Pasi, pasik! Tele velük az életem, de ne veszítsük el a fonalat. Ezért ismét teszünk egy kurflit az időben, hogy megmagyarázzam, mit keresek itt. Olyan az én munkám (vagy inkább hivatásom), hogy az mindig ivással járt. Ha sikerült a meló, arra inni kellett, ha nem, akkor meg arra. És akkoriban még sikk is volt. Eleinte csak bírtam az italt, aztán nagyivó lettem. Majd lassan alkoholfüggő.
Egy éjjel fázósan húztam össze magamon a rókabundát. Mit keresek itt? Végignéztem a kihalt utcán: a hajnali köd fátyolába burkolóztak a villanyoszlopok, sehol egy ember, sehol egy autó… A parkon túl fakósárgán tornyosult az ötemeletes ház, amelyben laktam, de az otthonom ablakai vakon néztek farkasszemet velem. Csak egy földszinti lakásból szűrődött ki gyér fény, a Deák néni biztos megint nem tud aludni. Én sem… Azt azért tudom, hogyan kerültem oda. Innom kellett, de sehol sem találtam üveget, sem a kockás nyári szoknyám zsebében, sem a csizma szárában, sem sehol. A bárszekrény persze tele volt itallal, de ha azt kinyitom, csattan a mágneses zár, és felébred a férjem. Pizsamára vettem fel a bundát, jézusom, ha most összeesnék és elvinne a mentő, mit gondolnának rólam? A sarki Pakk éjjel-nappaliban még motyogtam valamit a kúrálhatatlan gyomorrontásról, amin csakis a vodka segíthet, átlátszó hazugság volt, de a pénztáros vagy túl fáradt volt, vagy túl fiatal, vagy nagyon is tapasztalt, mert szóra sem méltatott. Az üzletből kilépve már nyitottam az üveget, de a kupak elfordult a meneten, beleszakadt. Szidtam a magyar ipart, miközben a fogammal téptem az ide-oda nyeklő kupakot, és sikerült, és mire az út szélére értem, már nyeltem egy jó nagy kortyot, és még egyet. Megálltam. Magda, mit csinálsz? - kérdeztem magamtól. Hogy jutottál ide? A istenit neki. Jaj! Ott álltam a zebra és az alkoholizmus közepén. Fázósan húztam össze magamon a kabátot. Akkor fogadtam meg először, hogy nem iszom többet. Leszokok róla. Abbahagyom. Holnaptól egy kortyot sem. Reggeltől… Sok reggelt megígértem magamnak, de az ébredések már annyira elviselhetetlenek voltak, hogy egyre halogattam a józanodást, csak dédelgettem magamban, mint egy áhított, édes tervet. Rendre azt hittem, elszántságot gyűjtök, miközben feléltem maradék erőmet. Hajnalonként émelygés ébresztett, remegett mindenem, a kezem alig találta meg a számat, de egy-két korty segített. Aztán munkába menet (miután a fiúkat leraktam az óvodánál, iskolánál) a várható megpróbáltatásokra gondolva vettem egy kétdecis konyakot, kapualjakba húzódva merítettem bátorságot belőle, majd a következő boltnál újabb üveget vettem. Józanra kellett innom magam. Elmúlt a hányinger, a reszketés, tudtam egyenesen menni, ötletesen és hatékonyan dolgozni. Egy ideig. Ahogy teltek az órák, úgy telepedett rám a rosszullét, a szédülés, s ha nem értem oda időben a büféhez, kivert a veríték. “A szokásost?” - kérdezte sokatmondón a büfés, s megkaptam kávéscsészében szervírozva az unikumot…
A “szokásosban” nem volt semmi szokatlan. Sokan ittak ott, munkaidőben, nyíltan vagy becsomagolva, fiatalok és nők is, ráadásul a hivatali büfében nem kellett hivatkozni semmire. Mindig jó társaság jött össze, törzsvendégekkel persze, s a kvaterkázás, a büfébeli információszerzés is hozzátartozott a munkámhoz, rendszerint elkápráztattam főnökömet a friss hírekkel. Végigihattam a napot, a szondáztatás veszélye nélkül, sőt, környezetem mintha elvárta volna - és jó néven is vette - e “könnyed” életet. Délutánra már kellőképpen megalapoztam magam, így az esték csak óvatos, mértéktartó poharazgatással teltek. Kínosan ügyeltem arra, hogy ne lássanak részegen. Pedig irdatlan mennyiséget megittam: öt-hat deci konyakot, és néhány üveg sört naponta. Esténként a reggelekben reménykedtem. De másnap a másnaposságot kellett gyógyítani, és kezdődött minden előröl.
