Ma szinte végigaludtam a napot, a 3x1 Xanax dolgozott, és biztos, hogy éjszakára is ledöföm magam. Nagyon kérem a FE-t, hogy könnyítse meg számomra ezeket a napokat, csak saccolom, hogy az első hét maga lesz a pokol, aztán oldódik a fájdalom, egy hónap még keserves, aztán lassan-lassan elmúlik, kihűl.
Ma beszéltem valakivel erről, azt mondja, erkölcsi értelemben nekem van igazam. Z. is úgy látja, hogy nem volt szép tőle ez a webezés. Jólesett, kicsit visszazökkentett, mert nem akarok az önsajnálat hálójában vergődni. Klári, előre nézz! – mondom magamnak, s ne azon gondolkozz, hogy neki most milyen, ő hogyan birkózik meg vele, hogyan épít majd új életet. Az már az ő terhe, kit húz magára, s azzal elégedett és boldog lesz-e. Nekem most én kell, hogy a legfontosabb legyek, elsősorban magamat kell szeretnem, az én életemet kell újra megszerveznem – pasival vagy anélkül, de inkább anélkül - , és csak a húszadik, sokadik gondolatom lehet az: vele mi van. Bár elég kérges a lelke ahhoz, hogy a makacssággal és a hárítással olyannyira felvértezze magát, hogy elfogadja majd ezt a neki rendelt (vagyis magának épített) sivár életet. Ebben is nagy túlélő.
És látod, már megint róla írok.
Magamról: megbeszéltük a fiúkkal, hogy befestem a hajamat vörösesbarnára. Új élet kezdődik – új dizájnnal. Kíváncsi leszek rá. Pasit nem keresek, mert nem akarok csalódást, megaláztatást, fájdalmat. Megpróbálom magamagam megélni úgy az életem, hogy teljes legyen. Aztán egyszer majd talán boldognak is érzem magam.
Szinte várom, mikor csörren meg a telefon. De mit mondhatnék neki?
Azt, hogy: „Ezúttal elkótyavetyélted a bőrkabátodat, kedves G.-m!. A magadról adott jellemzés inkább úgy hangzik: az értékes emberi kapcsolatokat meg kellett volna őrizned, de te inkább a társkereső oldalakon szereztél magadnak értékteleneket. Ezzel elveszítetted azt, aki az egyetlen élő kapcsolatod volt a külvilággal. Négy nap alatt elküldtél 23 levelet és 35 üzenetet, ha annak az energiának csak töredékét a kapcsolatunk ápolására fordítod, rögtön nem érezted volna gyötrően magányosnak magad. Előtted a kibertér: ott nincs szükség kézfogásra, érintésre, simogatásra, ölelésre. Élj vele.
Az elmúlt nyolc hónapban olyan morális leépülésen mentél keresztül, ami rémisztő képet vetít ki: képmutató vagy, és méltatlan ahhoz az emberhez, akit megismertem. Ne légy kíváncsi az érveimre: fájdalmas lenne. A szembesülést végezd el magad, a leveleim (amiket összegyűrve kidobtál) jó útmutatásul szolgál(ná)nak.
Ha gyakrabban beszélgetnél az isteneddel, tudhatnád: a betegségem nem nekem szóló üzenet volt - téged akart figyelmeztetni. A veszekedéseinkből sem tanultál: csak szajkózod a magadét. Annak idején megismertem egy bölcs, higgadt, kedves, jó szándékú férfit, akinek volt érzelmi intelligenciája, önzetlenül képes volt segíteni, nagyon-nagyon sok munkával alakított, formált, hogy jobbá váljak. Én az lettem, ami vagyok, de ha most felhívnál, azt gondolnám, egy hímringyóval beszélek.”
Ezt nem lehet elmondani. Sem telefonon, sem másként. Az első szavamba belekötne, kiforgatná (embereket tartasz, Kabbala, és a többi kibúvó, ismerem jól). Leírni? Ha el is olvassa, a tudatáig nem hatol el – mert nem akarja, hogy elhatoljon. Önvédelemből.
Imádkozom. Érte is, magamért is.
