Levél G.-nek
Édesem, kedvesem, társam, szeretőm, mindenem, most látom csak, hogy a leveled tárgyaként azt írtad: magányos vagyok. Drága Emberem, ha ilyet vetsz erre az elektronikus papírra, vágom magam a mi autónkba, és tépek oda ezerrel. Az csak egy múló rossz érzet, mert valahogy nem úgy alakultak a dolgok. Talán én is rosszkor zavartalak tegnap, vagy csak azt hittem, rosszkor hívlak, és ezután nem akartam megint belerondítani az estédbe, meg egyébként is félek, hogy már sok vagyok, hát még ha tudnád, miket írok, gondolok rólad, rólunk, ajjaj. Szóval nem akarok a nyakadon lógni. (De! A nyakadon akarok lógni!) Talán a legutóbbi vadászat is kudarcos volt, talán az angyalkák is csalfák (büntetésből dugjanak egyedül), talán a munka nem ment úgy, talán a tévéműsor sem köt le, talán holdtölte van. Talán hiányzom is? (Mert én most oda tudnám képzelni magam a szűk kerevetre, hogy Józsi legyél, vagy elszánt vadász, vagy az én emberszagú Gáborom. Akármelyik.) Nem vagy magányos, csak éppen egyedül vagy. Sok-sok ember cserélne veled (és velem is), mert van egy asszonyod, szeretőd, társad, nyuszikád, aki a reggeli ébredéshez masnival átkötött levelet küld. És aki néha azt mondja neked: hiányzol.
Mondd, ha most csak úgy belépnék a kis szobádba, váratlanul, mi történne? Erősen kérlek, képzeld el. Megölelnél-e? Vagy sután leülnék a székre, megint, mint mindig, amit már kurvára utálok, és előre félek tőle, ettől vagyok olyan kimért, közönyös, mint egy idegen. Sosem fogod megérezni, megérteni, hogy mennyire múlandó minden, s hogy addig kéne megtenni, amíg lehet? Nem akarod, hogy megszülessen benned a mozdulat? Pedig örülnél neki. Magadat ajándékoznád meg - velem. Ez is van olyan perverz gondolat, mint egy harmadik. Még hogy magányos! Aki nem ölelkezik, kérem, az ne csodálkozzon.
Buta és bátortalan vagyok az élethez, csak az ösztöneim vezetnek, tévelygek is eleget, és híján vagyok a te bölcsességednek, ezért talán nem is figyelsz arra, amit írok. De megpróbálkozhatnál vele. Mert amit nem mondasz ki, nem teszel meg és nem írsz le, az nem a tiéd.
Levél G.-nek
- Öregszem, és ezzel nemrég szembesültem, nehezen birkózom a ténnyel.
- Ledöntött a betegség, nemcsak fizikailag, hanem érzelmileg is. Tök kikészültem, és olyan hisztérika lettem, amitől mindig reszkettem.
- Páni rémületemben egyszerre akartam mindent megoldani. Blogot írni, nőt keresni, a 12 lépést végigvenni, visszafiatalodni, téged megszerezni. Meggyógyulni. Ebből egy is elég, és az utolsó a legfontosabb.
- Internetezni kezdtél, ami olyan gellert adott az érdeklődésednek, ritmusodnak, időbeosztásodnak, hogy a tűréshatárod az előzőekben csak vázolt - és még nem is részleteztem a belső kuszaságomat! - változásokat nem tudta feldolgozni, vagy ha nem ez, akkor a teljesíthetetlen igényeimet nem tudod már kielégíteni. Ezért működésbe lépett egy jól üzemelő önvédelmi reflexed: kiszállni, távol tartani, elfásulni, beleunni, összezavarodni, (inni).
