Muszáj még kalandoznom egy kicsit a múltban. Nem azért, mert nincs jelenem (hóhó, odaérünk majd, türelem élvezetet terem!), hanem azért, hogy megismerj, mondanám szőröstül-bőröstül, de nem vagyok szőrös, maximum pihés. Szóval mondjuk Svájc. Ott éltem át életem első és egyetlen orgiáját, ami után két napig úgy hánytam, mint a lakodalmaskutya. Mindenféle emberek voltak ott, és mindenki összevissza mindenkivel, de amin kibuktam, az az anya és lánya volt. Utána olyan elszántan etettem napokig a Genfi-tó mellett a hattyúkat, hogy a turisták engem fényképeztek. Órákig ültem egy kávéház teraszán (egyébiránt az illegalitásban ott élő Lenin törzshelye volt), hogy egy pasi ismerkedni próbált. A világ összes nyelvén próbálkozott, de csak ingattam a fejem, aztán az országokat sorolta, honnan jöttem, és már elfogyott Európa, mire azon a lehetetlenül orrhangú svájci német akcentussal rákérdezett: Ungarn? És erre bemutatkozott magyarul... Kicsi a világ. Szóval amikor nyár közepén lekászálódtam a havas Jungfrauról, meg akartam lepni magam, és erre volt kemény öt svájci frankom. Elsétáltam a bordélyok utcájába (minden nagyobb városban van ilyen), és megálltam egy kupi előtt. Ugyanolyan piroslámpás ház volt, mint másutt, de ebben fiúk kínálták a szolgáltatásaikat. A bejáratnál kis táblán a felhozatal (mint az éttermeknél az étlap), rajta a pasik ára, mérete és hogy is mondjam, specialitása. Végigböngésztem, mire lenne elég a pénzem. A távol-keletiek voltak a legdrágábbak, a néger a legolcsóbb. Arra befizethettem volna. 27 esztendős voltam, de addig még nem voltam fekete fiúval. Tipródtam az ajtó előtt, bemenjek, vagy sem. Szerintetek mit tettem? Hát átgondoltam a dolgot, és arra jutottam, hogy mi a búbánatnak fizessek öt frankot azért, amit ingyen is megkaphatok. Átmentem a közeli plázába, és vettem egy csodás fűszerkészletet. Harmincféle különleges aroma a fehérborstól az indiai sáfrányig. Ma is azt használom. És amikor kinyitom a konyhaszekrényt, hogy majoránnát tegyek a brassóira, vagy borókabogyót a kocsonyába, mindig eszembe jut a kihagyott néger legény. Minden ételt sejtelmes mosollyal fűszerezek, ami ezek után nem csoda. Bár, más is eszembe jut, miközben az origánót morzsolom. Az az afrikai legény, akit viszont nem hagytam ki. A bolgár tengerparton esett meg többször is a dolog, mert többször akartam, hogy megessen. Ugyanis nem akartam hinni a szememnek. Aztán ma már hiszek, és ennélfogva kijelenthetem: az övék sem nagyobb, legfeljebb abszolút értékben. (Hogy értsük: kicsinek nagy, de ha nagynak kell lennie, akkor akkora, mint másé.) Későbbi kalandozásaim során ugyanis akadt egy fiú, aki kétszer túltett ezen a togói srácon, pedig ő csak a szomszéd utcában lakott. Semmi, de semmi nem maradt meg az emlékezetemben róla, se a neve, se a munkája, csakis az. Pedig mély benyomást tett rám. Amiből az a tanulság, hogy az egérkének zsákutcába is kell jutni ahhoz, hogy a labirintuson átkeveregve sikerrel vegye az akadályt.
