persze, jó volna megtapadni az éjszakán, felröhögni, leócsárolni magam; na, jöjjön az ötödik savanyú kávé. Nem jön össze, természetesen már megint nem. Tényleg pityergek, eszembe jut: a harmadik emeleti lépcsőfordulónál jön szembe, a tekintetet nem happolja el. Ó, ahogy örülhetne, gyengéd lehetne. Nyúlnék, végül mégsem.
Ez fizikai fájdalom a gyomorban, pláne a torokban. Rohadt ma, rohadt én. Fújom a cigarettafüstöt, majd szétvet az izgalom, mert hát betartok magamnak rendesen…
Csakazértis megtapadni az éjszakán. Tapsokat gyűjteni, kigondolni, hány perc múlva válik a jelen csukló múlttá, évekké, uralkodni valamin, nem félni… Akár le is ragaszthatnám a számat.
Hát mi van az arcomra satírozva? Őrület: tudja, amit én tudok – tudom.! –, többet tud rólam, nálam is többet. Tud meglátni, adni, sírni, rajongani, a csalóka időt megállítani, kéjtől reszkettetni, tud kérdezni – utóbbi kettő ziher.
Csak most ne jöjjön hibás agyműködés, a következmény túl súlyos, évek múlva ráborulok e fényképekre, de akkor már mindent fél liter konyak után sejtek meg.
Mégiscsak degenerált férfi vagyok. Nem hordtak pszichiáterhez, korán elengedték a kezem. Őszintén? Tartok az önzéstől. Oké, elmegyek borotválkozni.
A penge lecsupaszított, most több bennem a nőiesség, ami jó. Kipróbáltam, frankó.
Róla akarok írni, persze, hogy neki. Lehetne. Miért ne?
Miért ne lehetne? Miért lenne furcsa? Vele élvezni, foltos ágyneműből kikecmeregni, Unikumot locsolni a képünkbe, hajnalig írni, inni…
Persze, hogy szépen kéne írni. Máskülönben meg időnként jó okádni a klozetba, reggelente a portás hátára köpni, zuhanyozni a szeretőkkel, méteres cigiből slukkolni, leszarni a vasárnap délutánokat.
Jó megtapadni az éjszakában, kitárulkozni a selymes bundájú vágynak.
Itten szaxofonozik a fülembe egy ökör zenész? Le kell döglenem a padlóra, magamba beszélni, túlüvölteni ezt a kurvaszép hangszert.
Hideg van. Itt szorít, ott meg elszakadt.
Jó volna kitépnem magam innen, bele a tenyeres-talpas üde valóságba.
Vagy ha legalább menne már az a hajó, a fenébe is a kötelekkel!
III.
El is jöhetnél. Ide is bújhatnál mellém, ha amott hideg van.
Talán mondanék is valamit.
De ugyan minek rázogatom, lobogtatom a magam kis részvényeit? A bocsánatos vétkezésnek nincs határa, ám egy idő után nincs föloldozás sem.
Nincs?
Várnám, hogy mondd:
– Visszajöttem…
– Már mindegy – mondanám talám – elveszítettelek. Nem vagy ugyanaz, ha el tudtál menni.
Nem vagy boldog – hát vétettem ellened. Nem lett volna szabad elengednem téged. Oda kell adnom másnak, ha boldogabb vagy vele. Ellenünk vétek, ha hagyom, hogy így legyen. Ezért mondanám (talán):
– Ne légy velem távol tőlem. Amit most adok, neked lehetőség, nekem önigazolás, hogy megtettem érted mindent.
Úgy sem menekülhetsz. A múlt szüntelen feltámad majd benned, Elég a gondolat nyomorúsága, a képzelet magánya, az érzések riadalma. Vedd hát karodba az életed. Gyere, ha tudsz, vagy szakíts, ha bírsz.
Bekerít úgyis a jövendő. És igenis: üres tenyerek kívánnak éjszakánként, képzelt gyerekek ábrándja keserít. Ne köndold, hogy könnyű, hogy emléked lerázom, mint kutya a vizet magáról.
Írnék, csak írnék neked, rólad. De régóta már eltévedek a szavak bozótjában, térdre rogyok, és nem lelem az igazságot, nem találok magam körül fölgombostűzhető rovaremberke-sorsot. Szavaimmal kiszolgáltatottá teszem magam – itt állok a hidegben meztelen, és reszket a vézna önismeret.
Ordítanám a füledbe, ha biztos volna, hogy elhiszed:
– Minden hibás lépésed az előző tévedés igazolására követsz el. Légy hát általam boldog, és szenvedj velem.
