Levél G.-nek
Egyetlen Kalandorom!
Nem vagyok én sem pesszimista, sem elégedetlen, olykor borúlátó (nagyon) és kishitű (nagyon), ezekre viszont minden okom megvan. Csak próbálok a földön járni, és nagyon igyekszem megóvni magam a megaláztatástól. Talán az önvédelmi reflex működik, hogy ne kelljen virtuálisan (egyébiránt szó szerint) leszopnom valakit. Ha nem teszem ki magam a lehetőségnek, nincs csalódás, igaz, más sem. Az biztos, hogy könnyen feladom, már az első kudarc elég, hogy tanulva belőle visszavonuljak, nemhogy négy-öt. Így is túlszárnyaltam a saját rekordomat. Annuskának tegnap válaszoltam, és elküldtem a képeket.
Sejtem én, mi a szándékod! Elterelni a figyelmemet a rosszindulatú, burjánzó gondolatokról, inkább incselkedjem disznóságokon, s érleljem magamban a zamatos együttlétek álmát. Nagyon jó terápia, mégsem szakadhatok el önmagamtól. Még tele vagyok a földvári kirándulás megannyi élményével, még itt vagy mellettem, bújva, még érzem az illatod. Ez még marasztal, nem is nagyon tudok - mert nehezemre esik - kibontakozni belőle. Pedig másra is figyelnem kéne. Délután dolgozni megyek, előtte be kell fejeznem egy cikket, főzni, mosni, takarítani kéne (á, marad minden, ahogy van), készülni Szekszárdra, a kontrollra, közben néha magamnak is köszönnöm illene.
Jó, jó, hogy elzavarod mellőlem az önsajnálat ölelését, de kérlek, óvatosan, mert nagyon gyenge vagyok, egy legyintésre szétesek. Nekem most te vagy az egyetlen stabil pont ebben az egész rám zúduló világban. Tudod, vagy sem, de ha ezt is veszélyben érzem, akkor semmi sem marad. Ha dramatizálni akarnám, azt mondanám, érted és miattad vagyok képes élni.
Meglepetés jöhet, Timi, Pircsi, Annuska, de a rossz időzítés és a rossz töltés elvehet engem tőled, magamat saját magamtól, bár kétségtelen, lesz egy extra, zamatos, kéjelgős hármas szeretkezés. Ez nem agyalás, túlkomplikálás, csak a helyzetemet is vedd figyelembe, amikor a tervünket szövöd. Másképpen fogalmazva a te ígéretedet: addig nem halok meg, amíg nem leszel két nővel. Az idő persze talán sürgetne, mert addig kell ágyba bújnunk valakivel, amíg még van hajam, külsőm. És ezen már az sem változtat, ha kedden mindent rendben találnak, mert egy időzített rák-bomba vagyok, egy életre. Vajon meddig bírom? Ezzel a tudattal nehéz könnyednek, optimistának, elégedettnek lenni. De erőlködöm, és imádkozom. Csak a most van, csak a most a fontos. Most ez a levél.
Na akkor most T.-ről.
Úgy esett be az életembe, mint egy fáról lehulló érett alma. Keresgettünk erre-arra, aztán egyszer pittyent a telefon, és ő bejelentkezett, kizárólag minket keresve. A kezdeti örömbe apránként vegyült a szorongás. 37 eszendős volt, hamvasbőrű, fiatal, gusztusos, érzéki. Nekem tetszett, G. pedig szinte gerjedt a telt karjára, a csillogó bőrére, a feltűzött vörös hajára, a telt idomaira. Öröm és aggodalom egyszerre munkált bennem. Azonnal elképzeltem a kapcsolat első napjait, heteit, aztán éveit. Szinte láttam, hogyan töltünk együtt mi hárman élvezetes perceket, és láttam azt is, hogyan nyílik G. érdeklődése mindinkább az új lélek felé, mert T.-nek minden adottsága megvolt ahhoz, hogy ezt felkorbácsolja. Érzékeny volt, gazdag és odaadó. S a legfőbb tulajdonsága, hogy velem ellentétben ő életigenlő volt, örök optimista, aki minden szépnek örülni tudott. Sosem nyavajgott és sápítozott, aggodalmaskodott, mindig bizakodva tekintett előre. A szöges ellentéte az én lamentáló, dekázgató, kishitű valómnak. Anélkül, hogy akarta volna, mind nagyobb figyelmet követelt és kapott volna, és közben én szép lassan visszaszorultam hegemóniámból a második helyre. Át kell majd adnom a helyemet az új kapcsolatban rejlő, s felfedezni váró titkoknak. T. - bár nem zsarolta ki ezt -, megkapta kérés nélkül is. Figyelmet, érdeklődést, kielégülést. Ha az okos énemet kérdezitek, ilyenkor azt mondanám, ha elveszíteni tudom az én G.-met, akkor ő már nem is az enyém. Csak olyasmit veszíthetünk el, ami már nem a miénk. Mégis T. a katalizátor, ami sietteti a folyamatot. Mért vágtam mégis bele?