Igazságtalan lennék, ha kihagynám e nekrológból Ivánt. Ő volt ugyanis az a fiatalember, aki kitartóan el akart venni feleségül. A srácot Pestről lehelyezték a vidéki irodába, és az első napokban nekem kellett gardíroznom a városban. Munkásszállón lakott, de hét végére mindig hazament a Wesselényi úti pazar lakásba, a nagyon idős, lágerben megtört szüleihez. Iván családja hihetetlenül gazdag volt, balatoni nyaraló, antik bútor, ezüst étkészlet, porcelánok, festmények, s ahogy utóbb megtudtam, még szépen ketyegett külföldről is valami apanázs. Nagy ívben tettem ezekre, nekem mindez túl dohos volt. Egy szó, mint száz, Iván belém szeretett. Nemcsak abból gondolom, hogy szüntelenül ajánlatot tett, hanem abból is, hogy olyan képeket készített rólam, amikről - ma már látom - árad a fotós rajongása. Egyszerűen volt szeme és lelke gyönyörű felvételeket készíteni rólam. Ivánkát rendre elhessentettem, mert én épp akkor éltem a liezont a főnökkel. Kínos helyzet volt, ugyanis Iván rájött. És elég tisztességtelenül megzsarolt, hogy szétkürtöli, ha nem megyek hozzá feleségül. Érdekes, hogy dacára annak, hogy a barátja szeretője voltam, mégis el akart venni. Számításból? Szerelemből? Sosem tudom meg. Egy hétfői napra tervezte a nagy színjátékot. Szabályosan megkérte anyámtól és apámtól a kezemet, elővette a családi örökségként őrizgetett fehérarany karikagyűrűket, az irodában pezsgőt hűtött be, hogy koccinthassunk az eljegyzés bejelentése után. Csapdába kerültem, úgyhogy hirtelen lebetegedtem, és még a városból is eltűntem néhány napra. Mire előkerültem, ő már nem dolgozott az irodában, visszaköltözött Pestre. Pár év múlva egy rendezvényen összefutottunk, kedvesen invitált, akkori barátommal látogassuk meg. Így aztán vettünk egy üveg finom bort, és bekopogtunk Ivánkáékhoz. Ha azt mondom, földbe gyökerezik az ember lába, az semmi ahhoz képest, ami velem akkor történt. Bemutatott a feleségének. Az asszonyt Magdának hívták, szőke hosszú haja volt, mint nekem, és ugyanaz volt a szakmája, mint az enyém. Mintha magamat láttam volna. Ivánka feleségül vette a hasonmásomat. És Tücsöknek becézte, ahogy engem is hívott anno. Anyám sokáig cseszegetett, hogy elszalasztottam ezt a kiváló partit. Nézőpont kérdése. Ivánka néhány év múlva meghalt, ennek is van már vagy már vagy húsz éve. Azon azért elgondolkodom néha, mi lett volna, ha igent mondok neki. Boldog lettem volna-e? Hol tartanék most? Mivé lettem volna? Jóllakott volna-e egérke?
Levél G.-nek
Emberem, Kedves!
Hát micsoda játékot űz velem az élet?
Landol a levélke, és én - képletesen - tépem fel a borítékot, felajzva olvasom (előbb persze a saját, elküldött üzenetemet, mert az van fölül, ha válaszolsz). És az aláírás már belelóg a reklámba, nem is lehet észrevenni, mert elválasztódik egy csíkkal. Elbújik a szó.
SZERETLEK
Mekkora bátorságot kellett venned, hogy leírjad! Ezt te még soha senkinek nem mondtad, mert, mert nem tudom miért. (Csak a Terka-Kriszta-Ilona levelezésben írtad egyszer rólam: ,,Lelkizünk? Ám legyen. Igen, szerettem.,, Kívülről tudom, annyiszor olvastam. Ez volt a mandínerről kapott szerelmi vallomás.)
És én nem vettem észre! Hát nem sorsszerű?!
Annyira tipikus, mint az egész életem. Így remélek, várok dolgokat, és amikor megvan, elmegyek mellette, anélkül, hogy észrevenném: már az enyém, mit akarok még? Szüntelen csak reklamálok a sorsom vevőszolgálatán, hogy nyugalmat szeretnék, kérem szépen, szeretetet, szerelmet, miközben abban élhetnék, ha elfogadnám. Ha észrevenném.Tizennégy évet, két hónapot és tizenkét napot vártam, hogy egyszer mondd nekem, aztán visszacsúsztatom a levelet a borítékba, és olvasatlanul átsiklok a lényeg felett. Blogba illő bénaság.
De válaszolva most már: köszönöm. Nem a szót, hanem az erőfeszítést. És tudod, nagyon furcsán érzem magam. A szót leírtad, és - kész. Engem megnyugtat, pedig EDDIG IS TUDTAM. Szavak nélkül is ott van ez benned, kimondatlanul is hallom, amikor megszólalsz, amikor rám nézel, amikor megérintesz.
De azért nagyon jó újra és újra olvasni. Húsz éve már, hogy nem mondta, írta nekem senki. Épp ideje volt.
Levél G.-nek
Emberem, Kedves!
Egy napra bőven elég kellemetlenség, hogy rózsaszínű lett a fejem. Este elintézem. Lesz vörös vagy fekete, de így utcára nem megyek.
A rossz hír: Marcsunak nem vagyok szimpatikus. Nagyon korrekten visszatelefonált, hogy ne haragudjak, de kicsit fiatalabbat képzelt el. Értsd: nagyon öreg vagyok neki. Sejtettem, ezért akartam rövidre zárni, még mielőtt beleképzelgetnénk magunkat. A mai angyalka-levelezés ezzel részemről rendben, mert Annuska még nem ébredt.
Most nem is csinálok már semmit, elfáradtam (de mibe?), lefekszem egy órácskára. Este írnom kell, holnap 16-ra pedig megyek a melóba.
Ebben a kiábrándító világban az egyetlen reménysugarat az RTL Klub jelenti. Ó, egy mély-riport a szexis hármasunkról, mert ez aztán a csemege! Mi leszünk a mazsola a lekvárban.
És az akkumulátorok! Azok is nagyon fel tudnak dobni. Ahogy az megadta magát, ahogy azt a projektet végigpörgetted, ahogy az új működik, igen, kérem, így kell. Jut eszembe! Havas esőben, országút szélén? Nem? Hát nem bizony. Bújok az ágyba.
Este leszek.
Asszonykád