De tudom, döntesz, és hibázol.
Egy darabig még ámítod majd magad. Hűséges szerelmeket fogadsz (másnak), ígérsz felhőtlen örömöt.
Vagy elbizonytalanodsz, s mindenben csalást gyanítsz.
Vagy elfásulsz, s hagyod magad sodródni pohártól ölig, portól mocsárig.
Lidércezik majd veled az élet.
Vígasztalhatnálak is, biztathatnálak is. (Hinnéd-e, hogy őszinte?) Csakhogy szépeket mondani könnyű. Ez a nehéz beszéd – súlyos üzenet. Bántó és kegyetlen, mert őszinte és igaz.
Mi lesz?
Riadnunk, sírnunk, siratnunk idétlen indulat.
Csak suttogjunk hát, megszégyenülten.
És közben nézd: megőszül bennünk az élet.
Elkezdődnek a veszekedések
2009.06.01. 14:59 | klarisz | Szólj hozzá!
Közben egy levél:
Kedves G.!
Nem a szerdai nap, a csütörtöki átverés keltette az indulataimat. Az lett volna a hab a tortán, vagy a pont az i-n, amire már rég készültem. Hetek óta. Ezért volt a meghitt tökfesztivál, a kecskeméti szentségtelenkedés, és a rég álmodott, méltó, hármas befejezés.
Nagyjából azóta sejtem, hogy elveszítlek, amióta a „párodat” keresed. Negyven levél…
Így van ez rendjén. Te is kapuzárás előtt pánikolsz, rendezni akarod az életedet, stabil kapcsolatot, biztonságot keresel. Csak közben olyan vagy, mint aki a sztrádán tövig nyomja a gázt, és csak előz, előz.
Hát persze, hogy elengedlek. Járd az utadat, keresd, amit meg akarsz találni, s ha megleled, talán, de csak talán boldognak érzed majd magad. „Néha ki kell zökkenni a hétköznapi egyentevékenykedésből, félre kell tenni a sablonokat, formulákat. Úgy érzem, ha nem így teszek, akkor gyorsan és rosszul öregszem meg.” – írtad (nem kiemelve a szövegkörnyezetből!), és azt hiszem, most az egyszer tévedsz. Nyitni akarsz, de közben virtuális térben élsz, és ezzel körbefalazod magad. Csalóka ábránd, hogy zúdulnak az instant üzenetek, a mindenre elszánt levelek: lidércezik veled az élet, s közben észre sem veszed. Egy darabig még ámítod magad, hogy ezt keresed, majd elbizonytalanodsz, amiért megcsal a sors, végül belefásulsz, s hagyod magad sodródni üzenettől a nő öléig, mocsártól a magányig. És közben elveszíted az egyetlen embert magad mellől, mert kandúrosan most azt gondolod, megérett már a minőségi cserére. Benned őszül meg az élet, anélkül, hogy megélnéd, s ezernyi levelet és e-mail-t kapva is magányos maradsz.
Azt mondod féltékeny vagyok. Ó, igen. Stellákra Terkákra, Riákra és mind a többire, mert nincs hozzád közük, nekem viszont van: szeretlek, suttogom megszégyenülten, s úgy érzem magam, mint aki védtelen és meztelen, csak mert bevallom, kimondom. Hagyjad csak, hogy fájjon, én is hagyom, mert ez legalább valódi érzelem, őszinte és igaz.
Hát mérlegelj.
Nekem leszel fájdalmas novella.
