Azt írtam az előbb, hogy a sors egy életem belül is igazságos. Akiről azt gondoljuk, hogy minduntalan a napos oldalon grasszál, arra is vetődik majd árnyék. Lehet, hogy nem úgy és nem akkor, amikor ideje volna, de biztosan előrajzolt a hímzés mintája, amit aztán az élet kiszíneztet velünk. Egy nap megkérdeztem magamtól: eléggé telepakoltam-e már az életemet élményekkel, kalandokkal, szépségekkel, megéltem-e mindent, megkaptam-e, amire vágytam? Egy, illetve három szó kivételével igent kellett rá válaszolnom. Mindent megkaptam az élettől. Amiben sosem volt részem, az a nyugalom, az unokák és a szép hosszú öregkor. Az elsőről én tehetek, a másodikról a fiaim, a harmadikról az igazságos élet, amiről beszélek. Sajnos, későn eszméltem föl, hogy volna még valami, biztosan van még valami, sőt lennie kell még valaminek (és mindig lennie kell valaminek!) amire vágyik az ember. Ha elégedetten hátradől, akkor a sors szépen befejezteti a mintát. Ezért vagyok itt. Mert volna még valami, lennie kell még valaminek, amibe kapaszkodva túl lehet élni a belenyugvást, s át lehet rajzolni életünk mintáját, hogy aztán kedvünkre kiszínezhessük. Annyi bölcs megmondta már, hogy a vágyak és a célok éltetik az embert, de amíg fiatalok vagyunk, e gondolatok csak átsuhannak a fülünk mellett, mi végre annyit lamentálni az élet dolgain? Aztán eljön a korunk - mindenkinek a sajátja, kinek ötven esztendősen, kinek hetvenéves korában -, amikor már érti a bölcseket, de tenni, utólag megélni az életet, már nem tudja. Bizony, az egérke majdnem éhen hal, mire átvergődik a labirintus kusza folyosóin, hogy haraphasson egyet a sajtból.
Levél G.-nek:
Nem levél ez, erdei emberem, csak olyan leírnivaló, magamnak, neked.
A legnehezebb az önsajnálatot legyűrni. Nem sírdogálni, hanem összeszorított foggal küzdeni, hogy élhessek. De az önsajnálat jogos. Sírok hát, sokat, nagyon sokat, most is. Annyi beteljesületlen álmom volt, és ezek többsége veled kapcsolatos. Szerettem volna veled élni. Szerettem volna a feleséged lenni. Szerettem volna veled megöregedni. És mindezekhez csak egy icipici hiányzott. Jobbára veled éltem, mert ugye ebben a mi furcsa életünkben ez így van. Majdnem a felséged vagyok, mert ha nem is vagyunk papíron házasok, több ez szimpla kapcsolatnál, még egynémely házasságnál is, két ember - mint a kémiában - tökéletes kötése, annak megannyi dimenziójával: barátok vagyunk, szeretők, játszópajtások, társak, mikor milyen a töltés. És majdnem sikerült megöregednem melletted, bár ebben a projektben jócskán leelőztelek.
Ha túlteszem magam a mazochistsa önmarcangoláson, s a régi karatkteres énem lép elő a háttérből, akkor meg ott a fájdalom. Minden kezelés megkínoz.. Mint amikor a bokszoló menetről menetre egyre csak gyengül, azt hiszem, ezt is kibírom még, de másnap már megint borzasztóan megtört arc néz vissza rám a tükörből. Elszívja az erőmet, legyengít, s olyan vagyok, mint a lézengő őszi légy. Kóválygok ide-oda.
El kéne igazodnom az érzelmek útvesztőjében is. Van férjem is, gyerekeim is, anyám, akikre esetleg majd, ha mégis eljön az ideje, gondolnom kell. El kell varrni a szálakat, tudod. De az még odébb van.
És a legfontosabb: a méltóság. Akár túlélem, akár átélem, annak olyannak kell lennie, amilyennek mindig is szerettem volna tudni magam (legalább egyszer, utoljára sikerüljön): elegánsnak, nagyívűnek, klárisnak.
Eddig szólt a rákészülés, most jöjjön a túlélés.
