Kellett egy kis bátorságot gyűjtenem, hogy fel tudjam idézni a fájdalmas emlékeket. Az első találkozásaimat a szexualitással. Nehezen szántam rá magam, de annyira jellemző és a későbbi (s tán mai!) viselkedésemet is oly mértékben meghatározza, hogy nincs kibúvó. Mesélni kell. Azt képzelem, hogy hátradőlök egy pszichiáter bőrkanapéján, és szememet becsukva - hogy még magam előtt se szégyelljem magam - elmondom. Hogy aztán egy életre megszabadulhassak tőle, s elfelejthessem végre. Nem magamutogató fecsegés következik, hanem ásás a gyökerekhez, amik táplálták a féktelenségemet, és amik miatt ma egyszerre vagyok prűd és telhetetlen.
A házban lakó V.-gyerek, akit csak Öcsinek becéztünk, kis cetlire firkantott egy mondatot, és megkért, hogy csak otthon olvassam el. Az volt rajta: (ha valaki nevetni mer, húzzon a redvába!): „Ha te megmutatod a micsodádat, én is az enyémet.” Voltam vagy hatéves. Apró miszlikre tépkedtem a cetlit, és a fejére szórtam, mert ott homokozott az ablak alatt. Nem volt szükség Öcsi szolgáltatására, mert a bátyámmal már rég megejtettük az üzletet. Férfiként Cz. bácsi ért hozzám először tízéves koromban. Lent bütykölt mindig a pincében, én meg oda hordtam a rollert. Adott puszit, és közben kalandozott a keze a nem létező cicimhez, és a bugyimba és betolta a kezét. Úgy remegtem, mint a kocsonya. Pár ilyen esetre emlékszem csak, aztán Cz. bácsi elment az atomerőműhöz dolgozni, a család elköltözött Paksra. Soha senki nem tudta meg, mit művelt velem (és talán más lányokkal), mert senkinek sem mondtam meg. A házunkban K. bácsira gyanakodtak a felnőttek, mert neki nem volt gyereke, emiatt ferde szemmel néztek rá. Pedig ő rendes ember volt. (Néha elvitt csónakázni. Átmentünk a nagy-Dunán, be a csalitosba, és egy mozdulatlan holtágnál lehorgonyoztunk. Ő horgászott, én meg néztem. Meg akart tanítani úszni. A víz a nyakamig ért, de annyira nyálkás volt a meder alja, olyan undorító a moszattól, békalencsétől, hogy nem akartam a lábammal hozzáérni. A hasam alá tette a kezét, fenntartott a vízen, és tempóztatott. Én meg nem akartam letenni a lábam. Akkor már inkább az úszás. De soha egy félreérthető mozdulata nem volt.)
Apám. (Látszik mi, hogy sietek, legyünk már túl rajta!) Imádott simogatni. Hazaértem az iskolából, köszöntem, és a keze máris a popsimat csipkedte, de úgy, hogy felhajtotta a köpenyemet, és lehúzta a bugyimat. Egyszer, tán tízévesen szóltam anyámnak, hogy szóljon apámnak, ne csinálja, mert nem szeretem. Többé nem csinálta. De ha kombinéban mentem át az előszobán, rám szólt, hogy öltözzek fel.
Egyszer láttam őket az ágyban. Egy szobában aludtunk, és én neszekre ébredtem. Apám meztelen volt, és anyám (jaj, hogyan fogalmazzak, mert akkor én még nem tudtam, hogy mi ez!?), szóval anyám apu pisilőjét a szájába vette. Hányingerem volt tőle, de úgy tettem, mint aki alszik. És nem is beszéltem róla soha senkivel.
Anyám azt sem mondta meg nekem, hogy menstruálni fogok. Tizenhárom évesen, amikor megjött az első vérzésem, azt hittem, haldoklom. Menyus, a tornatanárom mondta el, mi ez, én pedig a kimosott bugyimat a radiátor mögött szárítottam, hogy anyám ne vegye észre. Erről sem beszéltem soha senkivel.
Akkor még nem voltak pornólapok, szexfilmek, tájékoztató füzetek, ha a szülők nem segítettek, sehonnan nem lehetett felvilágosulni. Ostoba is maradtam volna, ha a szüleimen múlik.
