Végre egy nyugodt éjszaka! És fejfájás nélkül ébredtem, istenem! A szemeim előtt hatalmas NEM!-ek villogtak, mint valami üzenet. Nem keresni, nem hívni, nem látogatni. Miért? Egyszerű: Nem rám van szüksége. Neki egy temperamentumos, szenvedélyes teremtés kell, akivel megélheti az összes szexuális képzelgését, amiket a dvd-ken látott (vagy, aki biztonságos kapcsolatot jelent neki a jövőre, ki tudja, mit akar?). Itt egy pillanatra elbizonytalanodom ugyan, mert csendesen megkérdezem: velem mit nem élt meg? Seggbedugtam, seggbekúrt, minden létező módon voltunk együtt. Igaz, ez hetente csak egyszer kínálhattam neki, de menne-e 5-6 alkalommal hetenként? Azt hiszem, nem. Vagy valóban öreg vagyok ehhez, vagy kihűltem. Egyébként undorítónak tartom az öregedő vén szatyrokat, akik a nyálukat csorgatják egy pöcs láttán. A szexben is van méltóság. Van bizony.
Ha és talán, visszaolvasva ezek a szavak a leggyakoribbak. Na, vajon miért? Hát mert csak találgatok, csak tippelgetek. G. ugyanis nem beszél ezekről a dolgokról. Nem kommunikál, ahogy mondaná. Ha terelgetem a beszélgetés folyamát, leggyakrabban csak visszakérdez. De útálom ezt, mintha nem lenne saját véleménye. Miért nem lehet ezekről nyíltan és őszintén beszélni? Nos, az esetében azért, amiért simogatni és becézni is képtelen. Valahol mélyen, de kurva mélyen megtalálná ennek az okát – de nem akarja felfejteni, megoldani. Az ő ügye.
Szóval akkor ma már könnyebb lélekkel elkezdjük az egyedül élés idejét. Jó nap ez egy új élet kezdetére. Június elseje, szép kerek dátum.
A földvári fürdőben mintha mindenki engem bámult volna. Néztem magam a visszatükröződő üvegfalban, de semmi furcsát nem láttam. Mit néznek, mi látszik rajtam? Próbáltam olvasni, de nem ment. Kiraktam az agyam a műanyag ágyra. Próbáltam semmire sem gondolni, de pörögtek a kérdések és mondatok, rendre vissza-visszatért egy kérdés: mit vártam? Azt képzeltem, hogy majd esténként itt ácsorog az ablakom alatt? Hogy sms-ekkel bombáz? Hogy hív és keres, és próbál visszamelegíteni? Azt hiszem, a naiv, szerelmes énem ezt várta volna. És jól kiröhögtem magam: nézz magadra, ugyan ki táplálna ilyen érzelmeket irántad! Hiába a mondás, hogy mindenki annyi idős, amennyinek érzi magát, a külső, akár a kártyában az ász, visz mindent.
Szokatlan volt a nagy nyüzsgés, a mise miatt rengeteg ember sétálgatott. A kávéházban a belevaló pincér rám kacsintott, miközben elém tette a kávét. Ennyi elég is volt. A fasznak nosztalgiázok itten? A tárkonyos ragut már ki is hagytam, elvégre új élet van, nem a régin rágódunk. Egy fagyival elsétáltam a pincesorig, ahol sok-sok szép estét megéltem. Eszembe jutott pár lánykori kaland, amiket illő lenne beilleszteni a blogba. Amíg el nem felejtem.
Mondd Istenem, én már csak az emlékeimből fogok élni?!
A nagy kérdés csak most villant be: Feladni mindent azért az emberért, aki nem is szeret? (Vagy nem is tud szeretni, sőt, nem is akar megtanulni szeretni?)
Erre minden józanul gondolkodó azt válaszolja: na nem!
És bevillan egy társam másik kérdése: „Hogy vagy képes egy ilyen embert szeretni?”
Jó kérdések. És jó volna megtalálni rá a választ.
Most elfáradtam, megyek szundítani egyet.