Kedden a hetedik sugárkezelésre megyek. A tizedik után (a szülinapomra) biztos választ kapok: megáll-e, vagy sem. A csomó (jaj, még a szót sem akarom leírni) 4 milliméter átmérőjű, állítólag jó helyen van, könnyű sugarazni. Két hónapja gyógyszert is kapok, órára pontosan kell szedni, de nem 16 ezerbe került, hanem 116-ba. Svájci, nincs rajta tb-támogatás. Ez a legújabb fejlesztés. Arra kell vigyáznom, hogy semmilyen más betegség ne gyengítsen, enni kell, akkor is, ha hasam nő, majd lemegy. Kondíció kell, mert ha nem elég a kombinált terápia, akkor műteni kell. Kivágni úgy ahogy van, még mielőtt szétszórná magát. A gyógyulási esély a hagyományos gyógyszerekkel 17 százalék, nálam majdnem hetven.
A prof rendes ember. Egy fillért nem fogad el senkitől. Hívő. Azt mondta nekem (megint sírok), hogy szép és értékes ember vagyok, kellenem kell valakinek. Ha kellek, és ezt érzem, meggyógyulok. Azt mondta, aki megölel, annak kellek. Ezért piszkáltalak annyira azért a nyamvadt ölelésért.
M. azt mondja, betegállományról szó sem lehet, mert leírnak. Náthácskával kiír, isiásszal, bármikor bármivel, de evvel nem. És azt tanácsolta, mindent úgy éljek meg, ahogy az nekem jó. Most ne pátyolgassam a fiaimat, most magamért éljek. És ő tanácsolta, hogy ne a múlt heti négynapos ünnepen utazzunk el, hanem most, a halottak napján. Élettel tölteni meg az elmúlás helyét. Jusztis.
Magammal beszélgetve nem sok okos gondolatot szülök, de úgy határoztam, hogy a 10. hétig nem szólok itthon. Addig még cipelem (ettől a csuklyásizom-görcs?), aztán így vagy úgy, meg kell mondanom.
Próbáltam nem megnehezíteni az életedet, de valójában jobb, hogy így alakult. Közel vagyok az összeomláshoz, beléd kapaszkodhatok.
Viselj el, kérlek.
Levél G.-nek
Vadász uram, a puskával!
Hogy lett nyúl (nyuszika) belőlem? És mióta álmodol te? És mióta jó hír, hogy a fidesz ajánlatot tesz? És hogy jön az Aczél a Georges-hoz? És honnét a bánatos életből tudod, hogy a töltögetik a blogot, csak nem a Hölgykoszorú vendége voltál?
Ezernyi kérdés, amikre szívesen hallanám a választ. Majd fogom, mert szerdán délelőtt, inkább dél körül meglátogatlak, meg bizony.
A novellapályázatot nem nyertem meg, van ott első, második, harmadik, én különdíjat kaptam, mindenféle megtisztelő ajánlattal, amiből egy fillér sincs. De az eszmei érték a fontos. És feltételekkel, amik közül a legfontosabb, hogy más orgánumban nem jelenhet meg, és más lesz a címe, mert úgy illik a kötetbe. Üsse kő. (De igaz, visítottam...) De fogod olvasni, talán már reggel, csak ne ijedj meg tőle, kérlek, mert abban a fázisban kezdődik, amikor még ittál, és úgy fejeződik be, hogy elhagytál, szóval vedd úgy, hogy nem is rólad szól.
Ha azt érzed, történik valami, a frászt hozod rám, történt épp elég, egy kis nyugalomnak jobban örülnék...
A FE nagyon itt van, mondhatnám bennem, ha nem hangzana hülyén, de nem hangzik, érted, biztos. Együtt vagyunk., majd egyszer elmagyarázom.
A levelemre semmit nem válaszoltál, pedig vártam, de majd biztos elmondod.
Jókor jut eszedbe a managerkedés, eddig mi a frászt csináltál, kérdem értetlenül, mert semmi nem változott, nem lettem sem okosabb, sem tehetségesebb, csak...
Igen, A. G.l, igen Georges, el lesz rendezve.
Reggel is nézd meg a postádat. Lesz hab a tortán, vagy vaj a piritóson.
Leszünk még együtt Koppánymonostorban? Látunk még mókuskákat?
Drága jó vadász uram, alig várom, hogy elővegye azt a szép nagy puskáját!
Nyuszika
Mi bajod a köldökömmel? Szeretnéd inkább te nézegetni?