De ott voltak a Z. lányok. A nagymamájuk szülésznő volt, és még őrizgette a régi könyveit. Abból tanultam meg, mi hol van, és mi mire való. És gyakoroltunk is, mert orvosost és papás-mamást játszottunk, és azt is, hogy udvarolunk, olyankor „villamosra szálltunk”, vagyis bementünk a sötét fürdőszobába.
Anyám csak a szüzességemet vigyázta. Azt mondta, az az egyetlen értéke egy nőnek. És hogy neki is csak egyetlen férfi volt az életében, ezért tisztességes.
Amikor leérettségiztünk, rajtam és a pap lányán kívül mindenki túladott már a szüzességén. Nekem elég nehezen sikerült. Elmúltam 19, mire megtörtént, amire pedig már készültem. Írattam fogamzásgátlót, hogy ne legyek terhes, és már fél éve szedtem, de a fiú csak nem akart lefeküdni velem. Egyszer aztán lehúzott egy pincébe. Szörnyű volt, mert a fiú be volt rúgva, nem volt tökéletes a merevedése, csak gyömöszölt, és utána testem lelkem fájt. Ennyi. Ez a fiú korai magömléssel küzdött, egy alkalommal négyszer-ötször is elélvezett, de az aktus maga csak egy-két percig tartott. És én meg voltam róla győződve, hogy ez így normális. Lefordítva: ezek után a következő fiúm az istennek se akart elélvezni, kellett hozzá húsz-harminc perc is, vagy még több, és csak egyszer sikerült neki. Abnormális - így éltem meg.
Lassan, nagyon lassan éreztem rá az ízére, de sok-sok évnek kellett eltelnie, mire megéltem életem első orgazmusát.
Tizenéves kislányként több aberrált emberrel találkoztam. Erzsébetről Csepelre mentem át a nagyihoz, amikor mellém lépett egy férfi, mutatta a micsodáját, és mondta, hogy fogjam meg. A házig futottam, és reszkettem az undortól. Aztán harmadikos gimis koromban kirándulni mentünk a János hegyre egy sráccal. Egy kis tisztásom készülődni kezdett. Azt hitte, azért megyek vele. És haragudott, amiért én pedig ki-rán-dul-ni jöttem. Megmutatta, hogyan tudna megerőszakolni. A két kezemet a fejem fölött összefogta, a másik kezével a nadrágját lazította, a bal térdével kitámasztotta az egyik lábam, a jobb combjával pedig leszorította a másikat. Simán megtehette volna, de nem nyúlt hozzám. Csak nagyon csúnyán beszélt velem, aztán megfogta a kezem, és visszavitt az intézetbe, de közben vett egy fagyit.
Már Pesten laktam, amikor szintén Csepelen hazafelé elkapott egy pasi, és a falnak nyomott, tépte le rólam a ruhát. Még ma is emlékszem a húgyszagra, meg a közeli műhelyből áradó ragasztószagra, és arra, hogy a kutyák döngették a kerítést. Arra gondoltam, hogyan úszhatnám meg. Féltettem a ruhám, féltem, hogy meg fog látszódni rajtam, féltem a sebektől. És csendesen súgtam neki: Elintézhetnénk nyugodtan is… Ettől elpárolgott a kedve. Azt hihette, valami dörzsölt ribanc vagyok, s nem kellett neki. Sarkon fordult és eltűnt.
Nagyjából ennyi. És a dühöm, és a tehetetlenségem, és a kiszolgáltatottságom!
Mert nem tudom, meg lehet-e bocsátani azt, amit a szüleim, a beteg férfiak, az impotens faszok tettek velem. Aki nem tud egy kislányt felvilágosítani, normálisan navigálni ezen a kényes ösvényen, az ne basszon össze egy gyereket! És főként ne kurvázza le, amikor nyolc óra két perckor ér haza a diszkóból - szüzen és ostobán.
Na. Gondolom, Fraud mester elcsámcsogna ezen pár napig. És Csernus úr is esetnek tartana.
Nem tudom, mennyire sikerült megszabadulnom ezektől a kísértetektől. Olykor úgy érzem, húzom magam után, mint egy uszályt, máskor meg az elcseszett gyerekkoromban találok magyarázatot mindarra, amit aztán tettem. Vagyis: én elbasztam, te elbasztad, ő elbaszta, mi elbasztuk…
