Ezer régvolt szép emlék, ami lassan megfojt.
Ha már végre átlépném – le, a mélybe ránt.
Mennyi álmatlan lett éj, mi a fénnyel harcolt.
Sosincs válasz: mért, mondd mért?
Csak nevetsz rám.
Arcomat eltakarom, ne lásd,
hogy szemem könnyes, ha más ölel át.
De emészt, éget a szótlanság.
Égre festett búsképű – a Holdat látom.
A kopár fáknak is feltűnt: ez nem a mennyország!
Hová tűnt az a kis csillag,
Most mért nem játszik?
Talán egy felhő takarja.
Vagy kihunyt már?
Ha ennyire fáj, mért hazudok?
Hogy nincs, ami bánt,
Hogy megleszek nélküled is ezután?
Mélyen a kés, vérzik a szív…
Álarcom nem véd, csak ostoba dísz!
Mért hazudok, hogy szebb, ami vár?
Hogy felkel, új nap virrad rám
Sűrű a köd, túl hosszú az éj!
Reszketve várom, hogy közelebb lépj.
Várom, várom, hogy közelebb lépj.