Nem emlékszem, hogyan kezdődött. Ahogy visszapörgetem a napokat, tudom, hogy évtizedekre visszamenőleg nem volt egyetlen nap sem, hogy ne ittam volna. Még a terhességem alatt sem. Még szülni is bátorítással indultam. Még a szoptatás idején is pohárka vörösborral erősítettem magam. De hogy mikor kezdődött? Valószínűleg az első pohárral. Azt még én gyűrtem magamba. Aztán lassacskán az alkohol gyűrt maga alá engem.
Kutatok az emlékeimben, próbálom összerakni a képet, mint egy óriás puzzle-játék darabjait, de nehéz az emlékezés, mert régvolt dolgok élnek bennem tisztán, a közeli történések pedig homályba vesznek, határuk mint a csorba nagyító törésvonalai - ott mintha elmozdult volna az idő. Így védekezne a tudat? A rókabundát karácsonyra kaptam anyámtól és a férjemtől, tehát újév után született meg az első elhatározás, aztán tettem néhány vérszegény kísérletet a gyógyulásra; kimerültség, idegösszeroppanás, gyomorfekély címén kezeltek, volt is benne némi igazság, mert rohamosan zuhantam magamba. Néhány hónap alatt négy zárójelentést gyűjtöttem össze, de ahogy a dátumozásokat figyelem, ingajárat volt ez, kórházból ki, kórházba be, tíz nap, két hét után a két kicsi gyerekre, meg a munkámra hivatkozva kikönyörögtem magam. Alkoholizmusról közben egy szó sem esett, csak diszkrét jó tanácsokat kaptam, hogy mértékkel éljek, ne égessem két végén a gyertyát, satöbbi.
1994. július huszonegyedikére viszont tisztán emlékszem. Folyóiratot olvastam az irodában (mint már mondtam, irigylésre méltó munkahelyem volt), szenvedtem, mert reggel óta nem ittam - ikszedik kísérletem volt ez a józanodásra -, a kezem annyira remegett, hogy zizegett az újság, le kellett tennem a földre. Úgy pedig a sorok úsztak össze a szemem előtt, sőt, úszott a parketta is, a szőnyeg is. Nem bírtam tovább, haza kellett mennem. Csakhogy otthon sem jött a megváltás, föl-le rohangáló vérnyomás, szapora pulzus, remegés, halálfélelem, rettenetes fájdalmak, mind-mind arra késztettek - mit késztettek, kényszerítettek! - hogy igyak. De nem akartam. Nem voltam ostoba nő, tudtam, hogy nem szabad innom, de arra is rá kellett ébrednem, hogy nem bírok nem inni. Akkor ott azt hittem, hogy ital nélkül nem tudok élni. Feladtam. Megnéztem az órát, hogy a túlvilágon - ha van ilyen - tudjam, mennyi az idő. Tizenegy óra negyvenhét perc volt, amikor a fürdőköpenyem övével a nyakamon leléptem a kád széléről. Aztán csak fájt valami, de nagyon. Sírtam, borzasztóan sajnáltam magam, de leginkább azt, hogy nem sajnál senki. Nem segít senki…
Ócska, lehetetlen kivi színű frotírköpeny volt, még az NDK-ból csencseltük haza, de ennél is nagyobb hibája volt, hogy túl sokat mostam. Az öve szálaira lazult, s még az én ötvenkét kilómat sem bírta ki. A fregoli persze túlélte, pedig hányszor nyöszörgött vészjóslóan a vizes pelenkák súlya alatt! És én is túléltem. A fejem, a vállam alaposan bevertem, a nyakam is összehorzsoltam, de a sajgás eltörpült amellett a rettenetes kín mellett, hogy tehetetlen vagyok. Életre ítélt.
Telefonáltam taxiért, mondtam az emeletet és ajtószámot is, meg sem lepődtem, amikor benyitott a sofőr. Mit gondolt? Csomagot kell lecipelnie az autóhoz? Ki tudja, mit értett meg abból, amit zokogva vinnyogtam: - Én most akasztottam föl magam. Ennyire emlékszem. A tébolydában tértem magamhoz, pillanatokra csupán. Emberek, köpenyek, vénás injekciók, jövés-menés, kísérnek valahová, snittek, snittek. Ez mintha a férjem lett volna. Kivel veszekszik a folyosón? Snitt. Aztán egy ismerős arc: Kriszta, akivel együtt hajkurásztuk a palikat viharos lánykorunkban, most ideggyógyász, a pszichiátria főorvosnője.
