Végre tudtam beszélni a szponzorommal. Előbb elolvasta ezeket a bejegyzéseket, aztán felhívtam. Azt mondta, próbáljak jól kijönni ebből a dologból. A kapcsolattól ne várjak sokat, pontosabban semmit. G. szenvedélybeteg, és most éppen áthelyezte a szenvedély tárgyát a párkeresésre. Megkérdezte, hányszor kértem meg G. kezét? Megkérdezte, a Manyis levélváltás óta próbált-e keresni G., akart-e találkozni, beszélni velem? Nem akart. Ötödik napja nem akar. Akkor? – kérdezte. Más sorsot akar. El kell engedni. Akkor is, ha nagyot fog bukni. Jó. Akkor kedves G. el vagy engedve. Részemről szépen, harag nélkül. Részedről? Ahogy az életedet figyeltem, nálad nem lehetséges a szép elengedés. Te ollót használsz, mint amikor a köldökzsinórt vágják el. Semmi ne maradjon utána. Se illat, se kép, se emlék. Túlteszed magad rajta egy öles lépéssel, meg ne kelljen beszélni a dolgot, meg ne kelljen magyarázni, meg ne kelljen válaszolni. Felspilázol mindent, ami kellemetlen, ami a haragodra adhat okot, hogy ezekkel védd magad. Ebből következik, hogy G.-vel barátok sem maradhatunk, mert alkalmatlan rá. Ha körülnézek, egyetlen barátja sincs. Senkije sincs. De azért kívánom neki, tiszta szívemből, hogy találja meg a társát.
Én pedig megint a tatamin vagyok. De már térdelek. És fel fogok állni.