Levél G.-nek
Drága Zarándokom, ezerszer hangsúlyozom, hogy ez egy olyan mű, amihez csak adalékokat szolgál mindaz, amit én átélek. Történnek dolgok, ezeket megrágom, kiköpöm, megszűröm, és megírom. Nem rólunk szól, csak olyasmiről, ami megérintett, megesett velem. Tehát valós alapokból épített ,,szellemi termék,,. Van, ami valós, van, ami a fantáziám szüleménye. Csak az ihletért vagy felelős. Eredeti címe: Lelkek kapaszkodása, új címe: Három lépés szerelem.
Három lépés szerelem
I.
A hajó. Mondjuk, a fiú ment (volna), a lány maradt (volna). Sokadszor ismételték magukban, hogy azonnal indulnak. De csak álltak, nem létezett számukra a világ, mintha üvegbura alatt lennének, nem hallottak zajokat, sem a hajómotorok dübörgését, sem a kikötő nyüzsgését, sem a hordárok szentségelését.
Ahogy álltak, s nézték egymást, látszott, hogy nem ismerik elég régen, s elég jól egymást. Nem is beszéltek, csak nézték egymást, csak a szemükkel kapaszkodtak a másikba. A lelkek ragaszkodása volt ez, s csakis azok képesek így állni és nézni egymást, akik hirtelen éltek meg nagy érzéseket.
A lány már a szatyráért nyúlt, s a hajóhídról szólt vissza: „Take it easy!”. Vedd könnyedén! Ne csinálj belőle ügyet! S mosolygott, akár búcsúzáskor a pályaudvaron szokás.
Hát így ér véget egy nyári szerelem? Lehet, váltanak még pillantást, jön levél is talán, de az érzés, amilyen gyorsan köt, olyan gyorsan oldódik – ezt mondják. Ilyen az egynyári szerelem. Gyors. Könnyű. Nem okoz nagy válságot, pár napig fáj csupán, néhány órácskából kell kifacsarni mindent.
Nyugalom. Csigavér. Nyugalom? Most? Amikor az együtt (együtt?) töltött óra pár percnyire zsugorodik csupán? Amikor pillantásokba kell belesűríteni heteket, éveket, utólag bepótolni és előre megélni mindent?!
Zuhannának bele az életbe, felpörgetnék magukat, élményre vágynak, felfedezni kazettás templomokat, kiskocsmákat, egymást.
Vágynak. Hagymás rostélyosra, bronzbarna bőrre, könnyű flörtre. Mesebeli kiskakasok, akik tele akarják szívni magukat az élettel, ifjon vagy negyvenesen, szezonvégi áron kínálják oda magukat másnak, mert elfelejtik, hogy kevesebb több lenne. Nem tudják még, hogy akkor töltődnek igazán, ha hagyják, hogy rájuk találjanak a percek. Ha szaladnak utána, kifulladnak.
Rablógazdálkodnak. Tilos? Szabad? Muszáj?
Az idő válaszol: miként férhet bele egy pillantásba minden, mozdulat, dallam, reggeli kávé, a hazáig kísérő eső, a gyerek láza, a kedves bánata.
Nem lehet. Nem take it easy. Most nincs csigavér.
A lány szatyra letéve.
A hajókötél feszül…
II.
Miért ne?
Persze, jó volna megtapadni az éjszakán, felröhögni, leócsárolni magam; na, jöjjön az ötödik savanyú kávé. Nem jön össze, természetesen már megint nem. Tényleg pityergek, eszembe jut: a harmadik emeleti lépcsőfordulónál jön szembe, a tekintetet nem happolja el. Ó, ahogy örülhetne, gyengéd lehetne. Nyúlnék, végül mégsem.
Ez fizikai fájdalom a gyomorban, pláne a torokban. Rohadt ma, rohadt én. Fújom a cigarettafüstöt, majd szétvet az izgalom, mert hát betartok magamnak rendesen…
Csakazértis megtapadni az éjszakán. Tapsokat gyűjteni, kigondolni, hány perc múlva válik a jelen csukló múlttá, évekké, uralkodni valamin, nem félni… Akár le is ragaszthatnám a számat.
Hát mi van az arcomra satírozva? Őrület: tudja, amit én tudok – tudom.! –, többet tud rólam, nálam is többet. Tud meglátni, adni, sírni, rajongani, a csalóka időt megállítani, kéjtől reszkettetni, tud kérdezni – utóbbi kettő ziher.