Három napig voltam “ledöfve” - ahogy ma mondanám. Közben Laci nővér kétszer felpofozott, mint jóval később elmesélte, először azért, mert rá akartam gyújtani, azaz rá is gyújtottam a kórteremben, másodszor azért, mert mindenáron a férfivécét akartam használni. Nem tudtam, hogy az első emeletről raktak le a földszinti zárt osztályra, ahol - ez viszont Lacikának nem jutott soha eszébe - a folyosó elrendezése, a nővérszoba, a kórtermek, a vécék az emeletinek pontosan a tükörképeként helyezkedtek el. Biztos, hogy férfi tervezte.
A gyógyulást jelentő első emeletet egy hét után láttam viszont. Aztán még három hónapig ismerkedtem vele. És barátkoznom kellett a gondolattal is, hogy alkoholista vagyok. Erről csak egyszer beszélgettünk Krisztával, de akkor jó sokáig. - Soha többet nem ihatsz. Egyetlen pohárral sem - mondta.
Igazán nem volt nehéz elképzelni, hiszen a gyógyszerek hatására nem kívántam az alkoholt, és az intézetben minden külső hatás ellen védve voltam. Visszatért az étvágyam, tudtam újra aludni, aztán - az elmebetegek jelenlétét megszokván - lassacskán gondolkodni is. Egyszerűnek tűnt az egész: kimegyek, dolgozok, élek, csak éppen nem iszok. Valójában még jól is éreztem magam kórházi egyenpizsamámban, micsoda figurákat ismerhettem meg! Nem siettem haza, de egyszer csak elengedtek.
- Ön mentálisan gyógyult - mondták, és talán igazuk volt. Talán, lamentálok utólag, mert rendben volt a gyomrom, tűrhető a vérképem, kielégítő a májfunkcióm, és fölszedtem néhány kilót. Mégsem éreztem jól magam a bőrömben.
- Magdi, keresd meg önmagad - tanácsolta Kriszta könnyedén, de hogy ennek a fajsúlytalan mondatnak milyen súlya volt, arra csak hosszú hónapok múltán jöttem rá. Pontosan másfél évem ment rá a keresgélésre.
Az első hetekben persze nem ez kötötte le a figyelmemet. Kint lenni - minden segítő szándék ellenére - pokoli volt. Mint aki hosszú időt tölt a víz alatt, s a felszínre emelkedik; minden hangosabb, élesebb, fényesebb, több. Az intézet óvó-védő üvegburája után a dolgok viszonylagosak lettek, még maga a biztonság is, és én nem mertem átmenni az úton, akkor sem, ha zöldet mutatott a lámpa. Az idegeimet olyan törékenynek éreztem, mint egy kristálykehely, hangulatom gyakrabban változott, mint a napszakok. Nem tudtam, mitől jó józannak lenni. Úgy éreztem magam, mint a kisgyerek, akitől elvették a játékát. Megvonták tőlem az alkoholt, de nem adtak cserébe semmit. Xanax-nyugalom, Prozac-jókedv, Tegretol-álom konzerválta közérzetemet.
Pszichiáterhez jártam, de Géza úr az idő múlásával többet mesélt akarnok asszonyáról, mint én az én bajomról. Összevásároltam a szakirodalmat, piások, orvosok könyveit, azokból próbáltam kiolvasni a titkot: hogyan kell józanul élni, boldogan. A környezetem elnéző türelemmel figyelte kutakodásomat, szerencsémre sem a családom, sem a munkatársaim nem piszkáltak, minden kondíció adott volt ahhoz, hogy felépítsek magam körül egy új életet. Nem vágták a fejemhez, hogy elválok, kirúglak, csöndesen asszisztáltak minden új szeszélyemhez: a jehovákhoz, a Hit Gyülekezethez, az ezoterikus vonzódáshoz, a passziánszhóborthoz. A férjem csak egyszer akadt ki, megunva az alkoholizmusom miatti önostorozásomat (amiben volt ám jó adag mártíromság is), vagy húszkilónyi könyvet dobott ki az ablakon. Aztán lement és összeszedte.