Klári
(nem pedig öreganyád)
Megint vissza kell kanyarodnom, hogy minden érthető legyen. A nős ember nekem szent volt. Igazságtalannak tartottam, hogy egy liba befészkelje magát két ember közé, akik már házasok. Ez nagyon fontos elvem volt. És akkor hogy esik csapdába Magdika? Egy céges bulin felkért a kisfőnök fölötti főnököm, és amíg valami Abba-számra simultunk, éreztem a merevedését. Menekültem. Mi jár a pasik eszében, milyen rugóra jár a gondolkodásuk, nem tudhatom, de attól kezdve a pali nem hagyott nyugton. Szerelmetes üzenetek, rejtélyes telefonok, kavicsdobálás az ablakomra (istenem, a harmadikon laktam, annyira reménytelen volt a küzdelem...), bombázott rendesen. Gondoltam, elveszem a vehemens érdeklődésének az élét, ha lefekszem vele. Megtörtént, de csak nem tágított. A tiltott gyümölcs kedvemre való volt, tetszett, hogy titokban, konspirálva találkozgattunk, szeretkeztünk parkban, lépcsőházban, padon, falnak döntve, Trabantban, kölcsönlakásban. Szép hét év volt, nagyon sokat tanultam attól a férfitől (szakmailag is és emberileg is), hálás lehetek neki. A házassága persze gallyra ment (bocs, nem miattam, az asszony talált magának valakit, ami nem volt csoda, tekintve, hogy ínséges idők jártak rá). Ezt a férfit ritka csúnya mód dobtam ki hét év után, mert én ugye férjhez akartam menni, de nem egy nálam másfél évtizeddel idősebb pasihoz. Az élet egy életen belül is igazságot oszt. Ma már tudom. Huszonöt év után állást kerestem, és beadtam ötvenvalahány pályázatot. Az egyikre behívtak. Első szűrőn túljutottam, második, harmadik, majd végül az utolsó. És ott ült az íróasztal mögött egy hihetetlenül öreg ember, aki már csak húzza a lábát, túl van két infarktuson. Igen ő volt az. Megölelt, de úgy, mint aki a kincsét találja meg, s többé nem akarná elereszteni. Akkor ismét nőnek éreztem magam, pedig már elmúltam ötven. Sírtunk mind a ketten. Egérke beleharapott a sajtba...
Levél
2009.10. 28.
A feleséged akartam lenni.
Amikor lekurváztak
2009.06.01. 14:57 | klarisz | Szólj hozzá!
A korom után látható, abba a rétegbe tartozom, amit úgy hívnak: Ratkó-gyerek. Szegény miniszterasszony alaposan beletenyerelt az életembe az abortusztörvényével. Keveseknek tűnik fel ugyanis, hogy ha egy korosztályban sok gyerek születik, akkor ott sokan, nagyon sokan vesztesek lesznek. A korban hozzám illő, vagyis 5-6 évvel idősebb férfiakból ugyanis nem volt elegendő. Aki normális volt, az mire észbe kaptam, már megnősült, maradt a férgese. Következtetés: akkor a nálam fiatalabbak körében kell keresgélnem. Azt ma már tudom, de akkor csak annyit vettem észre, hogy nincs pasi, akihez férjhez mehetnék. Kudarc kudarc után, és már 30 éves voltam, de képtelen voltam egy férjnek való férfit találni. Pedig alaposan kerestem. Körbenéztem városomban, kik a szóba jöhető nőtlen férfiak, aztán a közelükbe kerültem, az ágyukba bújtam, de onnan nem jutottam tovább. Amint komolyabbra fordulni kezdődött volna a kapcsolat, elmenekültek. Szegény anyám mondása jut eszembe. Nagyon sok rossz tanácsot adott, de volt egy, ami azért őt igazolta: Ha valakihez férjhez akarsz menni, azzal ne feküdj le. Igaza lehetett - hangsúlyozom, az akkori normák között - mert az egyik palim anyukája nagyon jól elviselt, sőt, kedvelt, amíg a fiával jártam, de amint a házasság szó elhangzott Jancsikája szájából, rögvest lekurvázott, és kizavart a lakásból. Jancsika ma Németországban él, azóta sem nősült meg. Mély benyomást tehettem rá.
Volt egy fiú (ó, de szívesen leírnám ennek a híres szobrászművésznek a nevét!), aki az ágyamból ment az esküvőjére. Vele rendszeresen keddenként találkoztunk, dugtunk egy akrobatikusat (régen táncoltam, ő pedig a kisvárosi torna-válogatott tagja volt, képzelhetitek a figurákat...) Csöppet csodálkoztam, hogy sötétkék bársonyöltönyben jött és távozott, egyenesen az anyagkönyvi hivatalba. A legszebb, hogy pár nap múlva felhívott telefonon: kedden találkozunk-e? Egy nőgyógyász Görögországig menekült előlem. Megint csak mondom, utólag már tudom, a pasiknak antennájuk van rá, hogy megérezzék a nősülés veszélyét. A férjkereséssel tucatnyi srácnál próbálkoztam. Megannyi kudarc, és én 30 éves lettem. Ekkor nem pusztán a férjhez menés kötötte le a figyelmemet, nagyon szerettem volna már gyerekeket. Ha az utcán pici babát láttam, szinte fizikai fájdalmat éreztem, amiért nekem még nincs. Prűd neveltetés ide vagy oda, bejelentettem a szüleimnek, hogy egyedül vállalok gyereket, amit akkor csúnya szóval úgy bélyegeztek, hogy leányanya. Apám majdnem fölpofozott, anyám lekurvázott, de elég önállóan éltem már ahhoz, hogy ez ne zavarjon. Mindent ésszel csináltam, tehát először is meg kellett keresni azt a kromoszómát, aki majd a gyermekem apja lesz. Nem tettem magasra a lécet: legyen egészséges, tisztességes, szorgalmas, a gének miatt családcentrikus, szeressen dolgozni. Volt egy ilyen távoli munkahelyi kapcsolatom, gyakran segített a srác, kinéztem, megszereztem. Lövése nem volt, miben sántikálok, megjegyzem, erkölcsi fenntartásaim sem voltak a módszerrel kapcsolatban, eszembe sem jutott, hogy esetleg neki is tudna kellene róla, hogy most itt ő gyereket fog nemzeni. Francba a részletekkel. Találkozgattunk, beszélgettünk, csalódás után volt szegény, hét évig udvarolt egy lánynak, elvette, de az három hónap után összecsomagolta a szekrénysort és lelépett. .Egy este azt mondja nekem: Ő el tudná képzelni a közös életünket. Elmondattam vele még vagy háromszor, mint aki rosszul hall, mert még sosem kérték meg a kezem. Három hónap múlva (mert annyi volt a kötelező várKozás) összeházasodtunk. Lett két isteni fiunk. A srác ma is a férjem, bár a státusza némiképp megváltozott, de erről majd legközelebb, és ígérem, egérke is közelebb kerül a sajthoz.