Talán mást reméltem tőle, talán azt hittem, én magam fogom megszerezni magamnak. Megérte a kockázatot.
És láttam a nem is olyan nagyon távoli jövőt, amikor ők már nélkülem is elvannak, amikor már az együttléthez nem kellek én, nem hiányzom sem a beszélgetésekből, sem a hancúrozásból, találnak felfedezni valót és megismerni valót egymáson. Megbecsülték a másik személyiségét, értékelték a kincsnek mondható lehetőséget, hogy egymásra találhattak. Két független ember, s mind a kettő a másikra vágyik, stabil kapcsolatra. Ami szépen lassan kialakult. Egymásra leltek, és már nem is akarták elengedni a másikat. Ebből a kapcsolatból egyedül nekem kell távoznom.
Hogy miért?
Elgondolkodtatok már azon, hogy a halat miért nem szúrja a szálkája? Vagy azon, mit érezne az ember, ha az eperfagyi visszanyalna?
Nekem eszembe jutott. Szenvedélybeteg vagyok, következésképp mindent szenvedélyesen művelek. A munkámat, az evést, a gyereknevelést, a szexet. És a kapcsolataimat. Arra elég korán rájöttem, hogy G.-függő vagyok, meg is tettem minden óvintézkedést, hogy leváljak és fájdalommentessé tegyem a viszonyunkat, mert azzal mindkettőnket veszélybe sodrom. Amikor egy hónap alatt már kétszer-háromszor arra gondolok, hogy inni kéne, ihatnék, innom volna muszáj, akkor nagy baj van. Ilyenkor napokra-hetekre megvontam magam a társaságától, s azóta is ügyelek rá, hogy ne vigyem túlzásba. T.-t illetően is fenyegetett ez a veszély, s egy érett leszbi asszony figyelmeztetett is: Rá fogsz szokni. Tehát az első perctől fogva elhessentettem annak a gondolatát, hogy a testén kívül bármilye érdekelne, nem akartam birtokolni az idejét, a gondolatait, az érzéseit, a lelkét. G. megmerítkezne a varázslatban. Még mielőtt bármi történt volna a hármasunkkal, nyújtottam neki a kezem, hogy segítséget kínáljak, de rendre letorkolt: Féltékeny vagy? Ahányszor szóba hoztam, vagy leírtam a hármas kapcsolat mélységét, intenzitását, idejét, mindig leiskolázott. Szabályos novellát írtam, de nem értett belőle. Mert nem akart érteni, hja a szenvedélybeteg ember már csak ilyen. Ha a ordítod a fülébe, s a tudata ajtaját dörömbölsz, sem látja be: ráragadt, mint légy a papírra. Neki magának kellett eljutnia saját mélypontjára, hogy onnan felállva továbbléphessen. Ebben nem lehet segíteni, s nem szabad hozzá asszisztálni. Csak menekülni lehet előle.
Én még idejekorán kimenekülök. A pontos idejét nem tudom, de abban biztos vagyok, hogy egynél több, de tíznél kevesebb alkalom lesz, amit hármasban töltünk. Hogy mennyit, az csakis azon múlik, milyen egérke lelkiállapota. Mert az is eszedbe kellene, hogy jusson: mi van, ha az egerek nem is szeretik a sajtot, csak azért harapnak bele, hogy éhen ne haljanak?
