Még a tegnapi naphoz tartozik, hogy alig fejeztük abba az msn-üzenetváltást, csörgött a telefonom 11-kor és 12-kor. Nem hallottam. Csak ebéd táján néztem meg, mielőtt munkába indultam volna. Visszahívtam, s jó hosszasan érdeklődött a T.-vel való találkozásról. Hogy voltam-e a pasival? És T.-vel? És akkor hogy jött össze ez a randi? És a részletekre is rá-rákérdezett. Vagy egy órát beszéltünk. Aztán dolgozni mentem, de délután rászántam magam, hogy onnan is felhívjam: nyugodjon meg. Nincs semmi baj, lesz egy kalandos esténk, így élje meg. Nyugtalan volt, délután sem tudott pihenni. Járt az agya, gondolkodott. Sajnáltam. Amennyire lehetett, igyekeztem higgadt maradni, és nem idegesíteni. Amikor hazaértem, egy levélke várt az iwiw-en: „Kedvesem! Legyen jó az álmod. Jó éjszakát kíván a párod. Papa”
Majdnem elbőgtem magam. Válaszoltam rá: „Kedves! Amikor olvastam, már aludtál. Amikor ezt olvasod, még alszom. Reménykedem, hogy az életben nem beszélünk el így egymás mellett. Finom üdvözlet, érzem: őszinte. Úgy lesz minden, ahogy kívánod nekem, és úgy lesz, ahogy kívánom neked. Asszonykád”.
Pesten épp az Eckermannból fordultam ki, ahol Judittal megittunk egy kávét, amikor vissza akartam kapcsolni a csendes üzemmódot a telefonon - értekezletem volt előtte -, s látom, hívott. Kedves volt, s kérdezte, mikor érek haza, mert pletykálkodni szeretne. Nehéz nap volt (már a D., Bp., Sz. út is elég lett volna, meg a 20 oldalas lap a gazdasági kalauzzal!), vagyis izzadtan, fáradtan, nyúzottan értem hétre a művházhoz. Nem is emlékszem, kérdezett-e valamit, vagy csak magamtól kezdtem el mondani: T. lájt kólát iszik, legyen meleg víz, és onnantól kontrollálatlanul mondtam a magamét, miért akarom ezt az estét, mit változtathat meg, és a kapcsolatunkról beszéltem, csak úgy dőlt belőlem, mindaz, ami a hetek, hónapok, évek során beszorult. Hogy nem akarok heti egy napra feleségszerű lenni (de hát egy héten csak egyszer találkozunk - vetette közbe halkan, és tudom, hogy igaza van, már megint igaza van), olyan mintha volna négy fél házam, de nem tudnék hol lakni, a szeretői státuszt kellene megtölteni azzal, amivel nem lehet, mert ő nem tud változni. (Ne is változzon, így jó, ahogy van.) Nem akarom kierőszakolni, kizsarolni, hogy tudjon simogatni, kedveskedni. Hol mikor sértett meg. Miért nem fogad el olyannak, amilyen vagyok. Miért kell megfelelnem az ideáinak, amikor ez nekem egyre nehezebb - már-már reménytelen -, s mi az, amire vágyom. Mit várok, milyen utakon, megoldásokon gondolkodom, kiktől kértem segítséget, mi lehetne, mi volna jó. Egy össze-vissza, kusza, katyvaszos szóáradat volt, de a legfontosabb mondatot azt hiszem, kimondtam: szeretve akarok lenni. De ebből az ömlesztett zagyvaságból csak szófordulatok maradhattak meg benne, vagy inkább egy érzés-halmaz, amivel ki tudja, mit kezd. A monológomban volt egy pont, amikor keserűen szedelőzködni kezdett, s egy pusziért odahajolt. Mondom, izzadt voltam, büdös, sminktelen, fáradt. Elhúzódtam? Talán. Ez megbántotta, és azért elmondta, neki milyen nehéz, az ő bőréről is szó van, mert ő a központja a vádaknak, és én csak tolom el magamtól, távolodok a magam világába, ilyeneket. Meneküljön, mondtam, keressen egy nőt, aki elég fiatal még, hogy kedvére alakítsa, én meg legszívesebben leeresztenék, mint egy lufi, és hagynám magam megöregedni, engedném magam hasasra hízni, hogy ne kelljen örökké erőlködnöm. Az értékeit mindig megőrizte, hozta a példát az életéből, a bőrkabátját sosem adta el, hogy piát vehessen. És a kihívások elől sem futott el. Adott egy puszit, vagy talán többet is, megsimogattam a füstös haját (sok a szúnyog a tanyán, füstölnie kell), és azt hiszem, egyikünk sem lett sem könnyebb, sem okosabb ettől az estétől. Megint beletenyereltem a nyugalmába. Amit nem akartam, csak a saját nyugalmamat keresném meg végre. Már csak hármat kell aludni T.-ig, aztán lehet, megkérem, hogy pihenjünk meg egy kicsit. Megyek a magam érzelmi dzsungelébe, ő is élje meg a dugós korszakát, és a sors majd eldönti, melyikünk hol és kinél találja meg magát, a boldogságát. Én tudom, hogy sosem látom aztán, de el kell őt engednem magam mellől, mert különben magammal rántom. Abban reménykedem, hogy barátnak megmaradna, időnként beszélgetnénk egy jót. Bár a fene tudja, az egészséges-e, mert ha fájdalmak szorulnak mögé, akkor az inkább kínzás. Szóval most sem tudok semmit. Nem vagyok sem közelebb hozzá, sem beljebb a gondjaimat illetően. Terápiás csoport? Szekszárd? Pár nap egyedül a Lajos-tanyán? (ha nem az ereimet vágom fel végül…)
Egy útra még nem gondoltam. Na, majd holnap eljátszom a gondolattal. Emlékeztetőül: Repülj, ha Ozzie üzen! Akkor hogy is oldottam meg?