Minden a szex-szel kezdődött
2009.06.01. 14:56 | klarisz | Szólj hozzá!
Amíg az egérke eljut a sajtig, tesz néhány kört. Nálam sem volt ez másként, úgy forgolódtam - én azt hittem az életben, közben pedig saját magam körül - mint a ringlispil. Ha szépen sorjában veszem, akkor azt kell mondjam, viharos lánykorom volt. Pedig (vagy talán éppen azért!) prűdnek neveltek, és bizony elmúltam 19 éves, amikor elvesztettem a szüzességemet. Készültem rá, módszeresen, fél éve már szedtem az antibébit, és minden este úgy indultam el valami buliba, hogy na, ma már megtörténik. Álmaim akkori lovagja egy pincébe húzott be, félrészegen. Sokáig a szexre sem tudtam gondolni. A lovag nem sokra rá disszidált, pedig akkor már gyűrűs vőlegényem volt. Bécsbe terveztük a nászutat, én közben megbetegedtem, ő kiment, és ott is maradt. Valahol Chicagóban él, tíz év után egyszer találkoztam vele Svájcban, elvarrtuk a szálakat.
Azt hiszem, akkor kezdtem pótcselekvésből szexelni. Sportot űztem belőle, ahány pasi, annyi színű filctollal karikáztam a napokat, de elfogytak a színek. Az igazsághoz azért hozzá tartozik, hogy az említett megbetegedés rusnya sebet hagyott rajtam, szétfűrészelték a mellkasomat, a gyönyörű 85-ös melleim szétcsúsztak, az izmok leszakadtak, seb, forradás. Sokáig csak sötétben voltam hajlandó levetkőzni, és minden egyes aktussal azt akartam bizonygatni magamnak: kellek még valakinek. Szerintem ez a mell-frusztrációm a mai napig nem múlt el, s erre akkor döbbentem rá, amikor ötvenvalahány évesen regisztráltam egy plasztikai sebészeten. Nem a fogaimat akartam megcsináltatni, nem a ráncaimat felvarratni, hanem helyrehozatni a kebleimet. Na, erről már letettem. A főiskolás évek alatt zajlott az élet, ha egészen egyszerűen akarom elmondani, dugtam fűvel-fával. Akkor még nem volt ilyen hihetetlen veszélyes az ismeretlenekkel való szex, és én az ismeretleneket tudtam könnyen-gyorsan megszerezni, a randevúzgatás nekem macerás volt. Egy este - egy pasi. Diploma után visszakerültem a városomba, és ott már nem lehetett ilyen féktelenül dorbézolni, mert olyan munkám volt, amit ma úgy mondanának, hogy kifogástalan morális és erkölcsi feltételekhez kötnek. Akkor kezdtem utazgatni, ezek voltak a kéjtúrák, s bejártam Európát. Sok szép vidék, sok kaland, sok férfi. Mindegy, milyen, arab, néger, nős, siheder, ment a gyűjteménybe. Majdnem száz férfin voltam már túl, de még egyszer sem élveztem el. Valami hiba volt bennem, már akkor látnom kellett volna. De még jó sok idő - majd két évtized - telt el, mire gyanakodni kezdtem. Az eszmélésről, és egérke jóllakásáról legközelebb.