Csak most ne jöjjön hibás agyműködés, a következmény túl súlyos, évek múlva ráborulok e fényképekre, de akkor már mindent fél liter konyak után sejtek meg.
Mégiscsak degenerált férfi vagyok. Nem hordtak pszichiáterhez, korán elengedték a kezem. Őszintén? Tartok az önzéstől. Oké, elmegyek borotválkozni.
A penge lecsupaszított, most több bennem a nőiesség, ami jó. Kipróbáltam, frankó.
Róla akarok írni, persze, hogy neki. Lehetne. Miért ne?
Miért ne lehetne? Miért lenne furcsa? Vele élvezni, foltos ágyneműből kikecmeregni, Unikumot locsolni a képünkbe, hajnalig írni, inni…
Persze, hogy szépen kéne írni. Máskülönben meg időnként jó okádni a klozetba, reggelente a portás hátára köpni, zuhanyozni a szeretőkkel, méteres cigiből slukkolni, leszarni a vasárnap délutánokat.
Jó megtapadni az éjszakában, kitárulkozni a selymes bundájú vágynak.
Itten szaxofonozik a fülembe egy ökör zenész? Le kell döglenem a padlóra, magamba beszélni, túlüvölteni ezt a kurvaszép hangszert.
Hideg van. Itt szorít, ott meg elszakadt.
Jó volna kitépnem magam innen, bele a tenyeres-talpas üde valóságba.
Vagy ha legalább menne már az a hajó, a fenébe is a kötelekkel!
III.
El is jöhetnél. Ide is bújhatnál mellém, ha amott hideg van.
Talán mondanék is valamit.
De ugyan minek rázogatom, lobogtatom a magam kis részvényeit? A bocsánatos vétkezésnek nincs határa, ám egy idő után nincs föloldozás sem.
Nincs?
Várnám, hogy mondd:
– Visszajöttem…
– Már mindegy – mondanám talám – elveszítettelek. Nem vagy ugyanaz, ha el tudtál menni.
Nem vagy boldog – hát vétettem ellened. Nem lett volna szabad elengednem téged. Oda kell adnom másnak, ha boldogabb vagy vele. Ellenünk vétek, ha hagyom, hogy így legyen. Ezért mondanám (talán):
– Ne légy velem távol tőlem. Amit most adok, neked lehetőség, nekem önigazolás, hogy megtettem érted mindent.
Úgy sem menekülhetsz. A múlt szüntelen feltámad majd benned, Elég a gondolat nyomorúsága, a képzelet magánya, az érzések riadalma. Vedd hát karodba az életed. Gyere, ha tudsz, vagy szakíts, ha bírsz.
Bekerít úgyis a jövendő. És igenis: üres tenyerek kívánnak éjszakánként, képzelt gyerekek ábrándja keserít. Ne köndold, hogy könnyű, hogy emléked lerázom, mint kutya a vizet magáról.
Írnék, csak írnék neked, rólad. De régóta már eltévedek a szavak bozótjában, térdre rogyok, és nem lelem az igazságot, nem találok magam körül fölgombostűzhető rovaremberke-sorsot. Szavaimmal kiszolgáltatottá teszem magam – itt állok a hidegben meztelen, és reszket a vézna önismeret.
Ordítanám a füledbe, ha biztos volna, hogy elhiszed:
– Minden hibás lépésed az előző tévedés igazolására követsz el. Légy hát általam boldog, és szenvedj velem.
De tudom, döntesz, és hibázol.
Egy darabig még ámítod majd magad. Hűséges szerelmeket fogadsz (másnak), ígérsz felhőtlen örömöt.
Vagy elbizonytalanodsz, s mindenben csalást gyanítsz.
Vagy elfásulsz, s hagyod magad sodródni pohártól ölig, portól mocsárig.
Lidércezik majd veled az élet.
Vígasztalhatnálak is, biztathatnálak is. (Hinnéd-e, hogy őszinte?) Csakhogy szépeket mondani könnyű. Ez a nehéz beszéd – súlyos üzenet. Bántó és kegyetlen, mert őszinte és igaz.
Mi lesz?
Riadnunk, sírnunk, siratnunk idétlen indulat.
Csak suttogjunk hát, megszégyenülten.
És közben nézd: megőszül bennünk az élet.