Ahogy múltak a hetek, hónapok, úgy nőtt bennem az elégedetlenség. Miért nem érzem kirobbanóan jól magam? Miért nem dicsér senki? Folytonos önigazolást kerestem, ez kergetett józanságom első józan felismeréséhez: amikor még ittam, senki sem tartott veszélyesen nagy piásnak, most, hogy már nem iszok, alkoholista vagyok. A második felismerésem pedig az volt, hogy késik az elismerés. Évek is eltelhetnek, amíg az ismerőseim úgy emlegetnek majd, hogy ja, a MAgdi, aki abba tudta hagyni az ivást!
Ebben a “szakmában” óriási fáziskéséssel érkezik a vállveregetés.
Gáborral együtt józanodtunk, s ő tucatnyi próbálkozással maga mögött igyekezett mindenre megtanítani engem, az elsőáldozót. Hogyan kell talpra állni, szembenézni az emberekkel, elfogadni és elfogadtatni, hogy beteg vagyok, nem pedig iszákos semmirekellő? Miért nem szabad leszürcsölnöm a saláta levét, megdézsmálni a nyers kelt tésztát. Naponta írt “leckéket”, hol kedves szufi mesét, hol magasröptű elmélkedést a hitről, hol használati utasítást az érzelmek kezeléséről, hol bölcs történetet az eligazodásról, s ezekre nekem válaszolnom kellett. Vagy négyszáz spirál-lapot írt tele. Rendesen megdolgoztatott. Neki mondtam el először Kriszta tanácsát: keressem meg önmagam.
- De melyik önmagam? - kérdeztem. - A húszéves bombázót, a huszonöt éves tehetséget, a harmincéves érett asszonyt, aki kelkáposztákkal rohangál, vagy a nagy magyar anyát? Kit rakjak össze?
Másnap kaptam tőle egy tükröt. Épp a tipliket gyömöszöltem a fürdőszobai falba, amikor belepillantottam a tükörbe. És ott voltam. Mi a frászt kerestem eddig? Nem kell senkit sem megkeresni, sem megtalálni, hisz itt vagyok. Én vagyok. Alaposan megnéztem magam: arcomról eltűntek az ödémák, tisztább a tekintetem, az orrom tövében nincsenek vörös hajszálerek, hm, kis jóindulattal csinosnak is mondhatnám magam.
Barátságosan ismerkedtünk (a tükör meg én), és lehet, hogy megmosolyogtok érte, de még beszélgettünk is. Én sokat meséltem, a tükörképem tudott megértően hallgatni, kíváncsian kérdezni, bölcsen felelni.
Másfél év a semmiért. Kész röhej. Gábor is nevetett:
- Ez az, amire rá kellett jönnöd. Egészen más megmutatni az ösvényt, mint járni rajta.
Gábor, az öreg piás, aki korát tekintve egyébként fiatalabb nálam, és én egymásra támaszkodva “utógondoztuk” magukat. Vele tanultam meg újra élni. Mert hiába voltam “száraz” már évek óta, a józanságtól bizony messze voltam. Mellette lepett meg az a kellemes, puha, barna, meleg érzés, amit akár elégedettségnek, boldogságnak is nevezhetnék, s amiben azóta nap mint nap megmártom a lelkem, amikor imádkozom. Ő segített visszatalálni a gyerekeimhez, elfogadni az elfogadást, megérteni a megértést, hinni a hitben. Mint a hagyma héjait, úgy hántotta le rólam a beteges önbecsapás, önsajnálat, önzés burkait, hogy utána felépíthessem új valómat, megizmosítva reszketeg önismeretemet, vézna személyiségemet.
Ha cinikus akarnék lenni, azt mondanám, hálás lehetek alkoholizmusomnak, mert azon átevickélve lettem gazdagabb, ha az nincs, akkor ma én sem az vagyok, aki. Ahogy figyelem Gábort, s látom vonásaiban a derűt, a békét, magamat fedezem fel benne. És amikor hazafelé baktatok, s az úton dülöngélő férfiakat, részeg fiatalokat, tántorgó hajléktalanokat látok, bennük is magamra ismerek.
A rókabundámtól meg kellett válnom; hét év után beleestek a molyok. De Gábor megmaradt. Társnak, szeretőnek. Az én Emberem azóta is része az életemnek, és nagyon szeretné, ha a labirintusba zárt riadt egérke eljutna végre a sajthoz.
