A korom után látható, abba a rétegbe tartozom, amit úgy hívnak: Ratkó-gyerek. Szegény miniszterasszony alaposan beletenyerelt az életembe az abortusztörvényével. Keveseknek tűnik fel ugyanis, hogy ha egy korosztályban sok gyerek születik, akkor ott sokan, nagyon sokan vesztesek lesznek. A korban hozzám illő, vagyis 5-6 évvel idősebb férfiakból ugyanis nem volt elegendő. Aki normális volt, az mire észbe kaptam, már megnősült, maradt a férgese. Következtetés: akkor a nálam fiatalabbak körében kell keresgélnem. Azt ma már tudom, de akkor csak annyit vettem észre, hogy nincs pasi, akihez férjhez mehetnék. Kudarc kudarc után, és már 30 éves voltam, de képtelen voltam egy férjnek való férfit találni. Pedig alaposan kerestem. Körbenéztem városomban, kik a szóba jöhető nőtlen férfiak, aztán a közelükbe kerültem, az ágyukba bújtam, de onnan nem jutottam tovább. Amint komolyabbra fordulni kezdődött volna a kapcsolat, elmenekültek. Szegény anyám mondása jut eszembe. Nagyon sok rossz tanácsot adott, de volt egy, ami azért őt igazolta: Ha valakihez férjhez akarsz menni, azzal ne feküdj le. Igaza lehetett - hangsúlyozom, az akkori normák között - mert az egyik palim anyukája nagyon jól elviselt, sőt, kedvelt, amíg a fiával jártam, de amint a házasság szó elhangzott Jancsikája szájából, rögvest lekurvázott, és kizavart a lakásból. Jancsika ma Németországban él, azóta sem nősült meg. Mély benyomást tehettem rá.
Volt egy fiú (ó, de szívesen leírnám ennek a híres szobrászművésznek a nevét!), aki az ágyamból ment az esküvőjére. Vele rendszeresen keddenként találkoztunk, dugtunk egy akrobatikusat (régen táncoltam, ő pedig a kisvárosi torna-válogatott tagja volt, képzelhetitek a figurákat...) Csöppet csodálkoztam, hogy sötétkék bársonyöltönyben jött és távozott, egyenesen az anyagkönyvi hivatalba. A legszebb, hogy pár nap múlva felhívott telefonon: kedden találkozunk-e? Egy nőgyógyász Görögországig menekült előlem. Megint csak mondom, utólag már tudom, a pasiknak antennájuk van rá, hogy megérezzék a nősülés veszélyét. A férjkereséssel tucatnyi srácnál próbálkoztam. Megannyi kudarc, és én 30 éves lettem. Ekkor nem pusztán a férjhez menés kötötte le a figyelmemet, nagyon szerettem volna már gyerekeket. Ha az utcán pici babát láttam, szinte fizikai fájdalmat éreztem, amiért nekem még nincs. Prűd neveltetés ide vagy oda, bejelentettem a szüleimnek, hogy egyedül vállalok gyereket, amit akkor csúnya szóval úgy bélyegeztek, hogy leányanya. Apám majdnem fölpofozott, anyám lekurvázott, de elég önállóan éltem már ahhoz, hogy ez ne zavarjon. Mindent ésszel csináltam, tehát először is meg kellett keresni azt a kromoszómát, aki majd a gyermekem apja lesz. Nem tettem magasra a lécet: legyen egészséges, tisztességes, szorgalmas, a gének miatt családcentrikus, szeressen dolgozni. Volt egy ilyen távoli munkahelyi kapcsolatom, gyakran segített a srác, kinéztem, megszereztem. Lövése nem volt, miben sántikálok, megjegyzem, erkölcsi fenntartásaim sem voltak a módszerrel kapcsolatban, eszembe sem jutott, hogy esetleg neki is tudna kellene róla, hogy most itt ő gyereket fog nemzeni. Francba a részletekkel. Találkozgattunk, beszélgettünk, csalódás után volt szegény, hét évig udvarolt egy lánynak, elvette, de az három hónap után összecsomagolta a szekrénysort és lelépett. .Egy este azt mondja nekem: Ő el tudná képzelni a közös életünket. Elmondattam vele még vagy háromszor, mint aki rosszul hall, mert még sosem kérték meg a kezem. Három hónap múlva (mert annyi volt a kötelező várKozás) összeházasodtunk. Lett két isteni fiunk. A srác ma is a férjem, bár a státusza némiképp megváltozott, de erről majd legközelebb, és ígérem, egérke is közelebb kerül a sajthoz.
