Közben egy levél:
Kedves G.!
Nem a szerdai nap, a csütörtöki átverés keltette az indulataimat. Az lett volna a hab a tortán, vagy a pont az i-n, amire már rég készültem. Hetek óta. Ezért volt a meghitt tökfesztivál, a kecskeméti szentségtelenkedés, és a rég álmodott, méltó, hármas befejezés.
Nagyjából azóta sejtem, hogy elveszítlek, amióta a „párodat” keresed. Negyven levél…
Így van ez rendjén. Te is kapuzárás előtt pánikolsz, rendezni akarod az életedet, stabil kapcsolatot, biztonságot keresel. Csak közben olyan vagy, mint aki a sztrádán tövig nyomja a gázt, és csak előz, előz.
Hát persze, hogy elengedlek. Járd az utadat, keresd, amit meg akarsz találni, s ha megleled, talán, de csak talán boldognak érzed majd magad. „Néha ki kell zökkenni a hétköznapi egyentevékenykedésből, félre kell tenni a sablonokat, formulákat. Úgy érzem, ha nem így teszek, akkor gyorsan és rosszul öregszem meg.” – írtad (nem kiemelve a szövegkörnyezetből!), és azt hiszem, most az egyszer tévedsz. Nyitni akarsz, de közben virtuális térben élsz, és ezzel körbefalazod magad. Csalóka ábránd, hogy zúdulnak az instant üzenetek, a mindenre elszánt levelek: lidércezik veled az élet, s közben észre sem veszed. Egy darabig még ámítod magad, hogy ezt keresed, majd elbizonytalanodsz, amiért megcsal a sors, végül belefásulsz, s hagyod magad sodródni üzenettől a nő öléig, mocsártól a magányig. És közben elveszíted az egyetlen embert magad mellől, mert kandúrosan most azt gondolod, megérett már a minőségi cserére. Benned őszül meg az élet, anélkül, hogy megélnéd, s ezernyi levelet és e-mail-t kapva is magányos maradsz.
Azt mondod féltékeny vagyok. Ó, igen. Stellákra Terkákra, Riákra és mind a többire, mert nincs hozzád közük, nekem viszont van: szeretlek, suttogom megszégyenülten, s úgy érzem magam, mint aki védtelen és meztelen, csak mert bevallom, kimondom. Hagyjad csak, hogy fájjon, én is hagyom, mert ez legalább valódi érzelem, őszinte és igaz.
Hát mérlegelj.
Nekem leszel fájdalmas novella.
Klári
(nem pedig öreganyád)
Megint vissza kell kanyarodnom, hogy minden érthető legyen. A nős ember nekem szent volt. Igazságtalannak tartottam, hogy egy liba befészkelje magát két ember közé, akik már házasok. Ez nagyon fontos elvem volt. És akkor hogy esik csapdába Magdika? Egy céges bulin felkért a kisfőnök fölötti főnököm, és amíg valami Abba-számra simultunk, éreztem a merevedését. Menekültem. Mi jár a pasik eszében, milyen rugóra jár a gondolkodásuk, nem tudhatom, de attól kezdve a pali nem hagyott nyugton. Szerelmetes üzenetek, rejtélyes telefonok, kavicsdobálás az ablakomra (istenem, a harmadikon laktam, annyira reménytelen volt a küzdelem...), bombázott rendesen. Gondoltam, elveszem a vehemens érdeklődésének az élét, ha lefekszem vele. Megtörtént, de csak nem tágított. A tiltott gyümölcs kedvemre való volt, tetszett, hogy titokban, konspirálva találkozgattunk, szeretkeztünk parkban, lépcsőházban, padon, falnak döntve, Trabantban, kölcsönlakásban. Szép hét év volt, nagyon sokat tanultam attól a férfitől (szakmailag is és emberileg is), hálás lehetek neki. A házassága persze gallyra ment (bocs, nem miattam, az asszony talált magának valakit, ami nem volt csoda, tekintve, hogy ínséges idők jártak rá). Ezt a férfit ritka csúnya mód dobtam ki hét év után, mert én ugye férjhez akartam menni, de nem egy nálam másfél évtizeddel idősebb pasihoz. Az élet egy életen belül is igazságot oszt. Ma már tudom. Huszonöt év után állást kerestem, és beadtam ötvenvalahány pályázatot. Az egyikre behívtak. Első szűrőn túljutottam, második, harmadik, majd végül az utolsó. És ott ült az íróasztal mögött egy hihetetlenül öreg ember, aki már csak húzza a lábát, túl van két infarktuson. Igen ő volt az. Megölelt, de úgy, mint aki a kincsét találja meg, s többé nem akarná elereszteni. Akkor ismét nőnek éreztem magam, pedig már elmúltam ötven. Sírtunk mind a ketten. Egérke beleharapott a sajtba...
Levél
2009.10. 28.
A feleséged akartam lenni.
